A hajó neve: Halál

A Dead Space mára kultikus státuszba emelkedett horrorjáték, amely egy mérnök, Isaac Clarke kalandjait követi végig az idegen szörnyektől megszállt Ishimura űrhajó fedélzetén. Isaacnek nemcsak a több száz döggel kell leszámolnia, de meg kell keresni feleségét, és kideríteni a furcsa fertőzés okát.

A legtöbb horrorban igyekeznek a szereplőket kissé elszakítani a külvilágtól, ami érthető döntés, hiszen így növekedik az elszigeteltség és a reménytelenség érzete. Emiatt indulnak el egyedül látszólag indokolatlanul a B-kategóriás horrorfilmek szereplői, és emiatt van a világ zajától távol eső helyszín rengeteg helyen. Legyen szó temetőről, elhagyatott őrültekházáról, vagy más kliséhelyszínről, a főhős meglehetősen kiszolgáltatott lesz. Lehet persze ezt ötletesen is megoldani, például láttunk már jó horrort a tenger mélyén is, de a legtalálóbb megoldás az elszigeteltség megoldására akkor is a világűr lesz.
Körös-körül semmi sincs, csak üresség, és mély csend, a legközelebbi élőlény, technológia, vagy bármilyen más segítség pedig elképzelhetetlen távolságokban van. Ilyenkor a szereplők tökéletesen magukra vannak utalva, ebben a környezetben hatványozottan felértékelődik a segítségnek csak a reménye is, és itt könnyen vetkőznek ki a civilizáció keretei közül a kétségbeesett emberek. A végtelen világűr számos kultikus horrorfilmnek volt már színtere, elég csak az első Alien-filmre gondolni, ahogyan a játékipar is szült egy már-már klasszikust ebben a rideg díszletben. Ez pedig nem más, mint a sokak által méltatott és azóta bezzeg-példaként emlegetett Dead Space.

Csak a földön kívül él ilyen

Történetünk szerint hősünk, Isaac Clarke egy kisebb legénységgel együtt érkezik az USG Ishimura bányászhajóhoz a USG Kellion űrsiklón. Feladatuk, hogy felderítsék, mi történt a bolygókat szétszakító monstrumon, amely gyanús csendbe burkolózott, és kijavítsák a hibát. Ráadásul Isaac felesége, Nicole is a fedélzeten volt, így a személyes motiváció is adott. Érkeztükre azonban senki sem reagál, és be sem engedi őket senki, ezért kényszerleszállást hajtanak végre. Életnek egy darabig semmi nyoma, ám sajnos ez nem marad így sokáig, és a kis csapatot egy szörnycsapat támadása tizedeli meg. Isaac és két társa, Kendra és Hammond számára már a túlélés a tét, és a céljuk sem a szerelés, hanem a felszívódás lesz. Persze ez utóbbi nem egy egyszerű művelet, az Ishimurát ellepő nekromorfok ugyanis kifejezetten vendégmarasztalóak.
Szerencsére nem maradunk ezek ellen a dögök ellen fegyvertelenek. Rögtön a legelején egy plazmavágó kerül a kezünkbe, ami tökéletesen alkalmas ellenfeleink végtagjainak levágására. Adná magát a kérdés, hogy miért megcsonkítjuk, és nem fejbe putyogtatjuk opponenseinket, mint minden más lövöldében, nos a válasz egészen prózai: ezek a kis aranyosak fej nélkül is lazán szétszednek minket, míg kezüket-lábukat lemetélve már több hajlandóságot mutatnak megmurdelni. ezután egyébként érdemes megtaposni őket, csak a biztonság kedvéért, némelyik ugyanis nem szégyell nagyobb színészként megjelenni, mint Neymar, és csak tettetni a halált.

A szellemhajó legénysége

Őszintén szólva nekem nagyon tetszett ez a fajta újítás a harcrendszerben, és meg kell hagyni, kiválóan működik. A játék sokkal precízebb célzást követel meg, ami egy lassú tempójú túlélőhorrorban tökéletesen működik, és itt valóban kitűnően lehet szórakozni a legtöbb esetben. Hogy miért csak a legtöbb esetben, arról majd később.
Mindenesetre akinek bejön a szörny-csonkítás, az lubickolni fog az élvezetben, ugyanis elég változatos étlapról válogathatnak. A szimpla karmokkal rendelkező szörny ugyan nem jelent kihívást, de találunk itt extrán gyors, mérget köpködő, óriási és páncélozott, vagy éppen kicsi és fürge bestiákat, illetve ezek jóval szívósabb, sötét színű verzióit is. Lesznek kifejezetten zavaró jószágok is, például a falba beépült, és magából mérget lövellő csápokat dobáló nekromorf, aki ellen bár nem jó érzés harcolni, de legalább lehet ellene taktikázni. A kisebb, földön szaladgáló, és hátunkra mászó, vagy éppen minket fojtogató dögök ellen viszont csak a hátrálás és a lőszerpazarlás segít, így kifejezetten idegesítő ilyeneket magunkra rántani.
Szerencsére arzenálunk sem fog kimerülni egy jobb sorsra érdemes bányász-szerszámban, hanem szerezhetünk gépfegyvert, széles vonalban vágó ívfegyvert, körfűrészt, lángszórót, ellenfeleket hátralökő puskát, és ionfegyvert is, és ezek mindegyike rendelkezik egy másodlagos tüzelési móddal is. Ez utóbbi lehet a fegyver vágási irányának változtatása, gránát, vagy akár földre lőhető csapda is. Ennek ellenére a fegyverek közül szerintem csak négy használható, a többi szimplán haszontalan, de legalább határozottan látványosak. Ezeket a fegyvereket fejleszthetjük is a munkapadoknál, ahol a kapcsolószekrényekből gyűjtött energiagócokat költhetjük el. Itt több sebzést, gyorsabb újratöltést, vagy nagyobb tárkapacitást adhatunk kedvenc eszközeinknek, de például a páncélunkat is felturbózhatjuk itt.

A túléléshez azonban nemcsak energiagócokat, hanem lőszert, elsősegélycsomagot, stb. is kell gyűjteni, szóval érdemes minden helyiséget és szekrényt átvizsgálni, még akkor is, ha ellenfeleink is többnyire dobnak magukból valamit. Akinek mindez nem lenne elég, az az összegyűjtött pénzét elverheti a boltokban is. Itt új fegyvert, páncélt vehetünk, ellátmányokat zsákolhatunk be, de akár túl is adhatunk megunt vagy felesleges tárgyinkon, sőt, még széfet is találunk itt arra az esetre, ha valami nem fér el nálunk, de még szeretnénk hasznosítani. Szóval érdemes tölteni némi időt ezeken a helyeken, mert nagy segítségünkre lesznek. Keressétek szemetekkel a mentőállomásokat is, ugyanis a játék csak ritkán ment automatikusan, és azért nem kizárt a haláleset egy nekromorfokkal teli űrhajón.

Levegőt!

További segítségünkre lesz még kétféle modul is. A sztázissal belassíthatjuk az időt, ezáltal könnyebb célpontot varázsolva ellenségeinkből, vagy megközelíthetővé téve veszélyes helyeket, a kinézissel pedig tereptárgyakat mozgathatunk, tárgyakat húzhatunk magunkhoz vagy lőhetünk ki. Előbbi erőforrása egyébként véges, úgyhogy érdemes időnként újratölteni. Ezek ugyebár nemcsak harc közben, de a különböző feladványoknál is segítségünkre lesznek. Ezek többnyire nem bonyolultak, és kevés kivételtől eltekintve nem is igazán ötletesek, de legalább nem is kényelmetlenül ismétlődőek, és a modulok használata sem érződik erőltetettnek.

A játékot színesíti egyébként még jó néhány szekció, ahol levegő vagy gravitáció nélkül kell ténykednünk. Előbbi annyiban merül ki, hogy néha újra kell tölteni oxigénkészletünket, és a lángszóró nem fog működni, de ez nem baj, szerencsére a legtöbbször nem lett frusztráló élményben részünk. A gravitációmentes részeknél kicsit bonyolultabb a helyzet. Itt bár cipőnk automatikusan kapcsolódik a fém felületekhez, így tudunk sétálni a falakon, de így sem tudunk minden pontot elérni. Ezért el is rugaszkodhatunk, és egy ugrással egy másik felületre vethetjük magunkat. Ezt sajnos csak egyenes irányban tehetjük meg, út közben nem változtathatunk, de összességében egy működőképes rendszerről van szó, még ha különösebben nem is szórakoztató, ha itt harcra kerül a sor.

Túlélő? Horror? Túlélő horror?

Aki eddig olvasta a tesztet, joggal teheti fel a kérdést, hogy ennyi harcalapú játékmechanika hogyan adhat teret egy túlélőhorrornak. Nos, kérem szépen úgy, hogy a játék legeleje kivételével nincs is itt semmiféle túlélőhorror, már ha nem a legnehezebb fokozaton indulunk el. Már az eszköztárunk rendezgetésénél is feltűnik, hogy bár tárhelyünk elég véges, nem kell igazán nagy áldozatokat meghoznunk út közben, és az alapvető felszerelések mennyiségének megtartása sem lesz nagyon nehéz. Egyébként meg ez egy hamisítatlan akciójáték. Óriási mennyiségű lőszert kapunk, és ennek megfelelően elég sok ellenfelet, szó sincs itt arról, hogy három opponens betámadása már komoly tervezést igényelne, mint például az Evil Withinben. És ez miért baj? Nos, lássuk be, a harcrendszer kissé nehézkes. Szerethetően nehézkes, de ettől még nem a legkiválóbb megoldás különböző arénaharcokba, ahol ezrével ugrálnak az arcunkba a táposabb dögök. És ilyenekből lesz egy jó pár, és nem azt mondom, hogy túlságosan nehezek, de nem is igazán szórakoztatóak. Szerencsére erre a játékra még jellemző, hogy többnyire megtalálja az ideális összecsapásokat, de néha tud bosszantó lenni a dolog. Ha már idegesítő elemek, a folyton felbukkanó, és regenerálódó nekromorffal elég sokszor leszünk egy jó időre arénaharcba kényszerítve, itt azért volt, hogy felhúztam magam.
Szerencsére azért a játék inkább ijesztő, mint idegesítő. Már a menüben is van egy jumpscare, és ezekkel később sem fukarkodik a játék, nem egyszer hozta rám a frászt. Azonban egy pár dolgot le kell szögezni: nem véletlenül használtam az ijesztő, és nem a félelmetes szót, ugyanis bár a játék atmoszférája nyugtalanító, biztonságérzetünk pedig nincsen, hosszú távú terrorra nem szabad számítani. A félelem sosem fogja túlélni egy-egy jól felépített és hatékony ijesztés közvetlen környezetét. Ez egy részről szomorú, mert az ijesztések és a szörnyek hirtelen közelsége okozta pánik megelőzhető egy kis körültekintéssel, és sokszor a zene is elárulja egy-egy nekromorf közelségét.

Hangulat a történet felett

Másrészt viszont nem olyan nagy kár, mert legalább képesek leszünk elmerülni a játék hangulatában, amely valami zseniális. Kezdve az ötletesen felépített helyszíneken, és végezve a tökéletes hangzásvilágon, a hangulathoz minden adott, és valóban, a játék csak úgy magába ránt minket. Legszívesebben csak mennénk előre, mert a Dead Space a szó legjobb értelmében izgalmas. Éget minket a vágy, hogy tovább és tovább haladjunk, a történet új szegletét ismerjük meg, hogy fejlődjünk, hogy darabokra szaggassunk még száz ellenfelet, és hogy felfedezzük a változatos felépítésű űrhajó minden szegletét. Emiatt nem csoda, hogy a Dead Sapce egy igen kellemes élmény, amit kifejezetten nehéz letenni.
Még szerencse, hogy ez a hajtóerő benne van a játékban, mert sajnos a történetvezetés kissé a Singularity-nél ismertetett szindrómában szenved. Röviden összefoglalva iszonyatosan csapongó, folyamatosan A-ból B-be vagyunk rángatva, és törvényszerűen mindig közbejön valami, ami miatt felesleges kitérőket kell tenni. Cselekmény alig van közben, a díszleteken át történő narratíva haldoklik, és semmi igazán emlékezetes nem történik, nem csoda, ha időnként azt se nagyon tudjuk, hogy most pontosan mi után is futkosunk. Erre még rájön az, hogy egy gombnyomásra kijelölhetjük magunknak a megfelelő útirányt, mindehhez számítsuk hozzá a játék hangulatos, beszippantó voltát, és ott tartunk, hogy annyira nem érte el az ingerküszöbömet az egész, hogy a játék első felének egyben végigjátszása után ahhoz is komoly gondolkodás kellett, hogy fejezetekre lebontva tudjam, hogy nagyjából mit csináltam ott. Szerencsére ez a játék második felére változik, így a baj nem olyan nagy.

Kívül szép, belül üres

Az egyébkénti történettel kapcsolatban kicsit ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt sajnos Isaac egyáltalán nincs bevonva a történetbe. Beszélni Gordon Freeman iskolájában tanult, és a vele kommunikálóktól is szinte mindig egy üvegfal választja el, vagy egyszerűen csak rádión beszélnek hozzá. A karakterek egyszerűek mint egy faék, normális játékidőt csak Isaac, Kendra és Hammond kap, és két társunktól is több teljesítendő feladatot fogunk hallani, mint valódi párbeszédet. Az egyik csavar tökéletesen kiszámítható, és már az első óra után elég biztosan meg lehet mondani, kivel mi fog történni, szóval a tökéletességtől messze vagyunk. Cserébe az alapsztori érdekes és szintén fordulatos. Mi is érdeklődni fogunk a dolog iránt, hogy megtudjunk minél többet az útközben felbukkanó jelölőoszlopról, vagy az unitológusok egyházáról. Ez meg van támogatva kellő mennyiségű és minőségű szöveges, hangalapú, vagy videófelvétellel, amelyek a háttérsztorit bővítik, és a játék emellett az egyik legötletesebb módon sugallja előre a játék legnagyobb rácsodálkozását. Összességében így a sztori kerek egésznek érződik sok hibája dacára is.

Már csak a tálalás van hátra, de szerintem ezt nem érdemes sokat részletezni, a játékról készült felvételek magukért beszélnek. A Dead Sapce gyönyörű, lazán letagadhatna vagy öt évet, minden textúra éles, minden modell kidolgozott, nincs egy zsebkendőnyi retekül kinéző rész sem. Ez mestermunka a javából, hiszen most, ennyi év után sem kell szégyenkeznie, annyira jól öregedett. A páncélunk külön gyönyörű, és nagyon ötletes, hogy a HUD a hátunkon kap helyet, így például a gerincünkön lévő csík jelzi ki az életünket. (Ugyanígy tetszett, hogy a különböző menük, például az eszköztár hologramként jelenik meg előttünk.) A füleink is el lesznek kényeztetve: a hangdesign zseniális, és nagyban hozzájárul az ijesztő pillanatokhoz, a zenék bár alárendelt szerepet játszanak, de teszik a dolgukat, a szinkronhangok pedig korrekt iparosmunkának nevezhetőek. A technikai oldal egyetlen hibája, hogy néha előfordulnak benne bugok, de ez sem nagyon jellemző.

Én abszolút élveztem a Dead Space-szel töltött mind a 13 órát, és aki még nem próbálta ki, annak csak ajánlani tudom. A játék izgalmas, hangulatos, játékmenete érdekes, és amennyiben rendeltetésszerűen működik, akkor élvezetes is. A kisebb idegesítő elemek, a gyengébb történet, vagy egy-két félresikerült koncepció nem sokat von le az értékeiből. Szóval jó játék ez, még ha a tökéletestől elég messze is van.

Grafika: 95%
Hangok/zene: 92%
Játékélmény: 80%
Összességében: 85%