Honvágy és romok

A Homesick a Lucky Pause 2015-ös belső nézetes kalandjátéka, vagy ha úgy tetszik sétaszimulátora, amely egy romos épület belsejében próbál rávezetni minket, kik is vagyunk, és hogyan kerülünk oda.

Én személy szerint szeretem sétaszimulátorokat, de meg tudom érteni azokat is, akik kevésbé vannak oda értük. A játékmenet sekélyessége mellett az is probléma velük kapcsolatban, hogy nem igazán képesek a megújulásra. Ha már játszottunk egy pár ilyen kalandjátékkal, akkor a következőben legfeljebb a történet szempontjából érhet minket meglepetés. A gyakorlatilag nem létező játékmenet nagyon kis mozgásteret enged a fejlesztők kreativitásának, ahol pedig plusz elemek bukkannak fel, ott sokszor rosszul sülnek el a dolgok: elveszik a fókusz a lényegről, a történetről, vagy csak nemes egyszerűséggel kilépnek a műfaj korlátai közül. Aki a keretek között maradva óhajt újítani, annak meg kell találni az arany középutat. Ilyenkor a titkok nyitja többnyire apróságokban rejlik, és ezek értékeléséhez, befogadásához egy bizonyos fokú érzékenység, és megfelelő hozzáállás szükséges – nem csoda, ha sokan nem is próbálnak változtatni a bevált formulán. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek az alkotások nem lehetnek jó játékok, ahogyan az sem garancia a minőségi szórakozásra, ha valaki megfelelően eltalálja a „fűszerezést”. Ez utóbbira tökéletes példa a Homesick.

Amnézia

A játékban egy ismeretlen férfi bőrében ébredünk. Nem tudjuk kik vagyunk, hol vagyunk, mit keresünk itt, lényegében semmi információnk nincs. Környezetünk furcsa: minden romokban, elszórt, kódolt felvételek mindenfelé, az ablakokon pedig szó szerint vakító fény árad be, amely miatt meg sem közelíthetjük azt. Támpontunk csak egy van: egy gyerekrajz, amin virágok rajzai is találhatóak.

Ezután első dolgunk lesz, hogy körülnézzünk, de nem túl ingergazdag a környezetünk, és az utat számos irányba zárt ajtók állják el. Követnünk kell tehát az egyetlen nyomot, és meglocsoljuk a padló repedéseiben megkapaszkodó, elszáradt virágokat. A kizöldellő növénykék hatására hősünket kellemes álmosság fogja el, úgyhogy le is dőlünk jobb napokat is látott ágyunkba. Éjszaka térünk magunkhoz, kezünkben fejsze. Futni kell. Nem szabad megállnunk, mert különben elkap a körülöttünk manifesztálódó sötétség. Egyedül a folyosók lámpái mentenek meg a fojtogató feketeségtől, ha ezeket elmulasztottuk felkapcsolni, akkor meghalunk. Cserébe így már megközelíthetjük a fényárban úszó területeket is, és így eljuthatunk új területekre is. Ha fejszénkkel új utat nyitunk magunknak, a rémálom végeztével új helyiségek várnak ránk, újabb nefeljecsek a padlón, újabb dohos matrac, újabb rémálom. Ez az otthon beteggé tesz.

Nem a meggyőzés mestere

A játék gyakorlatilag öt ilyen szekcióból áll. Időközben fel kell fedeznünk az új helyeket, felkapcsolni a villanyokat, és megoldani a kezdetleges feladványokat, amivel a fejlesztők megpróbálták megmozgatni a szürkeállományunkat. Ez elég szimplán hangzik, és az is. Fájdalom, a játék mindemellett nem is kelt túl jó benyomásokat. A környezetünk maximum ötletes, de a legkevésbé sem hangulatos, ezzel a műfaj egyik alappillérét vágva haza. Minden borzasztó letisztult, kifakult a posztapokaliptikus elemek ellenére is, a program a legkevésbé sem informatív, az értelmetlen jelhalmazokon kívül néhány kisfelbontású fénykép próbál bevonni az élménybe, sikertelenül. A fényes ablakok is csak elsőre designosak, sokadszorra már csak idegesítőek. A lámpakapcsolgatás is csak elsőre jó ötlet, aztán már vagy rutin, vagy az idegállapot forrása, egyéntől függően.
Még fájóbb azonban, hogy a fejtörőkbe egy deka ötlet sem szorult. Komolyan, számlakatok nyitogatásánál, és mellszobrok kútba hajigálásánál sokkal kreatívabb és nehezebb feladványokkal nem nagyon találkozunk, ha pedig mégis, akkor sem a kiváló ötletek, mint inkább a kapaszkodók tökéletes hiánya miatt kell jobban odafigyelni, de itt sem kell túl sok kombinációt kipróbálni. Ezekből a logikai részekből egyébként is átlag kettő van szekciónként, és ahol több, az is ugyanabból a típusból. A terület felépítése sem hagy túl sok kérdést maga után, gyakorlatilag egyből üvölt, hogy mit és hogyan kell majd csinálni. De kérdem én, ha sem atmoszféra, sem fejtörők terén nem tud semmi érdemlegeset felmutatni a játék, akkor mégis mi a bánatért készült el? De tényleg, ki játszik egy ilyen játékkal? Hasonló kérdések keringtek bennem, és ha egy fokkal kevésbé lennék kitartó, ment volna a kukába egy óra játék után, hogy soha többé eszembe se jusson elővenni azt. Mindezt úgy, hogy az egész tokkal, vonóval, gyantával bő két óra alatt kényelmesen végigjátszható.

Svédcsavar

Azonban mégsem bánom, hogy nem tettem így, és ennek egy hatalmas fordulat az oka. Egy fordulat, amely az igencsak gyenge játékból egy bőven vállalható címet faragott. Ez a csavar pedig nem a történetben, hanem a játékmenetben következik be, amikor meg kell fejtenünk a jelnyelvet, ami titkosítja a játék összes dokumentumát. Na, ezt nevezem egy igazán kellemes apróságnak, amely egy bizonyos fogékonyság mellett megmenti a játékot. Amikor először szembesültem a problémával, egy darabig nem hittem a szememnek, de meg is ijedtem egy kicsit. Ez utóbbira semmi okom nem volt, mert a felismerés kellemes sokkja után igazán szépen indul el az új ABC kinyomozása. Nem is rohanva, nem is szájbarágósan, hanem remek ütemben vezet végig a játék a kódtörésen, az egészen alapoktól a különböző szalagcímeken át a nagyobb szövegekig, betűről betűre haladva. Ekkor jelenik meg a játékélmény, mert a semmittevéstől kiszáradt agyunk vadul szívja magába a kiválóan adagolt aktivitás minden cseppjét. A szövegek megalkotása is fantasztikus, ahogyan apránként kiderül belőlük minden, aránylag sorban következve az egyre többet és többet kínáló írásokkal. Ez a folyamat nem mindennapi, és meg tudnám számolni az ujjaimon, hány másik ilyen játék van az iparban, mindezt úgy, hogy a művelethez egyetlen végtagomat sem használom.

Üröm az örömben

Az öröm azonban nem teljesen felhőtlen. Említettem, hogy a szövegek jól vannak megírva, ami való igaz, de a 90%-uknak a kód tanításán kívül az égvilágon semmi funkciója nincs. Mind érdektelen újságrészletek, könyvborítók, semmi olyan, amely építené a játék világát, hangulatát. Lehetett volna pedig egyre több információt elcsepegtetni bizonyos történet-beli elemekről, csak az adott betűket használva, vagy valami ilyemsit, de szerintem néha túl sok ötletet várok el egy-egy ilyen játéktól. Viszont az sem segít a helyzetünkön, hogy az egész megfejtés egyetlen, kevéssé kreatív feladványhoz kell, aztán mehetünk vissza rozsdás vödörrel virágokat öntözni. A játék alatt alig találunk a történetet érdemben építő feljegyzést, és azokat sem akarjuk már elolvasni, hiába teszi tökéletesen átjárhatóvá a területeit a játék. Nem is tudom, mikor találkoztam ennyire taszítóan atmoszférátlan játékkal, de az biztos, hogy nem nagyon óhajt már az ember komolyabb kutatómunkát folytatni. Persze egy-két érdekes jegyzetre így is rá lehet bukkanni, kiderül jó pár hasznos részlet, de őszintén több kérdés merül fel, mint amennyi megválaszolásra kerül. A befejezés is hiába lett szép, ha az egészséges misztikumhoz szükségesnél jóval több bizonytalan pont marad bennünk. Igaz, legalább gondolatébresztőnek nem utolsó a Homesick, és jó pár kellemes percet el lehet filozofálgatni rajta, de ilyen alapon elolvashattunk volna egy jó novellát is, az gyorsabb is, elgondolkoztatóbb is, és még jobban is szórakoztat.

Festői romok

És akkor még egyéb logikátlanságokról, furcsaságokról nem is beszéltem, de talán ízelítőnek elég az, amikor a játék elején hősünk nem tudja megemelni a később használt szekercét, pedig ahhoz nem kell nagyon mackósnak lenni. Inkább beszéljünk szívderítőbb dolgokról, például a grafikáról. Technikai oldalról nézve ez a játék egy csoda, de vicc nélkül. Gyönyörű az egész, a modellek kidolgozottak, a textúrák élesek, és mindemellett sem a gépigény nem nagy, sem az optimalizáció nem ótvar. Ha pusztán kimerevített képekről, és nem folyamatában beszélünk a látványtervezésről, még kifejezetten hangulatosnak is mondanám a tervezők munkáját, szóval panaszra nincs ok, még a spártai kezelőfelület miatt sem. Az irányítással sincsenek komolyabb problémák (sajnos ebben a műfajban ez nem evidens). Cserébe a hangok terén már közepesebb a helyzet. A zörejek szódával elmennek, és a zenék, bár ritkák, és húsz percnél nagyobb távlatból felidézhetetlenek, ellátják a funkciójukat. Amit egyedül ki tudnék emelni, az a csend okos használata, amely időnként egészen megkapó pillanatokat tud szerezni, kár, hogy ez az általánosságtól olyan messze van, mint én a korcsolya világbajnoki címtől, és én két méter után arcra esem a jégen.

Nem tudom senkinek sem tiszta szívből ajánlani a Homesicket. A legkevésbé sem indul jól, nem valami hangulatos, néhány jobb pillanata ellenére nem játszatja magát, és a belekerülő okos csavar is csak ideig-óráig fejti ki hatását. Persze ha valaki éppen olyan passzban van, a maradék rész is betalálhat akár, így egy próbát megérhet a műfajra kevésbé allergiásaknak. A technikai oldal adott lenne a sikerhez, kár, hogy ez egyéb kvalitásokkal csak elvétve párosul, így összességében csak azoknak érdemes tenni vele egy próbát, akik szeretnének egy csendes, elgondolkodtató utazást, és komolyabb elvárások nélkül rá tudnak áldozni két órát, és persze 15 Eurót.

Értékelés
Grafika: 90%
Hangok/zene: 78%
Játékélmény: 65%
Összességében: 70%