Farkasokkal táncoló

A The Witcher 3: Wild Hunt hosszú várakozás után 2015. május 19-én jelent meg, és azonnal hatalmas sikert aratott. Számtalan év játéka címet nyert, és méltán lett sokak kedvence. Azt a nehéz feladatot próbálom teljesíteni, hogy bemutatom ezt a monstrumot, amely az utóbbi egy hónapban elvitte az összes szabadidőmet.

Nekem mindig is tetszett a nagy szabadságot adó szerepjátékok kompozíciója, mert jó érzéssel töltött el az, hogy milyen mélységben lehet befolyásolni a történéseket. Mégis, ezek a játékok sosem sikerültek ideálisan. Legjobb példa erre a Mount&Blade sorozat. Ebben a játékban gyakorlatilag bármerre terelgethetjük virtuális megfelelőnk életét: lehetünk rablóbanda vezére, vagy akár király is, zsoldos, aki karavánokat őriz, vagy becsületes házasember. Mégis, a játék teljes mértékben taszító lehet az emberek többsége szempontjából, mert egyetlen bevezető küldetéstől eltekintve gyakorlatilag nincsen története a játéknak. Persze lehet úgy fogalmazni, hogy mi határozzuk meg a játék történetét, de így nem volt túl sok minden, ami motivált volna útközben. Én úgy szeretek felfedezni, és a szabadságot kiélvezni, hogy már volt valami, ami behúzott volna az élménybe, valami, ami értelmet adott volna az egész kalandnak. Épp ezért kissé úgy éreztem magam, mint akit úszni tudás nélkül dobtak be a mély vízbe, ráadásul még mentőmellényt sem adtak. De érdekes módon a nagyobb stúdiók alkotásai sem tudták mindig elnyerni a tetszésemet: például a Dragon Age: Inquisition játékmenetével nem ütötte meg számomra a mércét, a Skyrim pedig hiába kiváló játék, a története számomra teljesen el tudott jelentéktelenedni.
Ez az állapot mindössze addig tartott, amíg el nem kezdtem játszani a The Witcher 3: The Wild Hunt-tal. Pedig előre itt sem lehetett inni a medve bőrére: bár a CD Project Rednek jó híre volt, és terveik is több mint ígéretesek voltak, a Witcher sorozat első két része többnyire lineáris játékok voltak, és még sosem volt nyílt világú projektjük. Aggodalomra szerencsére nem volt semmi ok, a 2015-ben kiadott Witcher 3 ugyanis jött, látott és győzött, a pénztáraknál, a rajongóknál, és a kritikusoknál egyaránt. A játék több mint 800 díjat söpört be, és sokak számára lépett be „a játék” státuszba. Nos, ezt a mestermunkát szeretném nektek bemutatni.

Nyomozás országokon keresztül

A witcherek, vagyis hivatásos szörnyvadászok élete nem könnyű. Gyakran fillérekért törnek meg átkokat, vagy ontják vérüket veszélyes szörnyetegekkel szemben, miközben az emberek megvetésével is szembesülniük kell. Történetünk hőse, Geralt azonban ezúttal nem egy bestia, hanem egy nő nyomában halad. Régi szerelme, Yennefer ugyanis találkozóra invitálja őt valami fontos ügyben. A találkozás csak több bonyodalom után, és nem éppen a várt körülmények között történik: Yennefer nilfgaardi katonákból álló kísérete egyértelművé teszi, hogy a varázslónőnek nem volt más választása, és kényszerű szövetséget kötött az északi királyságokat rettegésben tartó hódítóval, Emhyr var Emreis-szel, a nilfgaardi császárral. Geraltnak nemsokára audencián kell részt vennie, ahol Emhyr megbízza őt lányának, Cirillának a megtalálásával, akiről eltűnése óta először bukkantak fel nyomok. Gerlalt nem hezitál sokat, lévén Ciri az ő nevelt lánya is volt, azonban a feladat nem lesz egyszerű: a nyomok száma kevés, az érdek-vezérelt informátorok száma pedig túl sok, arról már nem is beszélve, hogy a lány nyomában a legendákban megénekelt Vad Falka halad, akik a lány különleges képességeit szeretnék használni, és akik mindenhol fagyot, és pusztulást hagynak maguk után.
Ezután megkapjuk az egyik legnagyobb nyílt világot, amit valaha láttunk, megkapjuk a megfelelő támpontokat, amely alapján biztonsággal elindulhatunk, és kezdődhet is a móka. A Witcher 3 területe hatalmas. Már a legelső, „kis” terület is akkora, hogy két ilyenre lazán felhúznak egy open world játékot manapság (igaz, lehet, hogy kicsit több tartalommal). Azonban ez is csak kb. a huszada a másik két nagy területnek: a frontvonalon lévő senkiföldjének, Velennek, amely magába foglalja Novigrad hatalmas városát is, és Skelligének, amely egy viking mintára készült szigetvilág. És nem szabad kifelejteni a császári palotát, vagy a witcherek ikonikus erődjét, Kaer Morhent sem. A játék méretei gyakran konkrétan ijesztőek lehetnek, az legalábbis biztos, hogy ezeknek a területeknek a gyalog bejárása hosszú órákat vesz igénybe.

A mozgás fontos (el ne hízzunk)

Ezért nem csoda, hogy a fejlesztők kénytelenek voltak némi előrelépést tenni a közlekedés terén az előző részekhez képest. Eddig ugyanis kedvenc szörnyvadászunk nem tudott ugrani, most viszont már nem jelent problémát egy térdig érő kerítés, Geralt emellett megtanult mászni is, és lovagolni, vagy hajózni is van lehetőségünk. Mégis, a mozgás nevezhető a játék talán egyetlen csiszolatlan pontjának. Félreértés ne essék, az alapvető irányítással az égvilágon nincs semmi probléma. A mászás is ellátja az igényeket: mindenhova fel tudunk kapaszkodni, ahova érdemes, de azért messze kár mondjuk egy AC-szintű olajozottságot elvárni. Az ellenben sokkal jobban tetszett, ahogyan a lejtőket kezeli a játék: felfelé csak viszonylag lassan mehetünk, és ha hirtelen mozdulatot teszünk, vagy túl meredek helyre tévedünk, akkor lecsúszunk (ilyenkor, mint a való életben is, nehéz megállni). Egészen szépen kidolgozott mechanika, és nem is egyszer csúszkáltam csak úgy szórakozásból. Ellenben a lovaglás már kevesebb vidám pillanatot okoz. Hiába hasznos hőséges lovunk, Roach segítsége, és hiába jó érzés végigügetni vele a vidéken, sajnos vágtatás közben nem úgy viselkedik, mint ahogyan azt elvárnánk, jó pár idegesítő pillanatot szerezve ezzel. A hajózással ilyen gondok nincsenek, de itt sem kell komoly dologra számítani: a ladikunk egyedül arra jó, hogy átszeljük az állóvizeket. Cserébe vigyáznunk kell az esetleges támadókkal, és azzal, hogy nehogy túlságosan meggyengüljön a hajó egy része, és léket kapjon. Az úszással szerencsére nincs probléma: az irányítás remek, a víz alatt kalandozni pedig mindig poén, csakúgy mint a rámenős szirének felszín alatti kivégzése számszeríjjal. A mozgási rendszer tehát ellátja a feladatát, de ennél többet nem mondhatunk el róla. Mégis, az egyetlen igazán frusztráló elem akkor köszönt be, ha leugrunk egy olyan magasságból, ahonnan normál esetben a bokánk se menne ki. Abszurd módon ilyenkor Geralt nem átall fűbe harapni, amiből az következik, hogy igencsak madárcsontú szegény. Persze az első alkalom után oda lehet figyelni külön erre, és leérkezés előtt bukfenccel is tompíthatjuk az ütést, de az egészségesnél többször leltem a halálom emiatt.

Opcionális, de hiba kihagyni

Még szerencse, hogy nem csak mászkálni lehet a Witcher 3-ban, a hatalmas területek ugyanis tengernyi tartalommal vannak elárasztva. Egyrészt, gyógynövények és gombák ezreit szedhetjük össze, a vadvilág ártalmatlan, és kevésbé barátságos állatait vadászhatjuk le, és jobb sorsra érdemes banditáknak mutathatjuk meg, hogy nem kellett volna belénk kötni. És akkor még nem is beszéltem a változatos és veszélyes szörnyekről – a Witcher 3 világa már önmagában sem hagyja unatkozni az embert, pláne ha idevesszük az elpusztítandó szörnyfészkeket, a kifüstölhető banditatáborokat, bestiák által terrorizált felszabadítható településeket, vagy éppen az erőnyerő helyeket, amelyek egy képességpontot, és varázslataink megerősítését adják.
De a lényeg persze nem itt, hanem sokkal inkább a küldetések környékén keresendő. Mellékküldetések egész garmadája vár ránk, a legkülönbözőbb jelentőséggel. Van, ahol az utánunk kiáltó kisfiú csak csali egy rablóbanda kezében, valahol családi titkok felkutatása a feladatunk, van, hogy régi barátaink életét könnyíthetjük meg, máskor királyságok sorsa van a kezünkben. A Witcher 3 számtalan opcionális feladatot ad nekünk, és mégis, szinte alig találni köztük unalmas, ezerszer látott dolgokat, cserébe meglepő, zseniális fordulatokat annál inkább. Ezek a missziók sokféleképpen kerülhetnek elő: a főküldetések alatt kért szívesség, egy hirdetőtáblára kirakott jegyzet, vagy az utcán minket leszólító emberek útján. Bárhogy is jussunk azonban ezen megbízások tudomására, mindenképpen érdemes teljesíteni is őket, ugyanis sokszor igencsak meglepő végkifejletet hoznak. Van, hogy egy istenséggel kell alkudozni a falusiak áldozataival kapcsolatban, van, ahol egy eltűnt személy keresése bizarr családi drámába torkollik, és van, ahol egy kártyaversenyből kerekedik ki komolyabb bűnügy. De a kedvencem az volt, amikor egy egyszerű felújítási munkálatból egy egész városon átívelő, fanatikus sorozatgyilkos utáni nyomozás lett. Szinte égek a vágytól, hogy konkrét történeteket osszak meg, de ezeket mindenkinek magának kell átélnie. Sokszor elsőre az ember átsiklik valami felett, ugyanis számos egyszerű fogolyszabadításnak, vagy csetepaténak is igen megrendítő folytatása, háttere lehet.
És akkor még nem is beszéltem ezen küldetések legfontosabb részéről, a döntésről. Néha ez egy-két karakter sorsáról dönt, néha egy-egy csoportéról, de van, hogy az összes északi királyság jövőjét befolyásolhatjuk. Ugyanakkor egy-egy parasztember esetén sem mindig könnyű a választás. A játék egyik legnagyobb előnye abban rejlik, hogy ritka az egyértelmű helyzet. Persze hosszú távon sokszor kiderül, hogy melyik lett volna az előnyösebb, de itt sem fekete-fehér minden, és a döntés pillanatában még nehezebb helyesen mérlegelni. Emiatt nem egyszer heves lelkiismeret-furdalást képes okozni a játék, cserébe annál nagyobb megkönnyebbülés jó mederbe terelgetni egy-egy ember életét. Az eleve briliáns küldetések a döntéshelyzetekkel együtt olyan kiváló élményt adnak, amely biztosan később fog elveszni az emlékezetünkből, mint más játékok legjelentősebb jelenetei. A Witcher 3 túlzás nélkül olyan mellékküldetéseket tartalmaz, amely más játékok fő küldetései közül sem lógna ki. Igaz, lenne pár, amelyik kilógna, és nem értenék az emberek, hogyan lehet egy ilyen jó misszió ilyen semmitmondó környezetben. Nos, ilyenek a Witcher 3 mellékküldetései.

Megbízatások és földi hívságok

És akkor még nem is beszéltem a witcherek szakmabeli feladatairól, a különböző szörnyek megölésére vonatkozó megbízatásokról. Ilyenkor eleinte fel kell deríteni, milyen bestiával állunk szemben. Ez sokszor igen komoly nyomozás, hiszen a megbízók általában nemigen tudják, mivel állnak szemben. Ez a szemtanúk kifaggatását, és a helyszín meglátogatását takarja. Utóbbinál vethetjük be a witcher-érzékeinket. Ilyenkor kiélesednek az érzékeink, és meglátjuk, meghalljuk, vagy megérezzük azt, amit keresünk. Gyakran különböző tárgyak, holttestek vizsgálatával kell rájönni, mi történt (egyszer-kétszer egészen komoly anatómia vizsgálatot kell végezni), vagy a nyomokat kell követnünk. Utóbbi megjelenhet lábnyom, vérfoltok, elejtett cipők, kidőlt fák, vagy éppen szagok formájában, és van úgy, hogy a gyanús hangok irányában érdemes haladni. Bár ilyen nyomozós részből elég sok van, mégsem válik soha unalmassá: az egész felhasználóbarát módon készült, és nem vesz el semmit a játékélményből, sőt, Geralt kommentárja miatt sokszor kiskorom indiánregényeire emlékeztettek, emellett a készítők gyakran bolondították meg a nyomkövetést, például új keresendő út, vagy közbeékelt vízfelület segítségével. És bár a játékmechanikák még így is hasonlóak lehetnek, (amire szükség is van, ha nem szeretnénk egy érthetetlen, bonyolult rendszert), az, ami után nyomozunk, sose egyezik meg, így annak sem lesz panaszra oka, aki kifejezetten allergiás az ilyesmire. Csak hallgatni kell a kommentárt, és követni az eseményeket. Ha célhoz értünk, vár ránk egy harc a szörnnyel, amelyhez nem árt felkészülni: jó pár közülük csak úgy győzhető le, ha felkészülünk belőlük, és kihasználjuk a gyengeségeiket, ehhez a Bestiárium kiváló szolgálatunkra lesz.
Ezzel azonban még messze nincs vége elfoglaltságainknak. Számtalan kincset kutathatunk fel, különböző feljegyzések, térképek alapján, de van, hogy felszerelések rajzainak nyomába eredhetünk. Ha még mindig túlteng bennünk a cselekvési vagy, részt vehetünk lóversenyekben, bokszmeccsekben, vagy játszhatunk gwentet is. Ez utóbbi egy komplett játék a játékban, ahol a kártyáinkat, és a taktikai érzékünket vethetjük össze ellenfeleinkkel. Csak az alapjáték alatt közel 200 kártyát lehet összeszedni, amelyet meg is tehetnek az igazán elvetemültek, de ehhez tényleg bitang sok plusz energiát kell fektetni. A játék viszonylag érdekes, és kellemesen eltér a Heartstone által diktált iránytól, szóval a ráérősebbeknek igazi paradicsom lehet a játék: gyakorlatilag minden kereskedővel és fontosabb NPC-vel kártyázhatunk, nem is beszélve a különböző versenyekről – igaz, én pár meccsnél tovább nem tartottam ki.
A Witcher 3 tehát hihetetlen mennyiségű tartalommal bír- egy végigjátszásban közel 150 óra simán benne van- és ehhez elengedhetetlen, hogy a nyílt világ felfedezése önmagéban is egy élmény legyen, hiszen viszonylag sokat kell közlekedéssel töltenünk. Szerencsére ezzel sincs gond. Alapból szimpatikus, hogy például gyorsutazni csak akkor lehet, ha már jártunk az adott helyen. Emellett igencsak változatos helyszínek várnak minket, legyen szó barlangokról, nemesi kúriákról, magas hegycsúcsokról, mindezt pedig megspékeli egy borzasztó realisztikus világépítés, és nem is nagy kérdés, hogy igazán jó élmény új helyszínek után kutatni, vagy csak átszelni ezeket a csodás tájakat. A játék semmivel össze nem hasonlítható hangulatot áraszt magából, és ez egy-két ritka kivételtől eltekintve végig igaz rá. Egyszerűen beszippant és nem ereszt.

Agresszív eszmecsere, avagy Blaviken mészárosa

Viszont ezúttal több mint 10 000 karakternél tartok, de még mindig nem beszéltem a harcrendszerről? Nos, ideje ezt bepótolni. Geralt két kardot használ- egy acélfegyvert az emberek ellen, és egy ezüstöt a másfajta szörnyekkel szemben. Alapvetően két támadási mód közül választhatunk: a gyors és az erős közül. Érdemes ezeket kombinálni, mert gyorsabb bestiák esetén előfordul, hogy az erős csapásokkal nem is fogunk tudni bevinni egyetlen sikeres támadást sem. Védekezni viszont csak emberekkel szemben tudunk, cserébe van lehetőségünk ellentámadásra is, ha jól időzítünk, elég nagy előnyre tehetünk szert. A szörnyek ellen a kitérések és a bukfencek válnak be jobban, persze ezeknél vigyázni kell, nehogy kifáradjunk. Megdobhatjuk az ütközeteket a jelek használatával is. Ez a magamfajta földi halandók számára alsóbb szintű varázslatokat jelent: az Igni segítségével lángba boríthatjuk opponenseinket, az Yrden egy mágikus csapda, a Quen egy védőpajzs, az Aard használatával lökhetünk egyet ellenségeinkkel, míg az Axii-val befolyásolhatjuk az elméjüket. Ezek a jelek tovább is fejleszthetőek, például az Igniből tűzpatakot csinálhatunk. Ha úri kedvünk jónak látja, használhatunk másodlagos fegyvert, például fejszéket, vagy számszeríjat, bár utóbbi inkább a repülő ellenfelek földre szállítására alkalmas, semmint komoly sebzések kiosztására. A piromániásak nyugodtan dobálhatnak bombákat is, de a legnagyobb szórakozást úgyis az nyújtja, ha sikerül jól kombinálni a jeleket a környezettel: lelökhetjük ellenfeleinket magas helyekről, vagy méheket zúdíthatunk rájuk, ha a körülmények megengedik.
A harc önmagában könnyen megtanulható, cserébe annál nehezebb kitanulni minden fortélyát. Néha kifejezetten egy táncra hasonlít, ahol fontos a ritmus, az időzítés, néha pedig kifejezetten taktikusan kell eljárnunk, ha egy nagyobb csapaton akarunk kifogni. Mégis, valahogy saját jószántamból sosem kerestem a harcot. Ha éppen az összecsapás hevében voltam, élveztem, amit csinálok, de annyira szórakoztató mégsem volt, hogy felmerült volna bennem, milyen jó lenne még egy kicsit harcolni. Sokkal inkább leküzdendő akadályokról van szó, amelyek közben jó értelemben izgalmasak – és talán ez is volt a fejlesztők célja.

Testreszabás minden téren

Legalább ugyanilyen fontos a karakterfejlesztés is, ha már szerepjátékról beszélünk. Egyrészt, találunk egy kellően összetett képességfát, ahol négy ágazat, a harc, a jelek, az alkímia és az egyéb lehetőségek közül választhatunk. A képességeket szintlépésenként oldhatjuk ki, használatban közülük azonban maximum 12 lehet, amelyeket a mi feladatunk átrakni az aktív szekcióba. Itt ezeket a képességeket különböző mutagénekkel erősíthetjük: ezeket az anyagokat érdemes az azonos színű képességpontokhoz rendelni, úgy több lesz a bónusz. Itt érdemes megjegyezni a meditáció lehetőségét is: ezzel az idő múlását is gyorsabbá tehetjük, de ilyenkor tudunk regenerálódni, és főzeteinket is újratölteni, úgyhogy érdemes rendszeresen alkalmazni.
A felszerelésünk menedzselése egy sokkal nagyobb falat. Először is, fegyverből és páncélzatból nem csak egy lesz, hanem érdemes gyakran cserélgetni a két kardunkat, a mellvértünket, a nadrágunkat, a kesztyűnket, illetve csizmánkat különböző tulajdonságok alapján. A legfontosabb persze a sebzés/védelem, de a legtöbb tárgynak vannak egyéb nagyon hasznos bónuszai is, ezeket is érdemes szem előtt tartani. Ezek el is romolhatnak, ezért érdemes javítókészletekből betárazni, és ha szeretnénk, különböző rúnakövekkel további előnyökhöz juthatunk. Persze nem csak a fegyvereinket kell kordában tartani: lovunkra tehetünk jobb nyerget, szemellenzőt, ami a pánikhelyzetektől óvja meg, a nyeregre pedig tűzhetünk egy trófeát, amely pontosabban egy bestia levágott fejét takarja. Eközben érdemes odafigyelni arra is, hogy nehogy túl sok mindent vigyünk magunkkal, hiszen ekkor túlterheljük magunkat, és sokkal lassabbak leszünk. Hogy ez ritkán következzen be, és nyugodtan lootolhassunk, érdemes nyeregtáskákra szert tenni.

A nyugodt fosztogatás márpedig szükséges, mert a Witcher 3-ban semmi sem használhatatlan. Az ételt élet-visszatöltésre, a kacatokat tárgykészítésre, a különböző növényeket, szörnybelsőségeket pedig az alkímiában használhatjuk. Az egyéb tárgyak pedig szétszedhetőek alkotórészeikre, ezáltal értékes alapanyagokká válhatnak. Fegyvereket, páncélokat csak a kovácsoknál csináltathatunk, de az alkímiát magunk is elsajátíthatjuk, és a főzeteket lazán elkészíthetjük magunk is, feltéve, hogy tudjuk a receptet. Számtalan varázsitalt csinálhatunk, a legkülönbözőbb hatásokkal (gyógyítás, sebzésnövelés, sötétben látás, stb.), sőt fejleszthetjük is őket, emellett pedig bombákat, és a különböző szörnytípusok ellen bónuszt biztosító olajakat is kotyvaszthatunk. A tárgykészítésnél, és az alkímiánál is a sokszínűség dominál: hihetetlen mennyiségű alapanyagból számtalan termék keletkezhet, attól nem kell félni, hogy a játék ezen része egyhangú lenne. Engem valahogy megragadott az alkímia, kifejezetten izgalmasnak tartottam az egészet, de akik kevésbé kitartóak, azok számára jó hír, hogy a 90%-a nem esszenciális.
Néha nem elég a gyűjtögetés és a kraftolás, hanem rászorulunk kereskedők szolgáltatásaira is. belőlük rengeteg van: lesz gyógynövényárus, könyvtáros, fegyverkereskedő, csak kártyákkal házaló jóember, még pénzváltó is, szóval változatosságra nem lehet panasz. Cserébe illik odafigyelni, hogy kitől mit veszünk, vagy mit adunk el, mert nyilván nem a könyvtáros fizet a legjobban a kardunkért, már ha megveszi egyáltalán. érdemes megjegyezni továbbá, hogy a legjobb fegyver-és páncélkovácsok csak külön küldetések után állnak rendelkezésünkre, de megéri, mert bizonyos tárgyakat csak ők tudnak elkészíteni.

A witcher kívül és belül is nemes

Mindez azonban csak eszköz a játék kezében, a cél sokkal inkább a történet elmesélése. Egy borzasztóan sokrétű és összetett, kiválóan előadott történeté. A párbeszédek példának okáért zseniálisak. Minden jelenet meg van rendezve, kameramozgással, vágásokkal, filmes szemmel öröm volt ezeket nézni. A szövegek is zseniálisak, még egy kis falu utolsó nénikéje is korrekt szövegkönyvet kapott, amit mindenhol profi előadás támogat meg. A párbeszédopciók sem rosszak – jól illenek a jelenetekhez, ritkán volt olyan, hogy egyik sem felet meg az elvárásaimnak, nyugodtan lehetünk a legnagyobb parasztok, szarkasztikus jómadarak, vagy empatikus megmentők, nyugodtan kiélhetjük magunkat. A dialógusok sokszor minden tekintetben átlagon felüliek, hihetetlenül szórakoztatóak, és még a trollokkal való társalgás is élvezetes, külön öröm, amikor ilyen primitív lényeknél sikerül dűlőre jutni.
De önmagában az események folyásával sincsenek gondok. A mellékküldetések fordulatosságáról már beszéltem, de arról nem, hogy milyen komoly témákkal szembesülhetünk néha. Lesz szó teljes fajok kiközösítéséről, régi sérelmekről, az erőszak minden formájáról, az emberi lét legalacsonyabb szintjeiről, és ugyanígy találhatunk megható, magasztos, epikus momentumokat, csakúgy, mint a való életben. Mindezt mi befolyásolhatjuk, és ez önmagában egy hihetetlen élmény, hogy ennek a világnak lehetünk részesei. Ugyanez igaz a fő történet szálra – bár kicsit lassan bontakozik ki, de ez kell is megfelelő építkezéshez, és már az elején sincs híja a megkapó jeleneteknek. A végkifejlet pedig egészen jó lett – a vége felé fogunk hasunkat fogva nevetni, és könnyekig hatódni is, lesznek kiválóan koreografált, nagyszerű eposzba illő csatajelenetek, igazából az egész fősztori egy megváltásként hat gyakorlatilag a játékok 99%-ához képest.

Mégis, a legjobbak a karakterek. Számos szereplő fog a szívünkhöz közel kerülni: Zoltan, a törp, Lambert, a szarkasztikus witcher, Roche, a hazafi, vagy éppen Dandelion, a hősszerelmes, csak hogy egy párat említsek a komplex, és nagyszerűen felépített mesteri szövegekkel megajándékozott karakterek közül. És akkor még nem is volt szó a románc-opciókról, amelynek könyveket lehetne szentelni, és meg lehetne közelíteni a könyvek szempontjából, de nem számít, mindenki döntsön saját maga, én végül Yennefer mellett tettem le a voksomat. Egy biztos, a szerethető, vagy éppen gyűlölhető karakterek azok, akik ezt a történetet a BioShock Infinite szintjére emelik, és ha ez nem dicséret tőlem, akkor nem tudom, mi az.
És mindemellett még a körítésre sem lehet panaszunk. A látványvilág kiválóan van felépítve. Technikailag sem piskóta, művészileg leginkább a bevilágításokat emelhetném ki, a színvilággal együtt, de én inkább a világ felépítésében találtam meg a lényeget. Ahogyan odafigyeltek a realisztikusságra, az utolsó pocsolyáig, és az aljnövényzetig semmit sem hagytak figyelmen kívül, igazán elismerésre ad okot. Az animációk is jók, az arcokat lehetne még kiemelni, kiválóan tükrözik az érzelmeket. A hanganyag is dicsérete, a zörejek kifogástalanok, a szinkronmunka mesteri, és annak ellenére tartja a minőséget, hogy mennyiségben is káprázatosan sokat kellett vele dolgozni. A zenéről meg csak annyit, hogy új kedvenc dallamomat itt találtam meg, de egyébként is változatos, igényes válogatással van dolgunk.

Őszintén, nehéz beszélni, vagy írni a Witcher 3-ról, és sokkal több a motiváció játszani vele, így ez a teszt sem minden nehézség nélkül készült – túlságosan el voltam foglalva a kiegészítőkkel. De egy biztos, a Witcher 3: The Wild Hunt minden idők egyik legjobb játéka. Izgalmas harcok, mély szerepjátékos elemek, kiváló mellékküldetések, csodás sztori, kifogástalan körítés, mindez feledteti az egy-két kevésbé tökéletese elemet. Talán meg lehet kockáztatni, hogy az eddig általam játszott legjobb játék. Aki eddig még nem tette, mindképpen próbálja ki, mert nem tudja, mit hagyott eddig ki az életéből.

Értékelés
Grafika/látványvilág: 95%
Hangok/zene: 97%
Játékélmény: 99%
Összességében: 99%