Tengerbe temetve - Burial at Sea Episode 1 DLC

Az Irrational Games készített egy történet alapú kiegészítőt a BioShock Infinite-hez, Burial at Sea néven. Ennek első epizódja Rapture fénykorába kalauzol minket, hogy ismét a víz alatti város folyosóin dúljon a harc.

Aki játszott az első BioShockkal, az kizárt dolog, hogy ne akarta volna látni ezt a várost eredeti pompájában, élettől duzzadóan, splicerek, és becsavarodott emberek nélkül. Én legalábbis nagyon szerettem volna megtapasztalni ezt az élményt, és a Burial at Sea 1 pontosan ezt kínálja nekünk.

Rapture aranykora

1958-ban vesszük fel a fonalat. Bookerként térünk magunkhoz szunyókálásunkból, csakhogy ezúttal Rapture-beli irodánkban tartózkodunk, igaz, nem kevésbé eladósodva, és ugyancsak alkoholistaként. Itt Elizabeth látogat meg, már érett nőként, és megbíz minket egy munkával: meg kell találni egy Sally nevű kislányt, akit több szál fűz Bookerhez, mint elsőre hinnénk.

Mivel rendesen le vagyunk gatyásodva, ezért elvállaljuk a megbízatást. Azonban alighogy kinyitjuk az ajtót, egy darabig biztosan nem ezzel fog foglalkozni a játékos. Rapture ugyanis virágzik, és ezt meg is csodálhatjuk rendesen, senki nem siettet minket, és alkalmunk van hosszasan körülnézni. Megfigyelhetjük a Big Daddy-ket a város karbantartása közben, láthatjuk, ahogy a Pneumo csomagküldő-szolgáltatás rendeltetés szerűen működik, rácsodálkozhatunk, hogy a teleportáló plazmidot a szabdalók előtt pincérek használták, bepillanthatunk a Little Sisterek okításába, és elmerülhetünk a jómódú polgárok forgatagában, és meghallgathatjuk cseverészésüket. Ha nincsi is annyi élet a városban, mint Columbia utcáin, az atmoszféra azért csodálatos, teljesen magába szippantja az embert. Hatalmas élmény úgy találkozni ennek a világnak a helyszíneivel, szereplőivel, szlogenjeivel, hogy a hanyatlás még nem következett be teljesen.
Számtalan ikonikus helyen járhatunk, például a Rapture Records boltjában, vagy a Little Wonders épületénél, sőt, bebocsátást nyerhetünk Sander Cohen, az elborult művész estélyére is. Ez utóbbi jelenet felejthetetlen, Cohen karakterét ismét zseniálisan eltalálták. A városban egyébként láthatjuk festményeit és rövidfilmjeit is, úgyhogy nem kell aggódni, elég beteg dolgokba futhatunk bele.

Mélytengeri hentelés

Nyomozásunk során kénytelenek leszünk azonban ezt a csodás helyet magunk mögött hagyni, és tenni egy kirándulást egy, a tengerfenékre süllyesztett bevásárlóközpontban, ahol Atlas, és nagy mennyiségű splicer ütött tanyát. Itt már muszáj lesz leszünk elővenni a fegyverünket is, és itt kezdődik a kiegészítő problémás része. Mert bár önmagában a virágzó Rapture miatt érdemes lehet beruházni a DLC-re, azért nem árt tudni, hogy az idő több mint felében közel sem fogunk ilyen jól szórakozni.
A játék egyből bedob minket a mély vízbe. Kapunk ismét egy közelharci fegyvert, amely teljesen ugyanúgy működik, mint a Sky-Hook, csak Air-Grabbernek hívják, és kisgyerekek használták a síneken való játszadozásra. Van egy revolverünk is, és kezdődhet is a móka. A harcrendszer nem sokat változott az alapjáték óta, csak jóval kevesebb lehetőséggel rendelkezünk. Az Air-Grabbert használhatjuk pofozkodásra, de sínekre és kampókra is felugorhatunk, hogy onnan potyogjunk mit sem sejtő ellenfeleink nyakába.
A lőfegyverek is hasonlóképpen működnek. Itt revolveren kívül Tommy Gun, shotgun, karabély, és egy ellenfeleket szétrobbantó szerkentyű, a Radar Range lehet nálunk. Lőszerből azonban nem nagyon lesz, úgyhogy ezt ellensúlyozandó ezeket mind magunknál is tarthatjuk, és egy a vigorokéhoz hasonló menüből hívhatjuk elő őket, ami meglehetősen jobb módszer, mint a mit az első BioShockban tapasztalhattunk. Ennek ellenére is kevésnek fogjuk érezni az ammót, és az egész egy idő után egy túlélőjátékra fog hasonlítani, pláne, hogy a szabdalók egész gyorsan szétkapkodják mind az alapjátékból ismert elektromágneses pajzsunkat, mind az életcsíkunkat, és kötszergyűjtésre ezúttal sincs lehetőség.
Eve-ből sem vagyunk túlságosan ellátva, pedig plazmidok most is várják, hogy felhasználjuk őket. Találkozhatunk a tűzlabdát adó Ördögcsókkal, a megszállással, lövellhetünk áramot, a levegőbe emelhetjük ellenlábasainkat a Bucking Bronco segítségével, és egy újdonságot is kapunk az ellenfeleket megfagyasztó Old Man's Winter képében. Ezekből készíthetünk csapdákat is, és a kombinációk lehetősége is fennmaradt. A taktikai lehetőségek tehát adottak, de a kritikus lőszerhiány miatt még így is megkeserítik opponenseink az éltünket.

Ezt még Elizabeth segítsége is csak alig ellensúlyozza, ugyanis csak elég ritkán dob nekünk kötszert, Eve-t, vagy ammót, pedig nem kis szükségünk lenne az ellátmányra.
Azért a párhuzamos univerzumokból áthívott tárgyak továbbra is effektívek, így ezeknek kulcsszerep jut az összecsapások során. Elizabeth meg tud idézni kampókat, utánpótlás- ládákat, és különböző szövetségeseket, többek között columbiai harci gépezeteket, sőt akár szamurájt is. Érdemes tehát ezeket a dimenziókapukat sűrűn nyitogatni, mert nem leszünk kitömve dohánnyal, és a Circus Of Values-automaták néha elég vastag pénztárcát igényelnek. Ezeken az alapfelszereléseket kínáló masinákon kívül csak lőszerautomaták vannak, illetve a génbankokban vehetünk fejlesztéseket plazmidjainkra, a pályákon az egyéb automaták maximum dísznek vannak ott. Tonikok továbbra sincsenek, cserébe a passzív képességeket továbbra is ruhadarabok útján zsebelhetjük be.

Légy óvatos!

Az eddigiekből sejthető, hogy itt bizony szükség lesz az első két BioShock által megkövetelt óvatosságra. Ez több szempontból is tetten érhető a játékmenetben. Egyrészt, a játék szorgalmazza a lopakodást, ellenfeleink becserkészését, hogy utána egy jól irányzott mozdulattal lecsapjuk őket közelharci fegyverünkkel. A baj csak az, hogy a lopakodás nincs kellőképpen megtámogatva játékelemekkel. Egyszerűen túl kevés eszközünk van hozzá, ezért hosszú távon nem igazán működik. Marad tehát a lövöldözés, és az, hogy minden zugot átnézünk ellátmány után kutatva. Ja, és nem árt barátkozni a közmondással, mely szerint szégyen a futás, de hasznos, ugyanis a kiegészítő vége felé, ahol nem egyszer haladunk át egy-egy termen, és mindannyiszor ellenlábasok garmadája vár ránk, nem akkora baj, ha kerüljük a harcot, hiszen nem maradunk le a lootról sem (csak ami az ellenfelekben van).
Azért a riadórendszer nem lett visszaállítva, bár nem is baj, mert egy pár esetben így is szívás volt életben tartani a karakteremet, nem hiányzott volna még egy-két biztonsági robot a hátamba. Hackelni sem lehet, bár ez részeben helyettesíthető a megszállás-plazmiddal, de azért nem jött volna rosszul. Helyette maradtak a tolvajkulcsok, amikkel Elizabeth kérésünkre kinyithat széfeket. Számzáras, opcionális területet fedő ajtót is találhatunk egy párat, és a helyi biztonsági rendszer is képviselteti magát egy-két őrködő lövegtorony személyében.

Persze azért nem kiemelkedően nehéz a játék, csak észnél kell lenni. A mesterséges intelligencia például elég ellentmondásos képet fest: a splicerek nagyon buták tudnak lenni, de néha mégis lazán eltalálnak minket, ha a fejük fölött utazunk a síneken. Nagyobb kihívást csak a fagyasztó-plazmidot használó ellenfelek jelentenek, de őket sem lehetetlen likvidálni. Talán az egyetlen komolyabb, golyózáporos összecsapást az utolsó harc tartogatja számunkra.
Azt is meg kell jegyeznem, hogy ez a túlélős harcmodor nem áll rosszul a játéknak. Azt mégsem lehet elvárni a készítőktől, hogy alapjaiban reformálják meg az alapjáték mechanikáit, és ez a félmegoldás egészen hatásos volt. Más kérdés, hogy ez pontosan annyi ideig is használható, mint maga a kiegészítő, tehát cirka 2-3 óráig. És bár nem hosszú az egész, és működik minden, mégis a játék vége felé a harcok elég frusztrálóak tudnak lenni, nem feltétlenül a nehézség miatt, hanem inkább az embernek már nincs kedve hozzá. Pedig az elején kifejezetten adrenalindús és szórakoztató harcokban lehetett részünk.

A történet mind felett

Még szerencse, hogy a sztori azért jól el lett találva, persze itt is akad kivetnivaló. Kezdjük a karakterekkel! Az Infinite történetében kiemelkedő jelentősége volt Booker és Elizabeth kapcsolatának. Még a kevésbé erős jeleneteket is elvitte a hátán a köztük lévő kémia, szinte szikrázott közöttük a levegő, és összes jelenetük jól megírt, profin előadott volt. A Burial at Sea 1-ben ez egy kicsit megváltozott. Félreértés ne essék, a párbeszédek továbbra is páratlan gonddal vannak megírva, és a színészi játékon sem lehet fogást találni, csupán a viszonyuk lett sokkal hidegebb, idegenszerűbb. Elizabeth különösen távolságtartó (mondjuk ez meg van indokolva), és ez árt az egésznek, de panaszra így sincs ok. A mellékszereplők is jók, közülük Cohent emelném ki, de egy pár más régi szereplőt is felsorolhatnék, még akkor is, ha csak hangfeljegyzésekben bukkannak fel. Ez utóbbiakból egyébként 15-öt gyűjthetünk össze, de megnézhetünk propagandafilmeket a vetítőkben, és amúgy is minden irányból özönlik felénk a háttérsztori. Utalások is vannak rendesen, főként az első rész és az Infinite felé, úgyhogy aki nem játszott ezekkel, az mindenképp pótolja be, különben jó sok mindent nem fog érteni.

A történet hátterével tehát nincs baj, a problémák inkább a fő szál körül gyülekeznek. Az elején a noir-os, nyomozós sztori még érdekes, de a harcok közepébe csöppenve valahol az egész elveszik a háttérben. Aztán hirtelen megint felbukkan, csak hogy a BioShock-játékok rákfenéjét, a többrészes küldetést hagyja maga után. Na, itt veszti el teljesen az érdeklődést az ember, és bár érzi, hogy valami fontos dolgot készít elő, csak már szeretné látni az eredményét. És akkor beköszönt a befejezés, és az ember mindent elfelejt, és csak érzi, hogy semmit sem ért. A finálé olyan szinten nincs előkészítve, hogy az egy Irrational kaliberű fejlesztőcsapattól csak direkt lehetséges. Épp ezért, amikor már kezdünk belefásulni a fel-alá rohangálásba, akkor megérkezik a befejezés, gyorsan, intenzíven, élesen: Úgy hat, mint egy hideg vizes zuhany. Még azt is megbocsátottam a játéknak, hogy ezúttal a párhuzamos univerzumok témáját abszolút nem aknázzák ki az írók. A végén lévő csavar teszi szintén érdemessé a DLC-t a vételre.

Körítés, vagy amit akartok

Mint már korábban említettem, a játék kifejezetten erős háttértörténetet és atmoszférát tekintve, és ehhez a vizuális oldal sokszor elengedhetetlen. Nos, ezen a téren abszolút nincs mit szégyenkeznie a Burial at Sea első epizódjának. Ha csak magát a technikai megvalósítást nézzük, még valamivel szebb is, mint az Infinite, és egy kellemesen letisztult látványvilággal rendelkezik. Meg kell valljam, nekem ez a Rapture-ábrázolás testszett a legjobban, ez adta át minden pillanatban a vízalatti hangulatot. Nyilván látványtervezés szempontjából nem lehet komoly vetélytársa az alapjátéknak, és a DLC visszfényekkel teli színvilága kifejezetten szürkének tűnik az Infinite színpompás parádéja mellett, de ez talán még jól is áll neki. Ez a grafikai stílus, ami sok tárgyat szoborszerűvé tesz, tökéletesen illett a virágzó város kissé steril, és a lerobbant bevásárlóközpont mocsokkal teli látványvilágához egyaránt, és közben a művészi tervezők sem csak a lábukat lógatták.

A hangokról is hasonló jókat mondhatok el. Az effektek a helyükön vannak, a szinkronhangok remekek, és a zene is király. Az egyetlen baj, hogy a kiegészítő soundtrackjéből bajosan tudnék zenéket felidézni, inkább a korábbi játékokból kölcsönvett dallamok ragadtak meg jobban.
A játék egyébként stabil is, nincsenek benne bugok (ez azért a BioShock 2 kiegészítője óta abszolút nem magától értetődő), és jól is van optimalizálva, szóbal mondhatjuk, hogy technikailag teljesen rendben van ez a DLC.
A végére csak egy kérdés maradt: jó-e a Burial at Sea Episode One? Röviden: igen, de messze nem kiemelkedő. A játék eleje eleve egy olyan élmény, amit mindenkinek át kell élnie, a finálé oktat, és a közbenső részek sem vállalhatatlanok. A 2-3 órás játékidő is áldás és átok egyszerre, mert bár egy ültében végig tudja játszani az ember, azért nem baj, hogy nincs túlnyújtva a középső, nem sok vizet zavaró rész.

A BioShock Infinite: Burial at Sea Episode One egy jó kiegészítő. Az eleje és a vége zseniális, de a játékmenet sem rossz. Mutatós, a hangzásvilága is jó, és a maga módján még újított is. Szerintem mindenképpen megérhet egy vételt, pláne BioShock fanoknak, én legalábbis már háromszor kijátszottam.
Értékelés
Grafika: 90%
Hangok/zene: 87%
Játékélmény: 80%
Összességében: 85%