Darksiders 2 teszt

Nem is tudom, miképpen kérjek bocsánatot magamtól azért, mert nem vittem végig a Darksiders első részét. Szerettem, kedveltem, egy darabig fenntartotta az érdeklődésemet, aztán elsikkadt. Valahogy nem éreztem a motivációt iránta, pedig a Vigil Games játéka nem volt rossz. A hentelős TPS-eket amúgy is úgy kell keresni PC-re, mint a tűt a szénakazalban, ráadásul nem mind nevezhető kiemelkedően jónak. A Darksiders viszont valamennyire az átlag felett volt, ez főként a gondosan megmunkált háttérvilágának, az ahhoz hozzácsapott történetnek és remek grafikának volt köszönhető. Én azért sejtem, hogy miért hagytam végül félbe az első részt, ez pedig a kissé fapados harcrendszer volt, ami sajnos nem mindig működött megfelelően és nem volt túlságosan változatos, bár az extra fegyverek sokat javítottak rajta. Ha jól visszaemlékszem, egy-két alkalommal már az idegbaj határain voltam tőle, pláne, hogy az irányítás is elbírt volna egy kis extra törődést. Mivel a sztorit már csak eléggé elhalványult emlékképekben tudtam magamban felidézni, muszáj volt utána olvasnom a történteknek, mert annyi jót hallottam a második részről, hogy adtam egy esélyt a Vigil Games csapat második Darksiders játékának.

Hogyan tegyünk jóvá egy Apokalipszist?

Az első részben ugyebár az Apokalipszis Négy Lovasa közül Háborút irányíthattuk, mégpedig azért, hogy egy árulás miatt beszennyezett becsületét tisztára mossa. Mivel az emberiség derék barátunk hatékony ténykedése miatt kipusztult, jelenlegi főhősünk, Halál, csapdába ejtette őt két másik testvérével együtt. A Charred Council parancsa ellenére nem ölte meg őket, bár Halál ezt titokban tartotta előttük. Halál… tudjátok mit, nem jó ez így, hogy ennyiszer kell ezt a szót használnom. Kivételesen hívjuk mostantól Halált Marcinak, mégis csak barátságosabb név (elnézést a névrokonságban álló olvasóktól, semmilyen összehasonlítási szándékom nincsen). Szóval Marci meg van győződve arról, hogy testvére valóban ártatlan, így felkeresi a Titkok Őrzőjét, mégpedig azért, hogy találjon valamilyen megoldást Háború nevének tisztázására. Megtudjuk, hogy erre csak egyetlen egy mód létezik és ez egy eléggé nagy horderejű dolog. Marcinak fel kell támasztania az emberiséget, ezt pedig csakis az Élet Fájának segítségével tudja végrehajtani. Ironikus, hogy egy olyan élőlénynek kell ezt megtennie, aki foglalkozásához hűen mindig kioltja az életet, most azonban Marcinak fel kell támasztania egy kipusztult királyságot testvére becsületéért cserébe. A Darksiders 2 sztorija eléggé kidolgozott, és most én is úgy érzem, hogy képes lesz fenntartani az érdeklődésemet a játék iránt, sőt, talán még arra is rá fog venni, hogy csak végigzongorázzam Marci tesójának kalandját is. Mindenesetre az tény, hogy ez a mese már az elején érezteti, hogy lesznek itt még meglepetések, úgyhogy a Vigil Games-nek most adunk egy jó nagy piros pontot.

Marci morcos, mindenki fusson!

Az alap konfliktust még érdekesebbé teszi az, hogy egy olyan karaktert irányítunk, aki a játék során többször is betekintést enged határtalan arroganciájába. Komolyan mondom, a főszereplő figura engem valamiért nagyon megfogott. A kalandozásunk során utunkba ütköző barátságos alakokkal folytatott párbeszédek alatt Marci rengetegszer megveti a másik élőlényt, vagy éppenséggel fanyalog a rá bízott feladatok milyensége miatt. Utóbbira tökéletes példa lesz már a játék elején az a mellékes munka, amikor egy Karn-nak nevezett harcos megkér minket, hogy találjuk meg a számára nagyon fontos tányérját. Marci erre körülbelül így reagál, hogy „Velem hozatod vissza a koszos edényed?”. Főhősünk természetéből eredően amúgy is az „Előbb ütök, aztán ha még él az alany, akkor kérdezek!” elvnek a keményvonalas híve, de ezek az apró kis beszólások még jobban feldobják a Mass Effect-re kísértetiesen hasonlító párbeszédrendszerrel folyatott dialógusokat. Aki tényleg figyel minden mondatra, és minden apró részletről elcseveg a játék karaktereivel, az még jó pár helyen felfedezhet egy kis fanyar humort is, amin jókat mosolyoghatunk. Mindezek mellett a Darksiders 2 sötét hangulata mégse válik komolytalanná, hanem megmarad egy igazán véres és kegyetlen históriának, amit megfűszereznek a fentebb említett elemek egy csipetnyi humorral.

Marci kalandozásai

A Darksiders 2 alapvetően egy jól működő TPS, hack & slash és szerepjáték elemekkel, utóbbi műfaj sajátosságaiból elég sok aspektus fellelhető a játékban. Többek között az is, hogy a játék első húsz percének lineáris mivoltát felváltja az open-world jellegű mászkálás. Kapunk egy viszonylag méretes térképet, amin minden fontosabb npc és aktiválható eszköz fel van tüntetve, a felfedezett helyszínek között pedig a Fast Travel lehetőségét is alkalmazhatjuk a gyorsabb előrejutás érdekében. Fő feladatunk mellett elvállalhatunk jó pár mellékes megbízást is, de azért nem kell mindjárt Skyrim szintű quest halomra gondolni. Jóval kevesebb van belőlük, és általában mindig akkor botlunk bele ezekbe, amikor valamelyik elsődleges célunk felé igyekszünk (az pedig triviális, hogy ezeket is nagyszerűen jelzi nekünk a térkép). Ha a gyorsutazás lehetőségével nem szeretnénk túl gyakran foglalkozni, alternatív és sokkal hangulatosabb megoldásként előhívhatjuk Despair-t, a zöld lángokban melegedő csontvázlovunkat, akivel a nagyobb távolságok is relatív gyorsan leküzdhetőek. Elmondható, hogy általában érdemes minden térségben alaposan körülnézni a különféle gyűjtögethető dolgok és ládák után, mert elég sokszor akad olyan helyzet, amikor jól el van dugva vagy nehezebben megközelíthető helyen van egy-egy ilyen tárgy vagy doboz. Akkor sincs baj, ha esetleg eltévedünk, mert bármikor előhívhatjuk hű szárnyasunkat, Dust-ot, aki mindig abba az irányba fog nekünk repülni, amerre az aktuális feladatunk szólít minket. Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a másodlagos megbízatások általában a „Hozd vissza a kiscicám!” szinten vegetálnak, én legalábbis nem találkoztam olyan összetett feladatokkal, mint mondjuk egy vérbeli open-world szerepjátékban. Erre viszont azt tudom mondani, hogy korántsem ezen van a hangsúly.

Marci nagyot üt

Mivel főhősünk foglalkozásából eredően gyakran veszi el más élőlény életét, eléggé látványos és szórakoztató módon tudunk majd felszeletelni mindenkit, aki csak csúnyán néz ránk. A harcrendszer nekem eléggé bejött, bár nem mondom azt, hogy semmilyen problémám nem akadt vele kapcsolatban. Először is, szerintem egy controller használata jóval élvezetesebbé teheti a játékmenetet, de a billentyűzet és egér kombó is megfelelően működik az esetek kilencven százalékában. Időbe telik, amíg hozzászokunk az elsőre kissé furcsa gombkiosztáshoz, már ha ragaszkodunk az eredeti felállás megtartásához. Az alap harci mechanikák elsajátítása még nem egy nagy kunszt, de a különféle speciális képességek (ezekről részletesen majd később) előhívása gyorsbillentyűkről már némileg megmozgatja az ujjainkat. Ezért érdemes valamilyen játékvezérlőt rákötni a gépre, mert controller nélkül talán egy cseppet frusztráló lehet az irányítás. Ha túl tudunk ezen lépni, onnantól kezdve egy igazi, véres és darálós harcrendszeren keresztül fogunk mindenkit eltakarítani az útból. A különféle speciális kombók és mozdulatok előhívása ugyan igényel némi gyakorlatot, de ezt bármikor megtehetjük Tri-Stone-ban egy fabábu segítségével. Akik viszont mesterei az ilyesfajta hentelésnek vagy már játszottak az előző résszel, szerintem ezzel sem lesz túlságosan nagy gondjuk. Derék vitézünk harci mozdulatai szinte repítik őt az ellenfelek között, szökkenünk és szárnyalunk, ha nagyon gyakorlatiasak vagyunk, nem is nagyon fognak tudni minket eltalálni.

A kulcsszó a Fókusz

A harcban általában elsődleges fegyvereinkre fogunk hagyatkozni (lóháton pedig szinte csak ezekre érdemes), azaz a két hatalmas kaszánkra. Már ezekkel is komoly pusztítást vihetünk végbe az ellenség soraiban, ráadásul választhatunk a hátizsákunkból egy másodlagos fegyvert is, amitől megint megugrik a végrehajtható kombók száma. Én leginkább a Fist- vagy Claw-szerű harceszközöket használtam, mert elég gyorsak, még ha nem is sebeznek akkorát, mint egy jól megtermett kalapács. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy kapunk újabb szerszámokat is, amelyek nagyban segítik majd a továbbjutásunkat vagy kibővítik a harci arzenálunkat. A küzdelmek alatt nagy szerepet fog kapni a Fókusz, ami a legtöbb ehhez hasonló játékban megtalálható elem. Hősünk ilyenkor egyetlen egy ellenfélre fog koncentrálni, az ő ütéseit fogjuk kikerülni és kizárólag csak őfelé irányíthatjuk a csapásainkat. Ha többen körbevesznek, akkor viszont érdemes elfelejteni a Fókusz lehetőségét, mivel csomó irányból mérhetnek ránk súlyos támadásokat. Mint minden ilyen játéknál, itt is kiemelném a boss lényeket, akikkel igazán élvezetes a küzdelem, bár akad olyan, amelyik elé érdemes pár szem nyugtatóval leülni. Szerencsére mindkét nézet (Fókusz és szabad) alatt többé-kevésbé jól szuperál az irányítás, azonban a kamerakezeléssel már nem voltam ennyire megelégedve. Néha egész egyszerűen rossz szöget vesz fel a látótér, és előfordulhat majd, hogy teljesen másfelé fogunk elugrani ellenfelünk csapása elől, mint amerre szerettük volna. Ez akkor lesz nagy baj, ha épp egy másik támadó szörny kegyes karmai közé sikerül beszaltózni, akitől már biztos, hogy kapni fogunk legalább egy jó nagy maflást. Ezt leszámítva nekem nem volt több problémám ilyen téren a játékkal, de azért néha sikerült ezektől a kis bakiktól is idegbajt kapnom.

Marci, a légtornász

A Darksiders 2 egyik fő alkotóeleme a rengeteg, platformer játékokra hajazó ugri-bugri, amelyek ügyesen egészítik ki az amúgy is sokrétű játékmenetet. Bár főhősünk mozgáskultúrája inkább a harcok alatt ragyog igazán, azért a különféle párkányok és falak megmászásában is jól teljesít. Sajnos ezek elhelyezése nem sikerült olyan profi módon, hogy azok tökéletesen illeszkedjenek a környezetünkbe, miközben ne üssenek el túlságosan a játéktér összképétől, emlékezzünk vissza például a Prince Of Persia részekre, amiben nagyon gondos módon lettek ezek a környezeti elemek beépítve a játékmenetbe. Nem voltak túlságosan kirívóak, de mégis észre lehetett őket venni, így a kihívás mértéke is nagyobb volt. A Darksiders 2-ben szinte mindig az orrunk alá dörgöli ezeket a program, így nem lesz túlságosan nehéz dolgunk. A sokféle fejtörő is megfűszerezi az amúgy sem unalmas császkálós kalandunkat, bár a nehézségük miatt általában véve nem tartoznak a roppant bonyolult kategóriába. Két fő csoportra tudnám ezeket osztani, az egyik, amikor egy zárt ajtó állja az utunkat, és ahhoz kell megkeresnünk a kulcsot (ehhez persze valamilyen falon futással megspékelt, mászós útvonalon keresztül juthatunk el), a másik, pedig amikor a környezetünkben lévő tárgyak közül kell valamit elmozdítani, például átráncigálni az egész termen keresztül egy kőlabdát annak helyére. Nem azt mondom, hogy nem kell megdolgoznunk a továbbjutásért, de tény, hogy azért elbírt volna a Darksiders 2 pár darab, nagyobb fokú agymunkára sarkalló feladványt is.

„Ötös szintű Halál vagyok!”

Marci bizony fejlődik a játék során, ami egy újabb szerepjáték elemet hozzávág a Darksiders 2 változatosságához. Nem kell azonban olyan fejlődésrendszerre gondolnunk, amivel a végletekig testre szabhatjuk hősünk tulajdonságait. Nincsenek például Erő vagy Ügyesség pontozási mizériák, csupán kettő darab képességfa, amik között eloszlanak a támadó, illetve védekező talentumok. Az viszont mindenképpen becsülendő, hogy ezek elég változatosra és szórakoztatóra sikerültek. Eltekintve attól az alap kvalitástól, hogy a harcok során átléphetünk Reaper Form-ba (ha elegendő energiánk van hozzá), és ilyenkor pillanatok alatt elintézhetünk mindenkit, számos érdekes bónusz dolog került bele ezekbe a fákba. Idézhetünk magunk mellé Ghoul segítőket, magunk köré vonhatunk egyfajta páncélt, ami jelentősen csökkenti a bekapott sebzést vagy egy másodperc erejéig előhívhatjuk Reaper alakunkat, hogy egy hatalmasat vágjunk kaszánkkal az ellenség képébe. Ha nem vagyunk elégedettek a leosztott pontokkal (szintenként kapunk egyet), akkor lenullázhatjuk őket egy kis pénzért cserébe. A loot-ból általában elegendő mennyiségű zsetonunk lesz, hiszen a felesleges tárgyakat úgyis érdemes eladni, mert csak a helyet foglalják az amúgy éppen elegendő méretű inventory-ban. Természetesen magunkra ölthetünk elég sok páncéldarabot, szinte minden porcikánkat védeni fogja valami az ellenfelek csapásaitól. Ha ez még mindig nem lenne elég, lehetőségünk lesz arra is, hogy a megfelelő nyersanyagokat összegyűjtve saját magunknak gyártsunk le valamilyen felszerelést, így még a craft-olás lehetősége is jelen van a Darksiders 2 játékmenetében.

A grafikába még a Halál is belesápadt

Sokat töprengtem azon, hogy mit írjak a megjelenítésről. Kétségtelen, hogy találunk a játékban igazán szép dolgokat is, például néhány karakter kidolgozása (természetesen Marci jól néz ki), az animációk részletessége vagy pár olyan fényeffekt, amik rendkívül sokat dobnak a hangulaton. Sajnos az összképet tekintve viszont nem lehetek túlságosan pozitív véleménnyel a grafika megvalósításáról. Az még hagyján, hogy a motor eszméletlenül bugos (kedvencem, amikor főhősünk a rossz textúra illesztés miatt egyszerűen kizuhan a játéktérről, és csak esik lefelé a végtelenbe), de egyes területek kinézete jóval az átlag alatt van. Néha ordítani tudtam volna a rendkívül ocsmány textúrától, vagy a növényzet minőségétől (úgy néznek ki, mintha csak odaloccsantották volna őket), de az a számtalan bug, ami még a rengeteg patch-elés után is jelentkezik, eléggé kiábrándító. A fizikai motor viszont elég jól szuperál, nem is nagyon lehet rá panaszkodni, ellenben a trehány optimalizálásról még érdemes szót ejteni. Nekem gyakran van olyan, hogy a játék pár pillanatra megáll töltögetni (nem egy nagyon nagy helyszínen, ahol talán még elfogadnám ezt), és roppant idegesítő, hogy a külső területek egyes részein roppantmód lecsökken az fps szám. A Darksiders 2 hangilag már egy fokkal jobbra sikerült, a zeneszámok között akadnak olyanok, amelyek kifejezetten kellemesen andalítóak, máshol pedig pörgősek és sötét hangvételűek. A környezeti zajok is megfelelőek, a szinkron pedig hol tetszett, hol idegesített. Marci hangja kellően érces, én tuti megijednék, ha valaki ilyen orgánummal köszönne nekem egy sötét sikátorban. Az pedig különösen kedvemre való volt, hogy hősünk szájmozgása még a maszkja alatt is észrevehető, de már csak azt nem értem, hogy ha ilyen apró részletekre képesek voltak ügyelni a fejlesztők, akkor miért nem csiszoltak még egy kicsit azon a fránya grafikus motoron?

Végítélet

Kissé negatív hangvételűre sikerült a cikk vége, de kétségtelen, hogy a Darksiders 2 számos olyan hibától szenved, ami a műfajban szinte minden alanynál kimutatható. Az irányítás billentyűzetről körülményes, a speciális dolgok aktiválásához igazi polipnak kell lennünk (és nekem ne mondja senki, hogy azért van a gyorsmenü a játékban, nehogy már egy csapat szörny közepén nekem még menüvel kelljen szöszmötölnöm). Igaz, állítható a leosztás, de akkor még mindig ott vannak a helyenként fellépő kamerakezelési problémák, amik roppant bosszantóak tudnak lenni. A rengeteg patch ellenére még mindig vannak igen combos bugok a játékban, illetve az optimalizáció sem a legtökéletesebb. Ha képesek vagyunk ezeken túllépni, akkor viszont csak dicsérni lehet a Vigil Games csapatot, hiszen megfelelő gondoskodással tekintettek a második Darksiders játék elkészítésére, ügyesen vitték tovább a történetet, és kidolgoztak egy olyan háttérvilágot, ami képes megállni a helyét a fantasy műfaján belül. Mindehhez még vegyük hozzá a vérgőzös harcrendszert és az open-world jellegű mászkálós és feladatmegoldós játékmenetet, amiben még fejlődni is tud a főhősünk, és kapunk egy annyira jó mixet, ami ha nem is lesz számunkra klasszikus, elégedetten fogunk felállni előle. A csuklyát és a csontvázmintás kesztyűt tessék előszedni, vegyük kezünkbe a kaszát, vagyis az egeret vagy kontrollert, és adjunk egy esélyt Marci kalandjainak. Túlságosan nagy csalódás nem fog érni senkit, maximum egy picit keserű szájízzel, de annál nagyobb élvezettel fogjátok halomra hentelni a szörnyhadakat.