Dear Esther

Ha valami egészen újszerű és eredeti játékot keresel, akkor a Dear Esther-t semmiképpen se hagyd ki!

A Dear Esther egy igen furcsa játék. 2008-ban még csak egy egyszerű mod volt Source motor
alatt, mára azonban a thechineseroom fejlesztőcsapat kovácsolt belőle egy teljesen önálló
játékot. Nem könnyű a program alatt szerzett tapasztalatokat papírra vetni, mert nincs sok
tartalom a Dear Esther-ben. Mégis, van valami ebben a címben, ami miatt egész egyszerűen
megmarad bennünk. Valamitől ez a játék olyan eredetivé és lebilincselővé válik az interaktív
novella műfaj kedvelőinek, ami miatt újra és újra érdemes előszedni, és hagyni, hogy a játék
ismét végigvezessen minket Esther történetén. Nem tudom miért, de én is úgy éreztem, hogy
nekem ezt a játékot ki kell próbálnom. Talán azért, mert nagyon szeretek olvasni, vagy csak
simán kedvelem a szellemhistóriákat, de egy valamit biztosra veszek: a Dear Esther a maga
módján befurakodott a kedvencek közé.

Kezdjük azzal a fontos kérdéssel, hogy mit vár az ember egy FPS-től? Tömény akció, amely alatt
az adrenalin szintünk az egekben heverészik, és le se esik addig, amíg fel nem állunk a gép
elől? Nos, a legtöbben valóban erre fogékonyak, de ők lehet jobban járnak, ha be se töltik a Dear
Esther-t. Egyetlen egy darab fegyver se fog a kezeink ügyébe kerülni, ebből pedig az következik,
hogy egyetlen egy ellenfél sem akarja majd elmetszeni a torkunkat. Sőt, akkor a másik kérdés:
vannak-e a játékban ellenfelek? Persze, ha a bejárható helyszíneket annak tekintjük, ugyanis a
Hebridák szigetcsoporthoz tartozó, tevékenységünk alatt fő színtér szerepét betöltő szigeten
hatalmas bejárható területek találhatóak. Ezeken kívül nem igazán futunk majd össze
ellenséggel. Rendben, láttunk már ilyet, se puska, se ellenség, de akkor mégis jogosan tehetjük
fel a kérdést, hogy mitől lesz a Dear Esther jó játék? Az én válaszom erre az, hogy a DE nem egy
jó játék, hanem egy jó novella, amit játszva kell elolvasni.

Az egyik legerősebb húzóeleme a játéknak a története. Négy chapter-en keresztül fogjuk
kibogozni azt, hogy mit is keresünk mi ezen a szigeten. Eleinte nem igazán fogunk érteni semmit
sem a sztoriból, sőt, az első fél órában teljesen ködös lesz a dolog. A történetet egy narrátor
hangján keresztül vezényli le a játék, és egy Esther nevű lány köré bonyolódik a cselekmény.
Jelzem, egyik monológ sem unalmas, mindet élvezet lesz végighallgatni. Ahogy bejárjuk a
szigetet, úgy fogjuk kapni folyamatosan az információkat, bizonyos pontokon mindig felszólal
majd a narrátor. Egyébként remek spekulációk folytak/folynak arról, hogy ki az a személy, aki
elmeséli nekünk Esther történetét, de ezekre a részletekre most boruljon jótékony homály. Egyre
több karakter neve fog felbukkanni a monológok során, eleinte ez fogja a legtöbb zavart okozni
abban, hogy felfogjuk a sztorit, de idővel kikövetkeztethetővé válik majd minden.

Ez az egyik zseniális húzása a Dear Esther-nek, hogy a történetben direkt módon csak annyi
információt közölnek majd pár dologról, hogy az épp elég legyen a saját kis verziónk
összerakásához. Ez leginkább úgy valósul meg, hogy a narrátor szövegeknek eleinte látszólag
semmi közük nem lesz egymáshoz, olyan érzésünk lesz, mintha az egyik monológ által felvázolt
helyzetet nem folytatná a következő. Pedig idővel rá fogunk jönni, hogy ki is az a Donnelly, vagy
Paul. Nagyon fogjuk bánni, ha nem figyelünk oda minden egyes alkalommal arra, hogy mit
gügyög nekünk a narrátorunk, mert ha eltévesztünk egy részletet, nehéz lesz összerakni a teljes
képet a karakterekről. Természetesen nagyban függ majd attól is a történet összerakása, hogy
mennyire járjuk be a szigetet. Érdemes minden kitaposott ösvényen végigballagni annak
érdekében, hogy minél több szöveget vágjon hozzánk a program. Aki végigrohan rajta, és
kimarad pár részlet, annak se lesz minden tiszta és érthető.

Maga a sziget, ahol járunk, segíteni fog abban, hogy elmerüljünk Esther történetében. Számos
olyan apró utalást fogunk találni, ami segít nekünk megérteni a cselekményt. Ilyen lesz például
az is, mikor egy barlangban autókerekeket és ajtókat fogunk találni. Mivel egy sziklás
tengerparton fekszik a kaverna, jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy ki volt az az okos, aki
autóval behajtott ide? Természetesen senki, de a tárgyaknak nagy jelentősége lesz, és mind
szimbolikussá válik, ha a történet szemszögéből nézünk a fellelt kacatokra. Egy másik helyszínen
kis papírhajókat fogunk látni, amint nyugodtan úszkálnak a víztükör tetején. Gondolnánk, valaki
nagyon ráért, hogy origami tudását megcsillogtassa, de közel sem erről van szó. Az ilyen furcsa
események alatt pár helyen kapunk majd szöveget, ami lelő nekünk egy-két poént, de nem
mindenhol. Van, hogy csak később nyer értelmet az, amit már egy ideje láttunk, és
elcsodálkoztunk rajta.

Se fegyver, se ellenfél, épkézláb sztori, elég-e ennyi ahhoz, hogy hangulatos legyen a Dear
Esther? Igen, elég, ugyanis ahogy elkezdjük a játékot, ránk telepszik a Dear Esther sajátosan
depresszív hangulata. Valahogy minden játékelem arra játszik, hogy borongóssá és
nyugtalanítóvá tegye az atmoszférát. A Nap jótékony fényét fátyolfelhők takarják el az égen, a
szél idegesítően süvít a dombok között, és a legfontosabb: sehol egy árva lélek sem. Na, jó, a
lelkes rész nem teljesen igaz, de csitt! Inkább úgy fogalmazok, hogy nem fogunk találkozni más
emberrel a szigeten. Azonban ez mind elég ahhoz, hogy megérintsen a táj jellege, és kis letargiát
generáljon számunkra. Amikor beesteledik, a Hold nagyra hízott alakja büszkén fénylik majd a
felhős égen, sejtelmes ragyogást adva ezzel a környezetünknek. Éjjel a fontosabb zugokat,
ösvényeket leégett viaszgyertyák jelölik nekünk, ami szintén feszült hangulatot teremt (Vajon ki
rakta őket oda?). Végezetül, ha már szellemhistóriáról van szó, lesz egy-két rész, ahol
vigyáznunk kell majd arra, hogy száraz maradjon az alsónemű. Mindenesetre a Dear Esther
hangulata nyugtalanító, depresszív és néhol kísérteties.

Ha hibát akarok találni ebben az alig egy gigás játékban, akkor felróhatnám neki azt, hogy az
interakció teljesen hiányzik belőle. Semmilyen tárgyat nem vehetünk fel, nem kell semmit sem
mozgásba hoznunk, még egy nyamvadt fejtörő se került bele a Dear Esther-be. Egyszerűen csak
végigvezetnek minket az ösvényeken, igaz, ha az előbbi dolgok benne lennének a játékban,
akkor már a kalandjáték stílus felé billenne a mérleg. Mégis, a Dear Esther elbírt volna pár
egyszerűbb feladványt, mert még bőven belefért volna az interaktív novella műfajába is. Ebből
következik az is, hogy akinek a hangulata nem elég, be se töltse, mivel mást nem csinálunk,
csak a WASD gombokat nyomogatjuk. Szerencsére nem hosszú a játék, így nem esik abba a
hibába, hogy több órán keresztül csak rángatja a játékost a játéktéren a következő monológig.
Ami számomra zavaró volt még, hogy egy picit lassan mozog a főszereplő, bár ezzel szerintem
csak a játékidőt akarták kitolni valamennyire.

Alig egy giga a játék mérete, mégis, van, ahol eszméletlenül szép. A játék alatt a Source engine
ketyeg (mondjuk, ez logikus), és azt kell, hogy mondjam, nagyon kihasználták a grafikus motort.
A külső területek elég nagyok és részletesek, szinte mindent beborít a növényzet, egyedül a
sziklás partoknál nem lehet zöldellő flórát felfedezni. A textúrák csak közelebbi szemrevétel után
tűnhetnek alacsony felbontásúnak, ha nem vizslatjuk őket, nem fogjuk észrevenni. A belső
helyszínek is szépek, a dombtetőkön magányosan álldogáló házak romosak, látszik, hogy eszi
őket az idő. Berendezéseik már teljesen hanyatló állapotban díszítik a belsőjüket. A fények is
remekül néznek ki, ezt leginkább a játék legszebb helyszínén fogjuk tapasztalni. A
cseppkőbarlangban szerintem nincs olyan játékos, aki nem kurjantja el magát, hogy
"Aztamindenit!". Végül itt fogunk szembesülni azzal is, hogy a Source még képes nagyon
szépen megjeleníteni a vizet is, főleg, mikor szemügyre vesszük a barlangi vízeséseket.

A hangok terén a környezeti zajok fognak dominálni, gyakran fogjuk hallani a hullámok parthoz
verődését, a szél sikolyszerű hangját. Alapjában más effekteket nem nagyon fogunk hallani,
talán a barlangrendszerben figyelhetünk még fel a vízesések csobbanásaira. Illetve egy-két
hidegrázós, "jajdemegijedtem" jelenet alatt azért lesz pár csontig hatoló hanghatás. A
zeneszámokban nagyon dominál a zongora és a hegedű, mégis elég változatos zenéket sikerült
összehozni, egy dolog közös bennük: mindegyik atmoszferikus és depresszív is egyben. A
szinkronnal sincsen semmi baj, a narrátor nagyon érzelmesen olvassa fel a szövegeket, ezért is
lesz élvezetes végighallgatni minden egyes mondanivalóját. Nem néztem utána, hogy profi
szinkronszínésszel készült-e az anyag, de e felől semmi kétségem sincs. Ha pedig amatőr
munka volt, azelőtt duplán megemelem a nem létező kalapom.

Rövidke bemutató lett ez, de igazából ennyi tartalom van a Dear Esther-ben. Tény, hogy nem egy
csúcsra járatott címről beszélünk, és nincs benne olyan sok, általunk már megszokott játékelem a
jelen kori FPS-ekből. Sőt, azt is mondhatnám, hogy semmi nincs benne, ami a mai FPS-ekben
már a végletekig vannak járatva. De van benne egy jó nagy adag magány, szomorúság és
depresszió, ami egy páratlan egyveleggé áll össze, és alkot egy kiváló hangulatot. Van benne
egy nagyon is meghallgatásra méltó történet, amelyben a kezdeti rendszertelenség végül egy
egésszé áll össze. Van ebben a játékban valami, ami nagyon is egyedivé és eredetivé teszi a
Dear Esther-t. Talán az, hogy a Dear Esther nem egy jó játék. A Dear Esther egy jó novella, amit
játszva kell elolvasni.