Az ősember ősi ösztönei

A Far Cry sorozat sosem volt a kedvencem, bár nem is tartom rossznak. Egyszerűen nem az én stílusom. Viszont eleve kíváncsivá tett, hogy mit lehet kihozni ebből az alapból egy kőkori környezetben. Arról nem is beszélve, hogy amúgy is érdekes ötletnek tartom, hogy végre valaki egy játékot a kőkorba helyez.

Az első résszel sosem játszottam, mert el sem indult az akkori gépemen. A másodikat kipróbáltam, de már a sztorijára sem emlékszem. A harmadik kimaradt, a negyedikkel viszont jól szórakoztam. Két kedvenc szórakozásom volt: tuk-tuk-al krúzolni az úton és elefánttal berongyolni egy ellenséges táborba. Mindkettőt jól elszórakoztatott. Amit viszont utáltam, így nem is csináltam, az a gyűjtögetés. Nem találjátok ki, mi az amit a Primálban nem szeretek! Na és mi az, ami itt eszméletlenül fontos? Igen, az!
De ne ugorjunk a krokodilokkal teli tónak egyből a közepébe, kezdjük szépen az elején!
És még valami: kétszer álltam neki a játéknak, mert elsőre nem jött be, másodikra meg beszippantott, úgyhogy tessék neki esélyt adni, hogy megszerettesse magát velünk, mint őzikét a kardfogú tigris.

Időszámításunk előtt, úgy kb jó sokkal

(Azért sem írom le, hogy ie.: 10000, mert már mindenki leírta és unalmas…) Szóval történetünk a messzi-messzi múltba nyúlik vissza.Főhősünk, - azaz mi, - egy vadász, aki barátaival, üzletfeleivel és kollégáival, azaz röviden a törzs tagjaival elment vadászni. Egy meglátta… Na jó, most komolyan! Szóval a törzs vadászik, konkrétan mamutot, ami elég klisés, de a játék története nem egy Nobel díj-várományos író keze munkája. Tehát a törzs vadászik, főhősünk hathatós segítségének köszönhetően sikerrel. Épp kezdünk örülni magunknak, mikor megjelenik egy kardfogú tigris, ami egyből társaink szerves részeivel színesíti a tájképet, ami szép vörös foltokkal tarkítja az amúgy téli tájat. Jó, ha ezt az emléket az eszünkbe véssük, mert életmentő tapasztalat, ami később sokszor mentheti meg az életünket: a tigris és a többi nagyvad az, akinél az adu ász van, nekünk meg igen csak gyengék a lapjaink.
Haldokló társunk megkér, hogy keressük meg szétszóródott törzsünk másik felét, akik egy tejjel-mézzel folyó területre költöztek. Nagyon hamar rájövünk, hogy bizony a költözés nem sikerült túl jól és a törzs tagjai szétszóródtak, tehát adott is a feladat: össze kell gyűjteni mindenkit.
Fő feladatunk a falunk megalapítása és fejlesztése lesz. Először is össze kell szedni a “szakértőket”: a vadászt, a harcost, a csapda-készítőt, hogy tudjunk tőlük tanulni, azután meg fejleszteni a sátraikat, hogy még több tudást osszanak meg velünk és a törzs tagjaival. No meg persze foglalkozni a népek ügyes bajos dolgaival, hogy minél többen csatlakozzanak a törzshöz.

Halászó, vadászó, gyűjtögető életmód

Nem mondom, hogy nem autentikus dolog egy ősemberes játékban az időnk jelentős részét vadászattal és gyűjtögetéssel tölteni, de mint fent említettem, nem ez a kedvenc részem. Emiatt adtam fel elsőre a játékot.

Márpedig gyűjtögetni kell. Kezdetleges fegyvereink fejlesztéséhez eleve kellenek különböző alapanyagok, de minden fegyverünk fogyó eszköz is egyben, így a pótlását is meg kell oldani, amihez megint csak kellenek alapanyagok. Így aztán főleg a játék elején folyamatosan szedegetjük össze a fákat, virágokat, köveket és bántjuk a nálunk kisebbeket, azaz a kis termetű és békésebb állatokat, mint például a kecskék. Ugyanis az elején a kis kőbunkónk nem valami hatékony fegyver. Azt meg kell még tanulnunk, hogy hogyan lehet menő kőbunkót készíteni, amivel le lehet nyűgözni egy ős-csajt a tábortűznél és hatékonyan érvelni egy komolyabb vitában. Márpedig nagyon hamar ki akarjuk majd tanulni a kőbunkó-készítés minden csínját-bínját, ha nem akarjuk minden kis szerencsétlen vadkutya fejét percekig ütlegelni, hogy végre kegyeskedjen megdögleni. Szerintem az első áldozatom nem megdöglött, csak feladta, mert megsajnált, hogy percek óta püfölöm.
A gyűjtögetés az ember vérévé válik egy idő után. Játék közben egyszer felröhögtem, mert rájöttem, hogy olyan vagyok, mint egy Disney hercegnő: szökdécselek a réten és virágot szedek. Már-már hallottam, hogy valami nyálas kis dalocskát is dúdolgatok és néha fel-fel kiáltok: Hopp egy kis virág, hopp egy kis botocska! Hopp egy FARKAS FALKA! És máris belém lett fojtva a kis dalocska, konkrétan a saját vérem segítségével!

Veszélyes, de gyönyörű környék

Mint látható, nem mi leszünk a királyok a vidéken. Viszont a látvány kárpótol mindenért. A játék nagyon szép lett. Mondjuk a Far Cry sorozat eleve híres arról, hogy jól néz ki. Ráadásul a világ is él. A falunkban esténként énekelnek a törzs tagjai, nap közben meg mindenki végzi a dolgát. Az erdőt vadászok járják és vadállatok vadásznak hol a többi állatra, hol ránk. Az erdő egyébként tele van. Komolyan mondom, egy követ nem lehet úgy eldobni, hogy ne találnánk el vele egy embert, vagy egy állatot. Esély sincs a magányos elmélkedésre, mindig belebotlunk valakibe. Jó esetben nem ellenségbe.

Nehéz a törzsfőnökök élete

Ugyan az elsődleges célunk, - úgy is mint fő küldetés - az lesz, hogy a két rivális törzzsel leszámoljunk, de törzsfőnökként állandóan a törzsünk ügyes-bajos dolgaival, - úgy is mint mellék küldetések - kell foglalkoznunk. Eme foglalatosság nem túl változatos. Nem mintha a fő küldetés olyan nagyon kidolgozott sztorin alapulna, szóval ilyen értelemben azt is mondhatnánk: a mellékküldetések legalább olyan izgalmasak, változatosak és kidolgozottak, mint maga a fő szál. De nem mondjuk, mert nem mi vagyunk a kiadó marketingesei. Amit mi mondunk a történettel kapcsolatban, az olyasmi, amit az írók a kettős kereszt, kukac, kérdőjel és hasonló karakterekkel szoktak megjeleníteni, ha nem akarják, hogy korhatár-besorolást kapjon a könyvük (Valahogy így: #&#@!!). Viszont érdemes a mellékküldetésekkel is foglalkozni, mert ez segít a fejlődésben, amire meg szükségünk van az egyre nehezebb feladatok megoldásában, amit a fő küldetés elénk tesz.

A hagyomány az hagyomány

A játék sorozat azért sorozat, hogy legyen valami, ami minden részén végig fut. Itt a különböző falvak és táborhelyek “felszabadítása” lesz ez a valami. Szóval utunk során felfedezzük a területet, és elfoglalunk különböző ellenséges bázisokat, hogy ezzel növeljük a befolyásunkat. Ahogy nő a befolyásunk, úgy csatlakozik hozzánk egyre több ember. A törzs létszáma meg szintén befolyásolja, hogy milyen szintű tudást érhetünk el.
Már sokan megemlítették, hogy még a térkép sem új! Hát lehet, hogy a térkép maga nem új, de amivel feltöltötték, az igen is új. Semmi olyat nem láttam, ami ismerős lett volna az előző részekből. Szóval aki ezen rugózik, az csak kekeckedni akar.
A mozgás és az animáció is kiválóan ki lett dolgozva. Ahogy a kardfogú tigris ráugrik egy szarvasra és marcangolni kezdi a torkát, épp olyan, mint egy természetfilmben. Még a szarvas végső rúgásai is ott vannak. Mikor harcolunk, akkor ellenségeink úgy buknak fel nyilainktól, ahogy a legjobb filmekben a legprofibb kaszkadőrök; dárdánktól meg visszaesnek, ahogy azt a fizika törvényei előírják ilyen helyzetekben. Ezért pedig hatalmas piros pont jár a fejlesztőknek.

Háziasított nagyvadak és egyéb állatfajták

A játék egyik nagy dobása, hogy lehet “háziasítani” állatokat. Ez nagyjából arról szól, hogy az ember - miután eltanulta a törzs megfelelő tagjától a szükséges képességet - egy húsdarabot dob a kiszemelt vad elé, majd odasétál és szépen megsimizi a buksiját. Ha minden jól megy, akkor a vad társul mellénk, ha nem megy minden jól, akkor a vad elsétál a jobb kezünkkel a szájában…

Mivel a vadállomány feltett célja, hogy megnézzék, hogyan is nézünk ki belülről, ezért gyakorlatilag minden állat ránk támad és próbál barátságosan kibelezni. Még a madarak is! Egy idő után már az ember arra gondol, hogy legközelebb egy békés pillangó akarja majd kikaparni a szemét. Ez azon túl, hogy veszélyes, elég unalmas is, mert elvonja az ember figyelmét. Ám, ha megszelídítettünk mondjuk egy kardfogú tigrist, mindjárt jámborabbá válnak az erdő lakói és komolyan átgondolják, hogy kiakarnak-e velünk kezdeni, ha az azzal jár, hogy egy kardfogú tigris agyara marcangolja a nyaki ütőerüket. Szóval egy kardfogú tigris, vagy egy barlangi medve az oldalunkon az élet- és baleset-biztosítás kőkori megfelelője.
És most jön a kedvencem! Mint említettem a Far Cry előző részében az egyik kedvenc szórakozásom az volt, hogy felültem egy elefánt hátára és berongyoltam vele egy ellenséges táborba. Na most ezt emeli magasabb szintre a Primal! Mert ugye mindezt egy mamut hátán megjátszani úgy, hogy az ellenséges bázis területén még sok-sok ezer évig nem lesz aknavető, egy más szintje ennek a mókának.

Az erdő hangjai

Mivel az erdő veszélyes üzem, ezért bizony folyamatosan fülelünk. A fejlesztők meg voltak olyan rendesek, hogy érdemes is legyen fülelnünk. Az erdő - mint már fent írtam - él és nem csak azért, mert tele van élettel, hanem azért is, mert halljuk a fák susogását, a bozót reccsenését, ahogy egy vad megmozdul és fülelünk is rendesen, mert ha nem vesszük időben észre a támadót a hangok alapján, akkor mi leszünk a vacsora. Minden hang és zörej szépen ki lett dolgozva. Hátborzongató, ahogy a húsba csapódik a dárdánk és reccsen a csont, szóval innen is gratulálunk a hangmérnöknek!
A zene is illik a játékhoz, bár modern, de nagyon is hangulathoz illő. A fejlesztők sokat dicsekedtek azzal is, hogy nyelvészek segítségével alakították ki az ősemberek nyelvét. Nekem tetszett, bár nem látom be, miért kellett ehhez ilyen komoly tudományos háttér. Pont annyira értelmes, mint a Sims sorozat nyelve. Ahhoz meg nem hiszem, hogy tudományos munkatársat alkalmaztak volna. Persze lehet, hogy ha nyelvész lennék, értékelném.

Végső soron jó szórakozást nyújt a játék. Nem egy szerepjátékos mélység, nem egy agyatlan fps, hanem valahol fél úton van, egy kellemes egyensúlyt tartva. Engem nem szögez magához hosszú órákra, vagy napokra, de azért minden nap elő veszem és egy kicsit barangolok, vadászok, vagy épp megcsinálok egy küldetést. Arra nem ösztökél, hogy haladjak vele megállás nélkül, mert nagyjából az első fél óra után lehet tudni a végét, de azért annyira szórakoztató és változatos, hogy rendszeresen elővegyem egy kis kikapcsolódáshoz. Főleg a hangulata, az animációk kidolgozottsága, a táj szépsége, a hangok és a zene az, ami érdekessé teszi a játékot. A történet írójával azonban elbeszélgetnék egy kicsit arról, hogy mégis hogy gondolta ezt!