A kör közepén állok...

Manapság azt figyeltem meg, hogy az emberek telefonon egyre inkább csak egyszerű, minimalista játékokkal játszanak, amelyeknek nincs s története, se komoly grafikája, se komplex játékmenete, hanem általában csak egy-két kattintásra épít, és lényege mindössze egy highscore megszerzése.

Ezek a játékok nem közvetítenek gyakorlatilag semmiféle értéket, teljes mértékben játékélmény-orientáltak, és az embereknek ez tetszik. Ennek a népszerűségnek két oka van: az egyik, hogy nem kell vele egyhuzamban sokat játszani, és több perces töltőképernyők sincsenek, az egésznek az a célja, hogy ha az embernek van fölös öt perce, azt ki lehet tölteni vele. Nem igényel hosszú belemélyedést, de az is igaz, hogy pár kivételtől eltekintve nagy kihívás ezekkel huzamosabb ideig játszani. Emiatt ha az embernek épp csak egy pár perce van, akkor ideális időtöltések lehetnek, és mivel az átlagember pont ilyen szituációkban veszi elő a telefonját játék céljából, adja magát, hogy ezekkel fogja elverni az idejét. A másik ok az, hogy ezekben a játékokban az ember általában magával (és a kötelező facebookos tabellák miatt ismerőseivel) versenyez, és a sallangmentes játékmenet miatt a játék szinte háttértáncossá válik, csak te maradsz és az előző rekordod, emiatt pedig újra és újra beleéled magad, és ezért nem válik egyből unalmassá az összes ilyen cím. Egyébként félreértés ne essék, én nem vagyok az ellensége a műfajnak, hiszen a reakciókészség fejlesztése mellett jó pár unalmas percet el lehet belük ütni, de azért ezeket videójátéknak nevezni kicsit túlzásnak tartom.

A játék alapjai

Ezen teszt alanya is ezt a műfajt erősíti, és emiatt nincs is túlcizellálva. A történet mindössze annyi, hogy az általunk irányított kis pont békében együtt akar élni egy körrel, de a gonosz téglalapok ezt nem hagyják, így nekünk őket kerülgetve bent kell maradni a körben minél hosszabb ideig. Az egyes pályák végén találkozhatunk egy-egy alakváltoztató bossal is, akik a Rectangle Lord névre hallgatnak.

A játék irányítása elég egyszerű, az ujjunkat csúsztatva tudjuk irányítani a pontunkat, és így kell kikerülni a különböző méretben, formában, mennyiségben özönlő téglalapokat, amik sokszor forognak, pörögnek is. A sötét objektumokat mindenképpen el kell kerülni, míg a halványakat el lehet ütközni, ha ujjunkkal gyorsan, egyenes vonalban csúsztatjuk pontunkat. Ha a téglalapok kilöknek minket a körből, és nem tudunk elég gyorsan visszatérni oda, akkor game over. A bent töltött időnk alapján színekből álló osztályzatot kapunk, az aktuális színt játék közben is figyelemmel követhetjük, hiszen fokozatosan mindig új színt kap a játék háttere, az új szín koncentrikusan úszik be, és 20 másodpercenként változik meg teljesen. Ez azért fontos, mert amikor először érünk el egy új színt, azért achievementet kapunk, illetve csak bizonyos szín elérése után lehet elindítani a többi játékmódot.

A játékmódok

A játékmódokból alapvetően három van, a sima; a vámpír, ahol a körből való kilépéskor egyre közelebbről feketeség veszi körbe a körünket, ami ha eléri a kört, ugyanúgy a menet végét jelenti, és ahol lehetőségünk van színes pöttyök gyűjtésére plusz másodpercek fejében; és a bomba, ahol színes téglalapok alá mehetünk be.
Ezeknek van nehéz változatuk is, amit az alappálya teljesítése (az utolsó szín elérése) után oldhatunk fel, ezek értelemszerűen ugyanazt kínálják, csak nehezebb fokozaton.
A játékba beletanulni nagyon könnyű, de ez magáról a játékról nem mondható el, elég komoly kihívás jól navigálni a véletlenszerűen közeledő síkidomok sűrűjében, emiatt kissé frusztráló tud lenni az I Love My Circle. És bár a műfajra jellemző belső kényszer és beleélés itt is megvan, azért túlzás lenne állítani, hogy maradéktalanul élveztem a játékkal töltött időt.

A körítés

A játék grafikájára nem lehet panasz, minimalista, de szép, és a színvilága is többnyire bejött. A játék hangjai közül az ütközések zörejei kissé idegesítőek, de a zene egész jó a műfajhoz képest, bár külső hallgatók közül többen említették, hogy számukra a zene is zavaró. Itt nekem az volt szimpatikus, hogy minden játékmódhoz, és a menühöz is külön zenét írtak, bár lehet, hogy a két zeneszerző kicsit túlzás volt. Egyébként a menüt is ugyanaz az ízléses letisztultság jellemzi, mint a játék többi részét. Sőt, a credits alatti képre még azt is mondanám, hogy művészi, bár ez nem sokat tesz hozzá a játékhoz.
A játék eddig nem lenne katasztrófa, és hibái ellenére biztos megtalálná a maga célközönségét. Az azonban elég zavaró, hogy a nem túl cifra játékmenet, és a finoman szólva sem túl sok tartalom mellett a játék pénzbe kerül. Ha ingyen adják, akkor elképzelhető, hogy fel is kapják, hiszen ebben a műfajban a népszerűség elég véletlenszerűen történik. De hogy ezért nem érdemes kifizetni azt a 300-400 Ft-nak megfelelő összeget, amikor a műfajban vannak jóval ötletesebb, körülbelül tízszer ennyi tartalommal operáló játékok ingyen (pl. Color Switch), az biztos.

A játékon látszik az igyekezet, és a fejlesztők szíve-lelke benne van, de sajnos így sem tud egy átlagos árkádjátéknál több lenni. A megjelenítése igényes, de nem tökéletes, könnyű beletanulni, de nehéz a játék, és nem kevés ideges percet okoz. Akkor sem tudnám maradéktalanul ajánlani, ha ingyen lenne, de akkor egy próbát megérne, hiszen a műfajának egy teljesen tipikus egyede. Azonban a jelenlegi árán egyáltalán nem éri meg megvenni, ha van szabad pénzetek, másra költsétek, ne erre.

Értékelés
Grafika: 78%
Hangok: 65%
Játékélmény: 55%
Összességében: 55%