Apró fénygömbök völgye

Az Everybody’s Gone to the Rapture a The Chinese Room 2015-ös játéka, amely az azt követő évben látogatott el PC-re. Egy békés, kihalt vidéken barangolva próbáljuk kitalálni, mi történt a helyiekkel, miközben számos titokról lehull a lepel.

Az elmúlás egy nagyon nehéz téma, különösen, hogy nem tudhatjuk biztosan, mi következik utána. Különböző vallások, elméletek más és más módon válaszolják meg ezt a kérdést, mivel azonban konszenzus nincs, egy ismeretlen tartományként tornyosodik a halál az élet felett. Az ember tragédiája szerint ez a bizonytalanság teszi tevékennyé az embert, ez a titok ad célt a küzdelemnek. Bárhogyan is legyen, a mindennapi életben sokkal inkább ijesztő, gonosz jelenségként bukkan fel a halál, és többnyire a művészetbe is így épült be.
Számtalan művészi alkotás dolgozza fel a halált, és szinte mindegyikük sötét, felzaklató, elborzasztó. Egy biztos, ritkán találkoztam annyira zavarba ejtően békés, nyugodt, és mégis méltóságteljes ábrázolásával az elmúlásnak, mint az Everybody’s Gone to the Rapture esetében.

Mindenki elment

A játék elején maximum annyi információnk lehet a veszélyekre figyelmeztető menürendszer hatására, hogy valami iszonyatos történik a világban. Azonban ahogy elindulnak a kezdő képsorok, nehéz lenne a tapasztaltakat ezzel az ígérettel összekötni. Közel s távol egyetlen élőlény sem látszik, ismeretlen főhősünk kihalt utcákon, élettelen házak között baktat, a fák ágait lágyan rezegteti a szél. Minden békés, nyugodt, és hátborzongatóan üres. A festői Youghton városka és környéke szellemvárossá vált, a békés brit vidékről mindenki szőrén-szálán eltűnt. Az eldobott, még füstölgő cigarettavégek és a mindenfelé heverő véres zsebkendők árulkodnak csak arról, hogy nem olyan régen még az élet zaja visszhangzott a völgyben. Egy biztos, ha létezett is a menüben emlegetett veszély, már megszűnt. Nekünk nincs is más dolgunk, mint körbejárni az elhagyatott települést, és kideríteni, hová tűnt el mindenki ilyen hirtelen.

A játékmenet a célnak megfelelően a lehető legegyszerűbb. Körbesétálhatunk, kinyithatunk ajtókat, bekapcsolhatjuk a magukból statikus zörejt hallató magnókat, televíziókat, meghallgathatjuk telefonok üzenetrögzítőit. Az egyszerű irányítást az sem nagyon dobja fel, hogy a sprintgomb nem egyből, hanem fokozatosan gyorsítja fel főszereplőnket. De kár is sietni, hiszen itt még a madarak is elhullottak. A környéken csak kis fénygömbök mozognak, akik szépen lassan vezetnek minket végig a terebélyes vidéken, újabb és újabb jeleneteket fedve fel előttünk, amelyekben az itt élők árnyékképei elevenednek fel fénylő sziluettek formájában, hogy újrajátsszák egykori beszélgetéseiket. Ezek a dialógusok fognak a legtöbbet elárulni az eseményekről, különösen azok, amelyek egy-egy kis, primitív minijáték mögé vannak rejtve.

Lassú víz, partot mos

A játék tagadhatatlanul lomhán csordogál előre, de ezért egy pillanatig sem tudtam haragudni. Időközben megszállt egy fenséges nyugalom, egy hátborzongatóan békés érzés, amit a néha megbolonduló úti kalauzaink sem tudnak elrontani. A békés angol tájból és a csendes zenéből áradó meghitt hangulat miatt képtelen voltam bosszankodni a kisebb kényelmetlenségeken, a kellemes élmény beszippantott, és nem eresztett a legvégéig. Ebben az állapotban pedig sokkal hatékonyabban működik a történetmesélés, és az elmélkedés is, ugyanis az Everybody’s Gone to the Rapture története nem fogja egyszerűen adni magát.

Az elénk táruló történet hat fejezeten keresztül bontakozik ki, hat különböző helyi lakos szemszögéből. Bizonyos emlékképek még évekkel játszódnak a titokzatos katasztrófa előtt, de ezek a jelenetek is kiválóan építik fel a főbb szereplők közötti bonyolult viszonyrendszert. A fokozatosan egyre jobban megismert karakterek mind egy szálig emberiek. A lelkészről is kiderül, hogy vannak sötét foltok a múltjában, és a házsártos, földhözragadt özvegyasszonyban is megtalálhatóak tiszteletre méltó tulajdonságok. Ahogyan szépen lassan összecsapnak a hullámok a fejük felett, úgy élesednek ki a konfliktusok, és úgy változnak a jellemek. Valakiből a fejvesztett menekülést, valakiből az önfeláldozást, míg valakiből a felnövést hozza elő a katasztrófa. A személyes szálak mind telve vannak érzelmes, vagy éppen megdöbbentő jelenetekkel, kiválóan megírt szövegek hangzanak el korrekt módon előadva, és minden egyes karakter megfelelő kidolgozást kapott.
Legyenek bármilyen megkapók is ezek a jelenetek, sokkal fontosabb azonban a titokzatos jelenség, amely az áldozatokat követeli. Először csak egy titokzatos mintaként jelenik meg az égen, majd szépen lassan elkezd terjedni a városban. Először a madarak, majd a többi állat hal meg, mindenkinek elkezd fájni a feje, vagy vérezni az orra, és néhányan nyom nélkül eltűnnek. Az obszervatóriumban dolgozó házaspár, Kate és Stephen kétségbeesve próbálja megfejteni a folyamatosan alkalmazkodó jelenség magyarázatát, amely egy idő után már akár a telefonvonalakon is képes terjedni. Kate hangfelvételei visznek minket a legközelebb a megértéshez (erről többet nem árulnék el, érdemes mindenkinek megtapasztalni), de így is maradnak nyitott kérdések a befejezésre. Nekünk csak a kétségbeesett helyiek próbálkozásai, és egy halomnyi gondolat marad, amelyek engem még egy jó időre lefoglaltak, és kérdésfelvetések, amelyek kiváló alapanyagai lennének rengeteg beszélgetésnek.

Egy óda az elmúláshoz

A Chinese Room korábbi munkájához, a Dear Estherhez hasonlóan itt is nekünk kell összeilleszteni a kirakós darabkáit, hiszen nem kronológiai sorrendben kapjuk meg az információkat. Azonban amíg ez ott teljes bizonytalanságot okozott, addig itt a sokkal tisztábban kirajzolódó elemek ellenére titokzatosabbnak hat a történet, egyszerűen, mert itt egy ennyivel mélyebb sztorival van dolgunk. A Dear Esther gyermekbetegségein itt már szerencsére régen túl vagyunk, és a fejlesztők bizonyították, hogy tudnak ők lényegi interakciókat nélkülöző címet alkotni úgy is, hogy jól sikerül. Ugyanis hiába találtam egy pár zavaró elemet, ez a játék képes volt annyira megfogni, hogy egyáltalán nem volt kedvem a mostanában jellemző ironikus stílusomat használni.
Ezt a 4-5 órányi barangolást talán soha nem fogom elfelejteni. Nem azért, mert annyira jellegzetes elemek találhatóak benne, nem azért, mert szédítő akcióban volt részem, nem azért, mert számtalan befejezés között választhattam, mert ezekkel a kvalitásokkal nem rendelkezik az Everybody’s Gone to the Rapture. Viszont ilyen hatásos hangulattal nagyon ritkán találkoztam eddig. A fejlesztők nem felejtettek el a Dear Esther óta természetes és mégis lélegzetelállítóan gyönyörű tájakat alkotni, és mindehhez egy, az elejétől a végéig lenyűgöző zenei anyagot alkottak, amely az érzelmi paletta szinte minden elemét lefed, és amely másodpercek alatt képes volt nyugodt melankóliába süllyeszteni. Ilyen egy igazi mestermunka.

Összefoglalás
Az Everybody’s Gone to the Rapture szerintem egy kiváló játék, annak ellenére, hogy talán pont a legkönnyebben megoldható, alapvető elemek működnek benne a legkevésbé. Viszont remek hangulattal, szinte tökéletes hangzással, megkapó látványvilággal, és gondolatébresztő, mély történettel rendelkezik, és ez utóbbiak összhatása emlékezetessé teszi a játékkal töltött órákat. Ez egy művészeti alkotás, és éppen ezért talán nem is való mindenkinek, aki csak a felfokozott fordulatszámon pörgő lövöldéket szereti, az nem fogja megtalálni benne a számítását. Ellenben aki egy kicsit is fogékony a mélyebb történettel rendelkező játékokra, egészen nyugodtan tegyen vele egy próbát.

Értékelés
Grafika: 90%
Hangok/zene: 95%
Játékélmény: 80%
Összességében: 87%