Az emlékmás

A Transference egy család digitalizált emlékei között játszódó játék, amely a Ubisoft kezei közül került ki. Ez egy egyedi koncepciójú, majdhogynem kísérleti játék, ahol akár VR-támogatással fedezhetjük fel a Hayes-família titkait.

Mára szinte egyértelművé vált, hogy a nagyobb kiadók által pénzelt, több száz fős cégek a nagyobb szabású, borsos árú, és sokszor kevés eredeti ötlettel operáló játékokat készítik, a független fejlesztőcsapatok pedig sokkal inkább a kisebb, de kreatívabb címekben élik ki magukat. Néha azonban a nagyobb kiadók is felkarolnak egy-egy ilyen csendesebb játékot, mint ahogy azt az EA tette az Unravel esetén, vagy mert fantáziát láttak benne, vagy csupán azért, hogy javítsák a saját megítélésüket. Sőt, még olyan is előfordul, hogy egy cégóriás házon belül készít el egy olyan alkotást, amely leginkább az indie csapatokra jellemző, mint ahogyan azt a Ubisoft tette a Transference esetén.
A játék nem csak ezért keltette fel az érdeklődésemet, hanem mindenki kedvenc Frodójának, Elijah Woodnak a bevonásával is, mindezt pedig az érdekes témával és a VR-támogatással kiegészítve valóban egy olyan címet kapunk, ami garantáltan felkelti az érdeklődésünk. Bár VR-készülékem nincs, azért utánajártam, mi lett ebből a projektből, és sajnos ki kell jelentenem, hogy nem ez lesz a Ubisoft legjobb munkája idén.

Családi fészek

A történet szerint Raymond Hayes feltalált egy módszert, amelynek segítségével az emberek tudatát, illetve emlékeit egy virtuális térbe tudta áthelyezni, és ezt először a családján kísérletezte ki. A játék nem köntörfalaz sokat, egy rövid bevezető monológ után máris egy ilyen emlékében találjuk magunkat, ahogyan megközelítjük a Hayes-házat. Hamar egyértelművé válik, hogy feladatunk a család történetének megismerése lesz, miközben kalandjátékokra jellemző játékmenettel múlatjuk az időt.
A házat felfedezve felvehetünk különböző tárgyakat, amelyeket közelről megvizsgálhatunk, és időnként még valamiféle kommentárt is kapunk hozzá. Némelyiket magunkkal is kell cipelni, hiszen az emlékeket tároló szoftver pár helyen megsérült, és ezeket nekünk kell kijavítani a megfelelő fájl (tárgy) segítségével. Az ilyen kisebb, továbbhaladást lezáró akadályokon kívül kapunk klasszikus értelemben vett fejtörőket is. Ezekből nincs igazán sok, és bár különbözőek, nem igazán ötletesek, gondolkozni pedig annál ritkábban kell rajtuk. A keresgélés már nem mindig lesz ilyen egyértelmű, de itt sem lesz lehetetlen a feladat, különösen, hogy mindössze egy házat kell átnézni, sőt, bizonyos ajtókat még le is zár a játék.

Az emlék más

Hogy mégsem értetődik magától minden, az annak köszönhető, hogy a játékot többféle szemszögből játsszuk végig (ez eleinte csak kisebb jelekből látszik). Az apuka, az anyuka, és a kisgyerek perspektívája között különböző, az adott családtagra jellemző színnel ellátott lámpakapcsolóknál válthatunk. Erre szükségünk is lesz, számos esetben ez lesz a továbbhaladás kulcsa: egy másik családtag bőrébe bújva ki tudunk nyitni bizonyos ajtókat, valamikor pedig egy-egy fontos tárgyat kell áthozni a másik dimenzióból. Ez egyébként kellően ötletes mechanika, kár, hogy alig van kihasználva: a nézőpontok közötti váltás csak időnként, a játék által igencsak behatárolt pillanatokban történik, máskor erre vagy nincs lehetőség, vagy csupán értelme nincs a váltogatásnak.
Cserébe a hangulatot remekké teszi ez a megoldás, hiszen így több nézőpontból is értelmezhetünk egyes eseményeket, és sokkal inkább a bőrünkön érezzük az egyes karakterek érzéseit, gondolatait. Megismerkedhetünk a szülők maximalizmusa és az elveszett kutyája miatt stresszelő Benjaminnal, férjét egyre inkább gyűlölő anyjával, és a kutatásába szépen lassan beleőrülő apukával. Az atmoszféra mindenhol tapintható, a folyamatos nyugtalanságot pedig kiválóan ki is használja a játék, és nem egyszer jutalmaz minket borzongással, pedig nincs is díszleten túlmutató ellenfél a játékban – igaz, azért sem rettegni, sem nagyon megijedni nem fogunk.

Beszédes környezet

Mivel rendes cselekménye nincsen, ezért a Transference a történetét is a környezeten keresztül mondja el, és valóban nehéz lenne ennél alternatívabb narratívát találni az elmúlt időből. Az egészet jelképeken, hétköznapi tárgyakon, és félhangos monológokon keresztül kell felépíteni magunkban, időnként különböző falfeliratok lehetnek még a segítségünkre, néha pedig a Layers of Fear mintájára megváltozik minden körülöttünk.
Aki kicsit több konkrétumra vágyik, annak ott vannak a játék során összeszedhető (és az egyetlen opcionális tevékenységként működő) videofelvételek, amelyeket a menüben érhetünk el. Ezek az élőszereplő kisfilmek egyébként egészen jók lettek, kár hogy nem lettek a játék szervesebb része. Azonban a legnagyobb baj az, hogy ezeken a videókon kívül szinte alig tudunk meg valamit. Bár a saját emlékeikbe bezárt családtagok koncepciója ötletes, sajnos az egész sztori egy-egy esemény vagy tulajdonság felerősítésére szolgál, ezáltal leginkább egy hangulatot tud csak átadni. Pedig én sokkal kíváncsibb lettem volna új részeltekre, múltbeli történetekre, ahelyett, hogy továbbra is csak azzal találkozzak, hogy a feleség mennyire bezárva érezte magát, az apuka mennyire megszállott, és hogy a kisfiúnak mennyire hiányzott a kutyája. Persze más információkat is össze lehet gyűjteni, de maga a történet így sem lesz egy nagy megfejtés, az általa felvetett problémákat csak hiányosan mutatja be (mindössze a család szemszögéből), az egyetlen csavar bizarr és erőltetett, a befejezés pedig zavaros és katarzis nélküli. Mindezt úgy, hogy a játék már a vége előtt ellőtte a legtöbb puskaporát, és néhol már-már érdektelenné válik az egész. Ez ugye csak azért kínos, mert a játék másfél óra alatt nagyon kényelmesen végigvihető.

Technikai bravúr

Meg kell hagyni, legalább a körítés nagyon a helyén van. Rengeteg objektum lett szinte fotorealisztikusan lemodellezve, a textúrák élesek, az effektek is szépek, és még a látványtervezés sem rossz, bár utóbbi esetben semmi igazán kreatívval nem találkozhatunk. Ugyanakkor így is szívesen megnéztem volna ezt a játékot VR-ban, az biztos. A hangzásvilággal sincs semmi gond, a szinkronmunka profi, a zörejek korrektek, a zene pedig nyugtalanító, és tökéletes aláfestésként működik. Az optimalizációval sincs gond, bugokat sem nagyon találtam (bár utóbbi a játék mérete miatt nem nagy meglepetés), szóval a technikai oldal messze egységesebb, mint a tartalom.
A Transference tipikusan az a játék, amely ha ingyen lenne, vagy nagyon olcsón árulnák, mindenkinek tudnám ajánlani, viszont jelenlegi árát (amely a stáblista méretéből, és a belefektetett pénz mennyiségéből következően valahogy érthető) nem éri meg. A Ubisoft hiába dolgoztatott több száz embert ezen a játékon, ez csak a technikai oldalon látszik. Indie csapatok ennél jobb játékot csináltak tizedennyi emberrel és büdzsével, és mindeközben az egyre magasabbra kerülő ingerküszöb sem tesz jót a Transference-nek, hiszen manapság már nem lehet egy régebben tabunak számító elemmel elég nagy hatást elérni.

Talán ha ez az első kalandjátékom, jobban örültem volna a Transference-nek, de így maximum a koncepciót és a körítést tudom értékelni. A játékmenet és a történet ugyanis lapos, néhol unalmas is, és egyszerűen nem tudnak szárba szökni az ötletek magjai. Hangulata miatt egy leárazáskor megérheti, főleg VR-ban (az ottani kínálatot elnézve még jónak is számítana), de jelenlegi 25 eurós árát biztosan nem éri meg.

Értékelés
Grafika: 90%
Hangok/zene: 85%
Játékélmény: 70%
Összességében: 75%