Pánik az űr csendjében

A Tacoma a Gone Home című, igencsak megosztó projektet jegyző The Fullbright Company játéka, amely 2017 nyarán jelent meg. Magányos főszereplőnk ezúttal nem egy vidéki kúriában, hanem egy elhagyatott űrállomáson lát neki az elmúlt viharos napok eseményeit, és az ott élők személyes drámáját felkutatni.

A végtelen semmi közepén lebegő űrállomás kiváló helyszín lehet egy videojáték számára. Mint azt a Dead Space-játékok, és később például az Alien: Isolation bizonyították, egy horror például remekül működhet ebben a közegben. Azonban nem csak ennek a műfajnak tesz jót az elszigeteltség és a magány, hanem a belső nézetű kalandjátékoknak is, amelyeket sokan csak sétaszimulátorként emlegetnek. És itt nem csak arról van szó, hogy sokat hozzáad a történethez a különleges helyszín, hanem arról is, hogy ezáltal a szereplők indokoltan szakadhatnak el a külvilágtól. Hiszen egy jó drámai történetnek nem feltétlenül tesz jót, ha különféle látványos elemek elvonják a figyelmünket a lényegről, vagyis az emberi konfliktusokról. Még csak különösebb erőfeszítéseket sem kell tenni egy drámai alaphelyzethez: elég egy kisebb-nagyobb probléma, és az egymásra utalt egyének között pillanatok alatt felszínre törnek a máskor sokszor mélyen rejtőző emberi vonások.

Aszteroida-löket

Pontosan ez történik a Tacombában is. Egy Hold körül keringő űrállomáson egy becsapódó aszteroida miatt megsérül az oxigénellátás, és a legénységnek csak minimális ideje van megoldást találni, miközben még csak segítséget sem tudnak kérni a meghibásodott kommunikációs rendszer miatt. Mi Amy-t irányítjuk, aki a baleset után érkezik az állomásra, hogy az azóta kiürített helyről összegyűjtse a hasznos adatokat, és kimenekítse annak mesterséges intelligenciáját. És ha már ott jár, arra is fényt deríthet, mi történt az itt dolgozó emberekkel.

A játék legelején az űrállomás központi részébe jutunk, ahol súlytalanság uralkodik. Innen tudunk az állomás különböző részlegeibe eljutni, ahol viszont már működik a mesterségesen fenntartott földi gravitáció, így a legtöbb esetben meg kell válnunk majd az elsőre roppant szórakoztató lebegéstől. Cserébe az űrállomás egyes részeit szabadon bejárhatjuk, bár az is igaz, hogy ezeket csak szépen lassan oldja fel előttünk a játék, ahogyan a narratíva megkívánja. Amikor belépünk egy ilyen részlegbe, az egyetlen dolgunk egy kis készüléket a hálózatra feltenni, hogy adatot gyűjtsön, és utána rajtunk áll, mennyire akarjuk felfedezni környezetünket.

Egy űrállomás anatómiája

Mivel egy sétaszimulátorban nem sok érdemi játékmenetet kapunk, érdemes kihasználni a többi játékelemet, és egy kisebb kutatómunkát végezni, főleg, ha olyan sok lehetőséget kapunk erre, mint a Tacomában. A fejlesztők előző játékához, a Gone Home-hoz hasonlóan itt is gyakorlatilag mindent felvehetünk, megvizsgálhatunk legyen szó egy egyszerű bögréről, vagy éppen egy magazinról. Emellett találhatunk rengeteg írott feljegyzést is, amelyekből bár messze nincs annyi, mint a már említett Gone Home-ban, de még így is rengeteg olvasnivalónk lesz. Ezen felül megnézhetjük a személyzet számítógépeinek tartalmát, kinyithatunk kóddal zárt ajtókat, és kereshetünk kulcsokat, hogy további titkokat rejtő ajtókat tárhassunk fel. Mindez nem tűnik soknak, de ahhoz elég, hogy kellemesen elmélyülhessünk a helyszín atmoszférájában, és az itt dolgozók háttértörténetében.
Ami mindenképpen dicséretes, hogy az egyes helyiségek jól vannak berendezve, nem csak bele vannak hajigálva a tárgyak. Mintha mindennek lenne funkciója, célja, és emiatt igazán otthonosan érezhetjük magunkat ezen a rendkívül életszerűen felépített űrállomáson. Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy bár kellemes és hangulatos a játék, de igazán csontig hatoló atmoszférát nem fogunk tapasztalni, szóval sanszosan nem ez lesz életünk legmaradandóbb élménye, már csak azért sem, mert annak ellenére, hogy a játék 2088-ban játszódik, nem igazán van futurisztikus hatása a helyszínek nagy részének. Fájó még, hogy komolyabb fejtörőbe nem fogunk belefutni, szóval tényleg érdemes jól körülnézni, ha már a felfedezés élvezetes. Persze aki nagyon szeretné, az el tudja szórakoztatni magát máshogy is: lehet darts-ozni, biliárdozni és súlytalanságban kosárlabdázni is, amelyek egy pár percig üdítő színfoltot jelentenek.

Az emlékek őre

A legnagyobb attrakció ugyanakkor a beszélgetések visszajátszásának lehetősége. Az űrállomás elraktározott egy csomó felvételt, és ezeket hologramok formájában vissza is nézhetjük. A dialógusok közben gyakran váltanak helyszínt a hologramok, így időközben követnünk kell őket, hogy ne maradjunk le semmiről. Időnként pedig (mint ahogyan az természetes is) szétválnak, vagy összefutnak a szereplők, vagy éppen csak több szálon futnak az események. Emiatt többször is megnézhetünk egy ilyen emléket, és bármikor megállíthatjuk, vagy tekerhetjük azt. időközben más aktivitásunk is akad, hiszen amikor egy-egy karakter előveszi a személyi számítógépét, beleleshetünk annak üzenetibe, megnyitott dokumentumaiba, ezáltal többet elsajátítva az adott szereplő hátteréről. Összességében ez a mechanika szerintem zseniális. Kifejezetten élvezetes volt végigkövetni az összes szálat, és előre-hátra tekergetni az időt, miközben jobbnál jobb párbeszédek hangzanak el. Emiatt egy két-három perces emlékkel is le lehet játszadozni egy negyed óráig, pláne úgy, hogy időnként a falon függő rádió is fontos információkat recseg ki magából, ha jókor vagyunk jó helyen.

Persze az egész nem működne jól megírt szövegkönyv és profi színészi munka nélkül, de ezekre abszolút nem lehet panasz. Az szövegek színvonala nem meglepő, hiszen a BioShock 2 DLC-jének írója áll a Tacoma mögött, és ehhez nem kell sok pénz, csak tehetség, annál üdítőbb meglepetés, hogy a szinkronmunkát AAA-játékok is megirigyelnék, annyira természetesek, és olyan jól közvetítik az érzelmeket. Mindeközben minden karakter kiforrott személyiséget kapott, némelyikük komoly karakterfejlődéssel. Mindenkinek vannak titkai, amelyek sokszor hatással vannak a viselkedésükre, és mindegyikük szerethető és emberi sokszor nem makulátlan múltjuk ellenére. A legjobb szereplő egyébként egyértelműen a mesterséges intelligencia, Odin, aki finom szarkazmusával és segítőkészségével talán a legemberibb lett az összes karakter között. Kisebb kivételek sajnos vannak, az egyikük például elég különösen változtatja a viselkedését, persze lehet, hogy csak a néha felboruló kronológia miatt tört meg a fejlődés íve.

Kellemes utazás

A háttérsztori is abszolút érdekes, és a legénység helyzetének, zenei ízlésének és családi kapcsolatainak megismerésén kívül a játék univerzumáról is kapunk rengeteg információt, amelynek köszönhetően szilárd lábakon áll ennek az űrállomásnak a tragikus története. A történetben bekövetkező nagy fordulat pedig kifejezetten életszerű, csak sajnos a megfelelő felépítés hiányában nem üt akkorát, mint tehetné. A lezárás pedig korrekt, még akkor is, ha semmi kifejezetten meglepő nem fog történni végjátékban.

Végül a körítésről ejtenék egy pár szót. A Tacoma nem néz ki rosszul, de kifejezetten vadítóan sem. A Unity egyébként tökéletes választás volt a játék alapvetően letisztult látványvilágához, és technikailag sem kell szégyenkeznie a készítőknek. Nem ettől fogunk hanyatt esni, de van egy-két egészen látványos pillanata is a Tacomának. Külön kiemelném az animációkat, amelyekkel (a szinkronhangokkal karöltve) életet leheltek az előttünk megjelenő arctalan hologramokba. Nem szobrokat bámulunk, de nincsenek is túlmozgatva a figurák, és így kifinomult testbeszéden keresztül jelennek meg a jelenetek. A hangzásvilágra sincs panasz, a szinkronon felül a zörejek is megfelelőek, és a zenék is kellemes aláfestést biztosítanak. Azóta pedig egy készítői kommentárt is hozzáadtak a játékhoz, amely miatt megérheti másodszorra is nekifutni a kalandnak. Talán technikailag a kissé elnagyolt optimalizálás okozhat gondot, időnként jelentősen beesik a képfrissítés, de szerencsére ez nem vesz el sokat az élményből.

Talán a kellemes az a szó, amivel a legjobban lehet jellemezni a Tacomát. Nem mindenkinek ajánlható, hiszen valaki számára ez inkább egy interaktív hangoskönyv, mint játék, de akinek nincs kifogása a sétaszimulátorokkal kapcsolatban, az szinte biztosan élvezni fogja a felfedezést, a párbeszédek végigkövetését, és a jól összerakott sztorit, és talán szemet huny a tény fölött, hogy játékmenet terén jóformán semmi sem történt ezalatt a szűk három óra alatt.

Értékelés
Grafika: 83%
Hangok/zene: 87%
Játékélmény: 78%
Összességében: 80%