Nagy utazás

A Journey a thatgamecompany 2012-es játéka, amely nem érdemtelenül nyerte el sok helyen az év játéka címet. Ez egy olyan utazás, amit mindenkinek érdemes legalább egyszer átélni, nemtől, kortól és érdeklődési körtől függetlenül.

Nem mindig egyértelmű, mitől nevezünk videojátéknak egy adott címet. Valakinek a vizuális novellák és a lapozgatós kalandkönyvek digitális megfelelői is ebbe a kategóriába esnek, van akinek a sétaszimulátorokat sem veszi be a gyomra, és mindkét álláspont mellett egészen elfogadható érveket lehet felsorakoztatni. Vannak azonban, akik számára semmi sem játék, amiben nincs kétpercenként egy bazi nagy robbanás, vagy nem lehet két falunyi embert/zombit lemészárolni. Ami ezekkel a vitathatatlan kvalitásokkal nem rendelkezik, az automatikusan unalmas. Félreértés ne essék, mindenkinek joga van a saját véleményéhez, kár, hogy ezen emberek többsége nem játszott az adott játékkal, és azt sem vette figyelembe, hogy annak nemcsak számottevő játékmenete van, de rengeteg belső értéke is. Én csak sajnálni tudom a Journey-vel kapcsolatban ilyen értetlenül nyilatkozó embereket, mert az utóbbi évtized egyik legjobb élményéről maradtak le.
Valahogy mégsem meglepő, hogy a Journey befogadására nem mindenki volt képes, hiszen a thagamecompany sosem a szokványos alkotásokról volt híres. A 2006-os Flow még egy árkádosabb, egyszerűbb játék volt, de megvolt benne az a szikra, amely először a gyönyörű, de nehezen befogadható Flowerben csírázott ki. A 2012-es Journey mindenben szintlépés elődeihez képest, így többnyire hatalmas pozitivitással fogadta a közönség, csakúgy, mint a 2015-ös PS4-es újra kiadását. Én ez utóbbi, részben felújított változatot teszteltem, következzék hát első (és jó darabig egyetlen) konzolos tesztem!

A hegyre fel

Először is le kell szögezni, hogy a Journey megfelelő értelmezése és értékelése hozzáállás kérdése is. Aki hajmersztő akciót és pörgős lövöldözéseket vár, az jobb, ha el sem kezdi, ugyanakkor megfelelő attitűddel mindenki számára kiváló élmény lehet. Ezt akarták tudtunkra adni a szaksajtó neves képviselői is, miközben költői magasságokba emelkedtek, és mint csillagszóró repítették a világba sziporkázó szóképeiket, és magvas, mély filozófiai gondolataikat. Én idáig nem szerettem volna eljutni, de a Journey-ről nem tudok másképp, mint szuperlatívuszokban beszélni.
Pedig a játék a lehető legegyszerűbben indul. A játékot elindítva egyetlen lehetőségünk egy új utazást elindítani, és miután ez megtörtént sem kapunk semmiféle kapaszkodót. Főszereplőnk egy végtelen sivatag közepéről indul. Nem tudunk róla semmit, még a nevét sem. Csak elindulunk, körülöttünk életnek semmi jele, és a dűnék hosszú sorából csak néha tűnnek elő az idők vasfoga által kikezdett üszkös romok. A sivár képet csak néhány táncoló rongydarabka töri meg néha, és a távolban fenséges pompájában ragyog egy hatalmas hegy, hívogatóan. Oda igyekszik a zarándok.

Zavartalan kaland

Az utazást semmiféle zavaró tényező nem befolyásolja, mindössze az irányítást mutatja meg a játék. Az irányra is finoman vagyunk rávezetve, ha akarunk, szabadon járkálhatunk a végeláthatatlan homoktengerben. Nincs semmiféle interface sem, és mindez lehetővé teszi a beleélést. Még a játékmenet sem lett túlságosan bonyolult. Alapvetően sétálni, és hátszél, vagy meredek lejtő esetén csúszkálni a homokban. Alacsonyabb felületekre fel is ugorhatunk, de a magasabbak eléréséhez segítségre lesz szükségünk. Ha különböző rongy-lények közelébe kerülünk, a sálunk megtelik energiával, és repülni tudunk, amíg az erőforrásunk tart. Bár kezdetben rövid sál leng csak a nyakunkban, ahogy szedjük össze a kisebb világító jeleket út közben, úgy lesz egyre hosszabb, és fokozatosan egyre több repülést enged meg nekünk. Ez pedig nemcsak a magaslati pontok elérésében lesz jó szolgálatunkra, de valami hihetetlenül szórakoztató is. Emellett lesz lehetőségünk kiáltani is. Ezáltal tudunk interakcióba lépni platformokkal, illetve kiszabadítani vagy magunkhoz hívni a lényeket. Ha utóbbi lehetőséget választjuk, akkor nemcsak a sálunk töltődik újra, de a magasba is repítenek minket, megadva a kezdőlökést.

Ennél sokkal több mindent nem is csinálhatunk, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne találkoznánk érdekes játékmenettel. Nem meglepő módon ez egy puzzle és platformer-elemekkel tarkított kalandjáték, és annak egészen jól működik. Bár a feladványok és ügyességi részek nem nyújtanak sok kihívást, és nincs is nagyon sok belőlük, de változatosak, érdekesek, korrekten vannak felépítve, és repülési kapacitásunk függvényében többféleképpen is megcsinálhatóak. Néha vannak módosító elemek, legyen az a metsző szél, vagy a víz, illetve a környezetünk is mindig lélegzetelállító. A játékmenet tehát mindig leköt minket, és a repülés miatt élvezetes is, ugyanakkor nem nehéz, hiszen nem tudunk elakadni, vagy véglegesen elrontani semmit. Ezáltal soha nem esünk ki a hangulatból, ami a játék igazi lényege. Legyen szó hosszú siklásról a naplementében, a szelek szárnyán repülésről, lapuljunk egy kő mögött a jeges vihar ellenében, vagy bandukoljunk a víz alatt, a Journey tele van emlékezetes pillanatokkal, és közben arra is van ideje, hogy beszívjon minket magába, és közben megérintse a lelkünket. A Journey egy hamisítatlan relaxációs játék, ami mindezek ellenére egy pillanatra sem unalmas, cserébe hatalmas élményt nyújt, és eléri, hogy mi is egy utazás részei lehessünk. A tökéletes élményhez ezért a legjobb egyedül, egy ültő helyünkben, egy sötét szobában végigjátszani a Journey-t.

Kígyók és festmények

Utóbbi körülménnyel maximum ott lehet baj, amikor felbukkannak a ránk vadászó hatalmas kígyók. Ezek a szekciók a játék többi részéhez képest egészen ijesztőek, és az előlük való bujkálás és menekülés adja az utunk igazi intenzív pillanatait. Bár igazi veszély nem fenyeget minket (ha el is kapnak minket, csak a sálunkat, és ezáltal a repülési képességünket csonkítják meg), mégis kifejezetten izgalmasra sikeredtek ezek a részek, úgy, hogy közben a legkevésbé sincs okunk bármiféle idegeskedésre. Aki ellenben a gyűjtögetésben találja meg az élvezetet, annak is jó hírem van: a különböző kisebb területek szabadon bejárhatóak, és számos kisebb titkot, vagy összegyűjthető dolgot rejtenek, például a történet hátterét bővítő festményeket. Ezek egy része eléggé el van dugva, szóval aki keresgélni szeretne, azt a kiváló pályatervezés jóvoltából sok kellemes perc várja.

Ha már szóba került a háttérsztori, erről is ejtenék pár szót. Bár elsőre kicsit megfoghatatlannak tűnik az egész, ha elég figyelmesek vagyunk, összeáll a kép egy egykor fejlett, de mára összeomlott kultúráról. Ezt hivatottak továbbvinni az egyes pályák végén található átvezető videók, ahol egy fehér köpenyes ember mutatja be a történet egy újabb szeletét egy falfestményen. Bár a játékban egyetlen beszélt szó sincsen, hamar egyértelművé válik, hogy utazónknak fontos szerepe van az események további alakulásában. Az viszont, hogy egészen pontosan mi ez a szerep, az nyitott kérdés marad, ahogy az is, hogy mit jelképez ez az utazás. Az élet metaforája lenne, esetleg egy prófécia beteljesítése, vagy csak egy felemelő mászás a magasba? Bárhogy is legyen, lesz miről gondolkodni a játék befejezése után.
Közben úgysem leszünk rá képesek, hiszen az úton való haladásunk kellően lebilincselő lesz. A vége felé már mi is átéljük karakterünk erőfeszítéseit, és egy semmivel sem összehasonlítható élmény részesei leszünk. Szerintem sokat elárul a dologról, hogy míg a játék első kétharmadát többnyire végigbeszélgettem a haverommal együtt, a maradék részben néma csend volt, mert szentségtörésnek éreztük volna, ha a játékon kívül másra terelődik a figyelem. A befejezés pedig elképesztő hatásos, és játékmechanikailag is tökéletesen van felépítve, hogy a lehető legnagyobb érzelmi többlettel, elégedetten érjünk a végére kalandunknak.

A társas lény

Az egészet pedig tovább fejleszthetjük a multiplayer segítségével. Mielőtt bárki megijedne, abszolút másról van szó, mint amire elsőre a többjátékos mód hallatán asszociálna az ember. Ennek lényege, hogy ha velünk egy időben játszik valaki más, akkor bekerülhet mellénk utazótársnak. Semmit nem tudunk róla, a nevét is csak a stáblista után kapjuk meg, de mégis nagyon hasznos lehet: egymás közelében folyamatosan töltődnek a sálak, ezáltal sokkal több repülésre (ezáltal szórakozásra) adva meg az esélyt. Az élmény azonban akkor hatványozódik meg, amikor a végjátéknak ugrunk neki egy társsal. Ezt nem szeretném lelőni, mindenki maga élje át, de sikerült elérni, hogy csupán játékmechanikák segítségével kötődésünk alakuljon ki a másik zarándok felé. Jó látni, hogy ez a multiplayer nem dühöngést, és a másik anyjának szidását, hanem odafigyelést és jóindulatot vált ki az emberekből: utastársam nem egyszer megvárt, én pedig szinte ösztönszerűen a segítségére siettem, amikor egy óriáskígyó támadta meg (pedig erre esély sem volt, és csak az én sálam megrövidülését okozta).

Káprázat a sivatagban

Végezetül a látványról is megemlékezem, amely keretbe foglalja ezt a mesterművet. Ami elsőre szembetűnik, az a homok kidolgozottsága. Ahogyan nyomot hagyunk benne, ahogy a szél süvít rajta végig, vagy ahogy a nap sugarai megcsillannak rajta, olyan szinten gyönyörű, hogy ilyet egyetlen másik játékban sem láttam. Ez igaz a játék végén felbukkanó hóra is, amelynek szinte érezzük az ellenállását, és a csikorgását a talpunk alatt. Ezt egyébként egyetlen kép vagy videó sem nagyon adja át, a játék élőben sokkal szebb, mint azt egyébként sejtenénk. A játék más részeinek sem kell technikai okokból szégyenkeznie, de sokkal inkább a fantasztikus és művészi látványtervezés, a megkapó színvilág és a zseniális megvilágítás fogják elvinni pálmát.
A hanganyag is jó, hiszen a zörejek korrektek, a zene pedig egyenesen briliáns lett: nem gyakran hívja fel magára a figyelmet, de tökéletesen festi alá utazásunkat, amelyet így igazi hangulatbombává varázsol. További pluszpont, hogy a játék használja a kontrollert, és kisebb rezgésekkel segít rá az élményre, vagy éppen a tetején lévő csík a képernyőn aktuálisan uralkodó színre vált. Emellett (sajnos ez ma korántsem egyértelmű) mindenféle bugoktól vagy beakadásoktól mentes a játék, szóval a technikai oldalon is minden működik.

Közel tökéletes

Persze tökéletes játék nincsen, és sok esetben a kedvenceiknél is alig tudjuk összeszámolni a kisebb problémákat, amelyek megfogalmazódtak bennünk. Itt azonban konkrétan számszerűsíteni tudom az egyértelmű gondokat, és bármilyen hihetetlen, mindössze kettő van. Az egyik a már említett hóval kapcsolatos, amely kissé furcsán viselkedik szél hatására, a másik pedig a játék hosszára vonatkozik. A Journey bő két óra alatt lazán kijátszható, ha mindent meg akarunk találni, akkor sem fogunk szűk három óránál többet a konzol előtt tölteni. Ez egyrészről nem lenne baj, hiszen a Journey egy dedikáltan egyszerre végigjátszandó játék. Másrészt viszont, bár konkrét hiányérzetem nem volt, érzésem szerint messze nem lőtték el minden puskaporukat a feladványokkal kapcsolatban. A végjáték úgy volt tökéletes, ahogy volt, de előtte el tudtam volna viselni még jó néhány ügyességi vagy fejtörő részt.

Ugyanakkor a Journey egy mestermunka. Gyönyörű, káprázatos, megérintő, feledhetetlen. A körítés gyakorlatilag hibátlan, a történet elgondolkodtató, a hangulat magába szippant, a multiplayere ötletes, és gyakorlatilag az egész bárki számára ajánlható. Legyen szó egy kisgyerekről vagy a nagymamáról, bárkinek a kezébe oda lehet adni, hiszen valószínű, hogy két Fortnite-meccs illetve két tévéműsor között valami sokkal maradandóbbal és értékesebbel gazdagodhatnak.

Értékelés
Grafika: 95%
Hangok/zene: 95%
Játékélmény: 98%
Összességében: 97%