Kutatás az emlékek között

Az Observer a Layers of Fear alkotóinak, a lengyel Bloober Team fejlesztőcsapatának legutóbbi játéka, amely a jövő Krakkójába vezet minket, hogy furcsa gyilkosságok és eltűnt emberek ügyében nyomozzunk, illetve mások legféltettebb titkait kutassuk ki azáltal, hogy teszünk egy kirándulást a fejükben.

Számomra a Layers of Fear 2016 legjobb játéka volt. Bár nem adott fergeteges tűzharcokat, szédítően látványos robbanásokat, vagy epikus bossokat, cserébe amit ígért – a mesteri hangulatot, a mély történetet, és a kiváló designt – azt maradéktalanul teljesítette, és egy olyan egységes élménnyé kovácsolta, amit (a számtalan egymásra licitáló, szuperlátványos lövöldével szemben) jó darabig nem fogok elfelejteni. Pont ezért vártam nagyon az Observert, a Bloober Team új munkáját, hiszen biztos voltam benne, hogy az Inheritance DLC mélypontja után újra a Layers of Fear színvonala lesz a cél. Ezt még tetézte, hogy az előzetesek és a demó alapján egy meglehetősen hangulatos cyberpunk világba tehetünk látogatást, ahol nyomozók leszünk, és itt már megvett kilóra a játék. Valamiért mégis sokáig halogattam, hogy belekezdjek, de most, hogy végre átéltem az élményt, a legkevésbé sem bánom, hogy belevágtam.

Szárnyas nyomozó

A 2084-es Krakkóban járunk, egy hatalmas járvány pusztítása után. A katasztrófa után meggazdagodott Chiron vállalat irányít mindent, míg az emberek többsége meglehetősen rossz körülmények között él. Főhősünk, Daniel Lazarski nem egy népszerű figura: ő nem egyszerű forgalomirányítóként dolgozik a rendőrség kötelékében, hanem az emberek fejében lévő chipre rácsatlakozva olvas a gondolataikban, emlékeikben. Ő egy rettegett Observer, vagyis megfigyelő. Egy reggel segélykérő hívást kap rég elveszettnek hitt fiától, így célba veszi a hívás helyszínét, egy a többinél is nyomorúságosabb állapotban lévő házat. A fia helyett azonban csak egy hibbant portást, nem túlzottan segítőkész lakókat és az egészségesnél több hullát talál, így kénytelen lesz hosszas nyomozásba kezdeni. A dolgokat tovább nehezíti, hogy időközben a ház karantén alá kerül, ezáltal pedig a kijutás sem lesz egy egyszerű folyamat.
A nyomozás során alkalmunk lesz viszonylag alaposan bejárni a lerobbant ház koszos folyosóit, és hamar rá kell döbbennünk, hogy a Bloober Team ismét eltalálta a hangulatot. Az egész létesítmény sokszor hátborzongató, egyszerre ósdi és futurisztikus, és csak úgy árad belőle az atmoszféra. Ilyen körülmények között a nyomozás is sokkal szórakoztatóbb, és így sokkal izgalmasabb is egy-egy új szobába benyitni nyomok után kutatva. Egy-egy helyszínen egyébként „többrétegű” kutatómunkát végezhetünk. Egyrészt szimplán körbenézhetünk, megvizsgálhatunk például könyveket, családi fotókat, egyéb tárgyakat, amelyeket a főszereplő néha kommentál is. Bepillanthatunk a lakó számítógépébe, és itt nemcsak néhány dokumentumát és a levelezését tekinthetjük meg, de egy, a 80-as évek stílusában készült játékkal is játszhatunk. Lazarski azonban nemcsak a szemével, de kétféle szenzorral is átvilágíthatja a helyiségeket. Az elsővel elektronikus eszközöket lehet beszkennelni: sokszor ezek holléte sem egyértelmű, de a kütyünk elárulja ezek típusát, rendeltetését is. A másik pedig biológiai bizonyítékokat segít felderíteni: a különböző sérülések, vagy a vér vizsgálatát végezhetjük vele. Időközben Lazarski megjegyzéseket is fűz a nyomozáshoz, amely szerintem mindenképpen segítette a beleélést.

Szomszédok

Ezek az eszközök használat közben egyébként kifejezetten emelni tudták a feszültségi szintet, ami, becsületére váljon a készítőknek, amúgy sem volt alacsony egy-egy kihalt helyszínen (az is igaz mondjuk, hogy igazi horror-élménybe nem lesz részünk, igaz, ezt nem is ígért senki). Csak azt sajnáltam, hogy nem volt igazán sok ezekből a szekciókból, és nem is lettek ezek a mechanikák igazán túlgondolva. Persze az egyik tényező megmagyarázza a másikat (ha a nyomozás végig változatlan marad, akkor nem sokat segít a helyzeten, ha több tonnányi bűntényt kell felderíteni), de ettől még nem lettem elégedettebb. Ezen sajnos még az sem segít, hogy a kevésbé bevilágított szakaszokon egy éjjellátó üzemmód is rendelkezésünkre áll. Fejtörőkből sem volt sok, és azok sem bonyolultak, de legalább egy-két ötletes volt köztük. Kissé félkész elemként a hekkelés is felbukkan, de itt aztán tényleg csak annyira kell számítani, hogy a karunkon található készüléket odatartjuk egy zárhoz.
Ha már ez a szerkezet előkerül, erről is ejtek egy pár szót. Itt nézhetjük meg a jelenlegi céljainkat, és itt követhetjük nyomon egészségügyi állapotunkat is. Ha nem vagyunk túl jó bőrben (erre egyébként a képernyő szemcséssé válása is figyelmeztet minket), akkor érdemes egy kevés gyógyszert magunkhoz venni, és újból kitisztul a kép. Nem igazán értem, ez a mechanika kinek hiányzott, mert őszintén szólva nem sok értelme van: lépten-nyomon találunk utánpótlást, és a rosszullét sem fog gyakran bekövetkezni. Persze nem volt zavaró ezzel foglalkozni, csak szimplán felesleges.
Szerencsére nem csak ilyesmivel növelték a tartalom mennyiségét, hanem találunk elég sok opcionális feladatot is. Ezek egy része csak annyiból áll, hogy kutassunk több nyom után, vagy kérdezzük ki a szomszédokat, de vannak komplett mellékküldetések is, ahol újabb, kisebb bűntényeket oldhatunk fel. Időközben leggyakrabban párbeszédeket kell lefolytatni, miután becsöngettünk egy-egy emberhez. Itt megszólalásaink esetén több opciónk is lesz, amivel a beszélgetést kibővíthetjük vagy kissé más irányba terelhetjük, de drasztikusan más végkimenetelre nem kell számítani. Ezek a dialógusok azonban mégis jól sikerültek, köszönhetően a korrekten megírt szövegeknek, és a megfelelő szinkronnak, a számtalan megismerhető történetről már nem is beszélve. Van rengeteg összegyűjthető, és egy menübeli albumban megtekinthető kép is - tartalom tehát bőven található a játékban, akár bő 8 órára tornászva ki a játékidőt (egy átlagos végigjátszás inkább 6 óráig tart), ami ebben a műfajban nem rossz.

A jóból is megárt a sok

Valamiért már az intrótól kezdve az volt az érzésem, hogy az Observer egy kevésbé elrugaszkodott, a AAA-kategóriához jobban közelítő játék szeretne lenni. Persze messze van még tőle, ami nem is baj, de nekem úgy tűnt, mintha az egymástól elkülöníthető szálakkal, a nyomozással, a mellékküldetésekkel, és a komolyabban vett körítéssel nagyobb közönséget céloztak volna be, egyszóval a tömegek számára is fogyaszthatóvá téve a játékot. Ez alapvetően nem baj, hiszen az Observert valóban könnyebb lenne ajánlani egy mainstream játékosnak, mint a Layers of Feart, de sajnos más tényezők miatt minőségileg talán mégsem sikerült megcsípni az előd szintjét.
De haladjunk csak szépen sorjában! A játék egyik legfontosabb eleme, hogy a Layers of Fearhez hasonlóan itt is lesznek az elme legsötétebb rétegeibe hatoló, körülöttünk dinamikusan változó környezettel operáló, zavaros álomjárások, ahol kiteljesedhet a játék igazi valója. Erre itt az emberek fejébe való betekintéskor lesz lehetőség, ezúttal a fő sodortól többnyire elkülöníthető módon. Ezek a szekciók sokkal intenzívebbek lesznek, mint korábban, és a képi világuk is mintha sokkal hatásosabb lenne. Első benyomásra sokkal jobb élmény volt, mint a Layers of Fear hasonló részei, aztán ez sajnos hamar szertefoszlott. Ugyanis itt hiába maximum fél óra egy ilyen szakasz, és hiába volt a Layers of Fear végig ilyen, utóbbi esetben nem okozott gondot, hiszen a tempó lassabb, és az egész hangulat kellemesebb volt. Itt az ember egy idő után elfárad, és az impulzusok dömpingjében már-már az órájára sandít, hogy mikor lesz vége a másik agyában turkálásnak. Itt ráadásul vannak egyéb játékelemek is, amelyek között ugyan található egy-két ötletes, de egy-két idegesítő is, például ha megkérdeznek, hogy szeretnék-e drónok elől bujkálni a kukoricásban, a válaszom egészen biztosan nem. Nem volt rossz az említett rész, de nem igazán illett a feszesebb, filmszerűbb élményhez, és néhol frusztráló is volt.

Álomjárás

Nyilván, ha már hosszabbak ezen részek, legalább történjen is bennük valami, de az első pár álomjárás helyett szívesebben vettem volna több, de rövidebb agykutatást. Szerencsére csak ez első pár problémás, mert utána jóval rövidebbek lesznek ezek a szakaszok, és felbukkan a játékipar egyik leghatásosabb tíz perce is, így nem kell rossz szájízzel távoznunk. Persze lehetne további problémákat felhozni: nem lesznek igazán meglepetések, néhány elem egy az egyben át lett emelve a Layers of Fearből, de néhol még az Inheritnace-ből is, de egyszerűen nem érdemes ezeken sokat rugózni, mert úgy tűnne, mintha nem tetszett volna a játék, pedig ennél nehéz messzebb kerülni az igazságtól. A hangulat egyszerűen káprázatos, a látványtervezés, a művészi tervezés és a pályadesign karöltve nyűgöz le minket, sokszor percekig voltam libabőrös a tökéletes hangzásvilág, vagy a hatásos jelenetek miatt, és nem győztem csodálkozni az újabb szimbolikákon, miközben az elmesélt szomorú történetek emlékei, és az elmék legbelső félelmeinek rémképei cikáznak körülöttünk. Ez olyasmi, amit mindenképpen meg kell tapasztalni, feltéve, hogy nem vagy epilepsziára hajlamos, mert a számtalan (sokszor SOMA-ra hajazó) villogás, fodrozódás, és egyéb hirtelen kép- és hanghatások számukra játszhatatlanná teszik a játékot, amire indítás után egyből figyelmeztetést is kapunk.

A Layers of Fearben a történet (bármennyire is szokatlan a műfajon belül), nagyrészt alá volt rendelve a játékmenetnek, de kellően fontos volt, és a végén egy elgondolkodtató fordulat is helyet kapott. Ezúttal a történet sokkal konkrétabban kerül elmesélésre, és nagyobb hangsúlyt is kap, ami abszolút nem baj. A háttértörténet jól ki van fejtve, számtalan apróságra, személyes drámára lehetünk figyelmesek, a játék világa kiválóan lett felépítve (igaz, szívesebben megnéztem volna többet is a cyberpunk Krakkóból), és a fő történeti szál is fordulatos, izgalmas. A karakterek többnyire jól felépítettek, még akkor is, ha legtöbbjüket csak az emlékeiken keresztül ismerhetjük meg, az előadás is kiváló, és az írók is kiváló sorokat szerkesztettek a szinkronszínészek számára. Számtalan gondolat, filozófiai felvetés bukkan fel az emberi létről, a cél és az eszköz szembenállásáról, a megtévesztésről, a kirekesztésről, miközben csak ámulunk, hogy mindennek tetemes részét egyszerű jelképek útján, vagy a környezet segítségével mesélik el. A sztori minden elemében zseniális, kivéve a befejezést. Lehet, hogy én gondoltam túl a történetet, vagy nekem voltak túl magasan az elvárásaim, de a finálé számomra ötlettelen, súlytalan, és gyenge lett, az egyik konkrétan kabaréba illő és képtelenség komolyan venni, miközben minden videós, aki találkozott vele, ott nyáladzott, hogy mekkora csavar. Szerintem egyszerűen rossz mindkét befejezés, és nem végkimenetlét, hanem a minőséget tekintve. Egy ilyen mély történetnek szerintem hiba volt ilyen sekélyes lezárást adni.

Neonfény

A körítés többnyire abszolút másodlagos egy hasonló játéknál, és egyébként is inkább a tervezés, mintsem a technikai kifogástalanság a meghatározó. Itt azonban nem kell félni egyik oldaltól sem. A művészi értékekről és a látványtervezésről lehetne ódákat zengeni, de legyen elég annyi, hogy mesterművel állunk szemben. A színvilág külön érdekes, hiszen többnyire tompább, szürkébb színekkel állunk szemben, ennek megfelelően például egy piros objektum nagyon nagy jelentőséggel bírhat, és erre építettek is. A játék technikai oldalával kapcsolatban sincs kifogásom, mind a modellek, mind a textúrák megütik a 2017-es szintet, a különböző effektek, tükröződések jóformán hibátlanok, és a bevilágításra sem lehet panasz. Nem ez lesz minden idők legszebb alkotása, de szégyenkezni sincs ok, még akkor sem, ha az optimalizáció néhol nem az igazi.
A hangzásvilágra is tettem már pozitív megjegyzéseket, és valójában minden elem megfelelő: a szinkronhangok hatásosak és illenek környezetbe, a zajok, zörejek, atmoszférahangok rendkívüli hangulatot teremtenek, a zenék pedig elképesztőek, és a játék világát is nagyon szépen festik alá. Igaz, mint egyébként más esetekben is, a Szárnyas fejvadász hatása tagadhatatlan, ez azonban abszolút nem baj – jobb helyről nem is meríthettek volna ihletet.

Az Observer egy kiváló játék lett. A kifogástalan körítés, a többnyire csodálatos történet, a rendkívül hatásos és hangulatos álmok, az érdekes, és izgalmas nyomozások miatt mindenképpen megközelíti a Layers of Fear szintjét, még akkor is, ha néhol a túlzottan hosszú emlékkutatások, kissé frusztráló mechanikák, és az összecsapott befejezés ront is az élményen. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, amennyiben azt várja, amit érdemes: egy hatásos nyomozós kalandjátékot, és nem egy vérbeli horrort.

Értékelés
Grafika: 87%
Hangok/zene: 92%
Játékélmény: 88%
Összességében: 87%