A gyilkos nyomában

A Dead Secret Circle a rendkívül pozitív visszhangnak örvendő első rész folytatása a Robot Invader fejlesztésében. Ezúttal egy lepusztult chicago-i ház titokzatos lakói között kell nyomoznunk egy hisztérikusan nevető őrült gyilkos után.

Egy játék marketingkampánya jelenthet jót és rosszat egyaránt egy adott címre nézve. A nagy kiadók sokszor túltolják a hírverést, és sokan már hónapokkal előre belelkesülnek az adott cím láttán, hogy csak későn derüljön ki, a játék már nem tudja teljesíteni az elvárásokat. Ennek ellenére van jókora előnye is, ha reklámoznak egy játékot, hiszen így jóval könnyebb elérni, hogy egyáltalán tudják az emberek, hogy létezik egy-egy projekt. Ez az, amire például a független fejlesztőknek nem sokszor van lehetőségük, így egy nagyon szűk réteghez jutnak csak el.
Azonban arra én sem gondoltam, hogy ez a réteg mennyire szűk lehet. Én a Robot Invader előző alkotását nagyon szerettem, és amikor a végére értem, csak akkor tűnt fel, hogy be van jelentve ennek egy folytatása is. Ekkor egy darab ajánlón kívül semmi sem elégíthette ki kíváncsiságomat, és úgy tűnt, mintha a projekt nem is állna kiadás-közeli állapotban. Pár héttel később azonban a véletlen folytán, az előző részre rákeresve bukkantam rá a tényre, hogy a játék már három napja kijött. Szomorú, hogy hozzám, aki kifejezetten érdeklődött a játék iránt, majdnem el sem jutott az információ, mert ez, illetve az a tény, hogy a játék trailereit összesen nem nézték meg tízezren, azt jelenti, hogy a Dead Secret Circle érdemtelenül kevés embernél fog megfordulni. Kár, mert a játék megérdemelné a figyelmet.

Kell egy ház

Ebben a részben főszereplőnk az első rész protagonistája, a Patricia Gable nevű újságírónő lesz, aki az előző rész történéseitől kissé megviselve éli mindennapjait. Bár a rejtély felderítése miatt jól fizető állást kapott egy neves lapnál, a titokzatos kansasi házban talált agymanipuláló gépezet hatására mély depresszióba zuhant. Munkáját elvesztette, házát nem is meri elhagyni, éjszaka pedig furcsa, lidérces álmok gyötrik. Talán az egyetlen esélye a kitörésre, ha megoldja a rejtélyt, ami az utóbbi időben foglalkoztatja: egy sorozatgyilkos szedi áldozatait Chicago szegénynegyedében, maga után furcsa köröket hagyva. Miután álmában felkeresi a helyszínt, és az őrülten nevető gyilkosba is belefut, nem lehet kérdés számára, hogy ébren is fel kell keresnie az omladozó épületet, különösen, hogy Patricia álmai valószínűleg többek puszta képzeteknél.

Nem nagy meglepetés, hogy feladatunk a ház minden zugának bejárása lesz, bejáratott kalandjátékos elemek mentén. Ami viszont jó hír, és egyből érezteti a hatását, hogy a fejlesztők kidobták a kukába az előre meghatározott pontok mentén történő mozgást, cserébe egy teljesen mezei belső nézetű mozgásrendszert kapunk, ami kifejezetten üdítően hat. Nincs benne nehézkesség, és nem is kell az első perceket az irányítás megszokásával tölteni. Azért itt is érezteti a hatását, hogy VR-eszközökre is készült a játék, mert például ugrani, guggolni, vagy futni nem lehet, igaz, maximum utóbbinak láttam volna néha hasznát. Emellett néha, egy-egy ajtó kinyitásánál hajlamosak vagyunk kicsit arrébb teleportálni, de ez a megoldás sem volt annyira zavaró, mint ahogyan azt néhányan állították.
A játékmenet lényegi része, a felfedezés viszont szerencsére maradt a régi: érdekes, titokzatos helyiségeket fedezhetünk fel, gyűjtögethetjük feljegyzéseket, a tárgyakra kattintva elolvashatjuk Patricia gondolatait (az ezen feliratok alatt szóló írógéphang még mindig nagyon hangulatos). Sok tárgyat közelebbről is megvizsgálhatunk, és közben mindig lesznek elszórva feltárandó titkok, megoldandó feladványok és kinyitásra váró lezárt ajtók. Az erre fogékonyak teljesen otthon érezhetik magukat, a hangulat is zseniális, a felfedezendő helyek pedig izgalmasak, igaz, a nagyobb helyszín miatt kisebb kompromisszumokat kötni kellett. Míg korábban egy-egy tárgyra kattintva több sornyi szöveget kaptunk, itt ez ritkán történik meg. Néhány szoba messze nincs eléggé feltöltve tartalommal, így néha kevésbé tudunk elmerülni bennük, igaz, az első résznél sem volt ezen a téren minden tökéletes.
Az ötletességet szerencsére nem kell számon kérnünk a játékon, mert a feladványai zseniálisak lettek. Persze nem tökéletes minden, környezeti elemeket többször is bevonhatták volna, hiszen így többnyire elkülönült fejtörőket kapunk, de legalább ötletekből nem volt hiány és változatos feladatokkal találkozunk: egy létfenntartó berendezés megszerelésére ugyanúgy szükségünk lesz, mint puszta számlakatok feloldására, de kétszer ugyanazt nem kell majd csinálnunk. Ez pedig nagyban dob a felfedezés élményén is, amely miatt igazán hívogató is lehetne a játék.

A lépcsőházban senki nem hallja a sikolyod

Hogy mégsem az, azt nem gyengeségének, hanem inkább a benne uralkodó feszültségnek köszönheti. Ezt kisebb részben annak is köszönhetjük, hogy a titokzatos gyilkos felbukkanása nem fog kabaréba fulladni. Ezúttal már nekünk magunknak kell elbújnunk (még akkor is, ha a rejtőzés ideje alatt helyhez vagyunk kötve), sőt, néha egészen konkrétan az üldöző kicselezésére is lehetőség van. Nem mondom, a futás lehetősége néha hiányzott, és a menekülős részek hatékonysága is inkább a gyilkoson múlott, és kevésbé a játékmechanikákon, de az előrelépés akkor is előrelépés. Ami viszont meglepő, hogy a félelemkeltést nem a jumpscare-ek szolgáltatják, bár ez utóbbiakból is van, csak jobban elosztva és messze ijesztőbben, mint két éve. Patricia álmai hátborzongatóak lettek, mert bár elsőre furcsa volt, hogy néha egy színes szűrőn keresztül nézelődtünk, ennek megszokásával egészen meggyőző eredményt tapasztalunk. A különböző nyomok felfedezésére alkalmas, szellemvilágot mutató szemüveg pedig szerencsére tiszteltét teszi az előző részből, nem csak a játékmenethez, de a hangulathoz is hozzáadott.
Azonban ezek az elemek, a gyilkos felbukkanásával együtt sokkal inkább csak megalapozni hivatottak az atmoszférát, hogy egyetlen pillanatra se érezzük magunkat biztonságban. Erre aztán tekintélyesen rá is építettek: olyan sűrű az atmoszféra, hogy vágni lehetne, nincs egyetlen nyugodt percünk sem, és a saját léptünktől is összerezzenünk. Amikor pedig kezdenénk elkényelmesedni, jön egy újabb ijesztés vagy menekülés, és ismét torkunkban doboghat a szívünk. A játék a furcsa helyszínekkel, a hátborzongató zajokkal, a zenékkel, amelyektől mindig libabőrös lettem, egy olyan feszült légkört teremt, hogy egy óránál többet nem tudtam egyszerre játszani – ezáltal a kb. háromórás játékidő viszonylag sokáig kitartott. A Dead Secret Circle egy egészen hatékony horror, ami az előző rész tükrében meglepő is, persze nem a legfélelmetesebb a piacon, de például számomra például a Resident Evil 7-nél intenzívebb élményt nyújtott.

Albérlet és történet

A játék hangulatához, illetve annak nyugodtabb, nyomozós részéhez sokat tesz hozzá, hogy ezúttal lakók is vannak a házban, akikkel beszélnünk is kell. A kérdezősködés során válaszlehetőségeink is lesznek, amelyek, mint az elvárható, kellően befolyásolják a társalgás képét. Sajnos játékmenetet befolyásoló döntés kevés van, és elrontani sem tudunk semmit, de ezt ellensúlyozza az, hogy felesleges, vagy oda nem illő részekkel, megkérdőjelezhető megoldásokkal alig találkozunk a dialógusok alatt. A lakók egyébként egészen érdekes karakterek, személyiségük egészen jól átjön a párbeszédek alatt, és mindenkinek van valami rejtegetni valója, amiről természetesen leránthatjuk a leplet önkényes házkutatásaink során. Az nagyon tetszett, hogy a házban gyakran hallani a lakásokból kiszűrődő veszekedéseket, telefonhívásokat, nagyon sokat adott hozzá a hangulathoz.
Ha már karakterek, beszéljünk a történetről! Egy kalandjátéknál szerintem kulcsfontosságú, hogy legyen mélysége is a történetnek, legyenek háttér-információk, esetleg egy saját világ, amely nem hagyja, hogy csak felszínes élményben legyen részünk. Itt abszolút nincs okunk panaszra, számtalan feljegyzést, újságcikket olvashatunk, a különleges szemüvegünk használata közben fal-feliratokat láthatunk, amelyek a szobában lakó ember érzéseit, gondolatait tükrözik, de lesznek itt egy regény töredékei, felszedhető kazetták, mindez pedig lehetővé teszi, hogy elmerülhessünk a sztoriban.
Ami szintén tetszett, hogy az első részhez hasonlóan itt is át van szőve a cselekmény a japán mitológia egyes elemeivel, amelyek a megfelelő adaptálásnak köszönhetően nemcsak egy érdekes hátteret nyújtanak, de a nagy történésekben is szerepet kapnak. Ezzel kapcsolatos a játék néhány okos csavarja is, és a misztikum is jól lett adagolva, ahogyan szépen lassul tisztul a kép például Patricia álmaival kapcsolatban.

A nyomozós szál is jó lett, az egyes események után Patricia jegyzeteket készít a füzetébe, hogy végül, az első részhez hasonlóan ezeket átnézve, négy lehetőség közül a helyes választ kiválasztva foglaljuk össze a megtudott ismereteket. Ez most sokkal jobban funkcionál, hiszen itt többször is alkalmunk lesz erre, ráadásul szépen elosztva, minden rövid fejezet végén lesz lehetőség erre. A válaszok között felbukkanó, főszereplőnk depressziójáról tanúskodó opciók pedig bepillantást engednek Patricia helyzetébe, gondolataiba, csakúgy, mint a fejezetek végén felbukkanó hangfelvételek. A játék végén pedig nekünk magunknak is rá kell jönnünk a gyilkos kilétére, de a finálé is tartogat számunkra meglepetéseket, még akkor is, ha nem is vették a készítők nagyon akciódúsra a figurát.

Gondok akadnak

A Dead Secret Circle többnyire inkább előrelépéseket mutat elődjéhez képest, az eredeti értékek sem vesztek el, és mégis, mintha valami hiányozna. Ez valószínűleg csak azért van, mert azért nagyon sok újdonsággal nem fogunk találkozni, mármint stílus vagy kivitelezés formájában, így az első rész varázsa kicsit megkopik. Aztán persze az is lehet, hogy csak a technikai problémák miatt nem volt teljes a játék hatásfoka.
Gondok ugyanis lesznek, de olyan szép számmal, hogy simán el is ijesztik a kevésbé rátermett játékosokat. Kezdjük ott, hogy hiába szép és ötletes a menü, de a beállítások fájdalmasan hiányosak. Még a képarányt sem lehet személyre szabni, úgyhogy mindenképpen 4:3 arányban fog virítani a játék a képernyőn, ami megszokható, de ez a funkció húszéves játékokból sem hiányzik, innen valamiért mégis. Aztán a grafika sem hozza az idei színvonalat, és bár ebben a műfajban addig nincs baj, míg kényelmesen kivehetőek a különböző objektumok, és itt a látványtervezés is rendben van, de amellett nehéz elmenni, hogy a modellek néhol elnagyoltak (főként az embereknél), a textúrák alacsony felbontásúak, és az animációk sem folyékonyak eléggé, az árnyékok pedig sokszor nem megfelelően jelennek meg. Ránézni a játékra nem olyan rossz, csak ügyelni kell, hogy a részleteket messze elkerüljük. A hangok cserébe sokkal jobbak, a zörejek jó hangulatépítők tudnak lenni, és nincs velük komoly baj, a szinkronhangok sem olyan rosszak (egy-két gyenge alakítás azért befigyel), ennek ellenére főszereplőnket továbbra is csak ritkán fogjuk hallani. A zene azonban mindent visz, egyszerűen kirázott tőle a hideg, és hangulatában is kellően új az előző részhez képest, igazi mestermunkával állunk szemben.

A játék legnagyobb hibája viszont az, hogy egyszerűen nincs kész. A játék szkriptje néha bugos, ilyenkor pedig megcsodálhatjuk, ahogyan az alsóbb emeletek egyszerűen csak eltűnnek, és ilyenkor a képernyő előszeretettel sötétül el hosszú másodpercekre. Kifagyás is előfordult, az pedig többször is, hogy a hangsáv egyszerűen eltűnt a játék alól. Persze ezek mindegyike megoldható a játék újraindításával, de jobb lett volna, ha nem kell ilyesmivel fárasztanom magam. Javítások még nem érkeztek, de reméljük, hogy ami késik, nem múlik.

A Dead Secret Circle alapvetően egy hangulatos, feszültséggel teli, érdekes kalandjáték, jó fejtörőkkel, korrekt történettel, és több téren fejlesztéssel az előző részhez képest. Sajnos azonban befejezetlen, technikailag problémás, és a VR-örökséget is nehezen küzdi le. Ez egy csiszolatlan gyémánt, amit ha jelenleg nem is, de egy kiadós patch után mindenkinek tudok ajánlani.

Értékelés
Grafika: 65%
Hangok/zene: 80%
Játékélmény: 83%
Összességében: 79%