Visszatérés a Wolfenstein-kastélyba

A Wolfenstein: The Old Blood a The New Order című epizód előzményként jelent meg 2015-ben. Ez a játék a Wolfenstein-kastélyba vezet minket, hogy a nácikon kívül az élőhalottakkal is összeakasszuk a bajuszt.

A Wolfentstein: The Old Blood egyszerre egy előzménye és egy különálló kiegészítője a The New Ordernek, ami azért érdekes, mert mostanában mindkét kategória elég népszerű. Előbbi főként filmes szakmában bejáratott módszer a viszonylag kockázatmentes profitszerzéshez, és ezért nem is nagyon megyek bele a témába, bár nem olyan régen jelentették be a Life is Strange: Before the Storm című előzményt, szóval a videojátékok szempontjából is aktuális lehetne. Sokkal inkább az önállóan futtatható kiegészítőkről szólnék egy pár szót, legyenek eredetileg DLC-k, vagy egyből önmagukban kiadottak. Furcsa, hibrid műfaj ez, hiszen bár AAA-játékok elemeivel vannak megáldva, azok fejlesztői gondozták őket, de jóval kevesebb tartalmat kínálnak, kisebb áron. Ez a középút lehet csábító is, hiszen olcsóbban jutunk ugyanolyan, talán még intenzívebb tartalomhoz, de vannak problémás részei is a dolognak. Az, hogy a fejlesztők a komfortzónájukban mozognak, egyszerre átok is, hiszen hiába a viszonylag megbízható minőség, ha nem tud semmi újat mutatni a termék. Ami az alapjátéknál újdonság volt, az itt már nem lesz az, és sokszor látványosan kevesebb energiabefektetés történik a projektbe, mint ahogy az az Uncharted: The Lost Legacy esetén is volt, bár ott így sem lehet olyan sok okunk a panaszra. De akár teljesen félre lehet siklani, mint az AC-kiegészítőknél. És ezeket a problémákat aztán nem lehet takargatni, hogy csak egy kiegészítőről van szó, mert ezt a kényelmet a készítők már akkor elvették maguktól, amikor önállóan kiadták a játékot, akár eredetileg is ilyen volt, akár nem. Ilyenkor jogosan lehet elvárni, hogy egy önmagában megálló, teljes élmény legyen a lemezen. De vajon képes erre a The Old Blood?

Kiindulási pont

Történetünk közvetlenül a The New Order első fejezete előtt, tehát valamikor 1946 folyamán játszódik. Itt még javában folyik a második világháború, és a szövetséges erők abban látják a győzelem egyetlen esélyét a nácik felett, ha felkutatják és elpusztítják a németek technikai fölényét biztosító Deathshead tábornok bázisát. A probléma csak az, hogy ennek a támaszpontnak a helye nem ismert, és az erre vonatkozó információk Helga von Schabbs birtokában vannak, aki a Wolfenstein-kastélyban, a nácik okkultista központjában múlatja napjait. Hősünk, aki ezúttal is B. J. Blazkowicz, kapja a feleadatot, hogy szerezze meg az értékes adatokat tartalmazó mappát, aki nem is vesztegeti az idejét, és bajtársával együtt, magukat német tisztnek kiadva érkeznek a helyszínre. Azonban nem egy FPS-ről lenne szó, ha nem lepleződnének le seperc alatt, így rajtunk a sor, hogy kicsit agresszívebb módszerekkel érjük el a célt. És mivel a Wolfenstein-kastély nem egy hétköznapi hely, nem csak az élőkkel gyűlik meg a bajunk…

Nincs új a nap alatt

Az akcióba belecsöppenve nem fogjuk magunkat nagyon kényelmetlenül érezni, hiszen a kezelőfelülettől kezdve az alap mechanikák nem sokat változtak. Fegyverünk ötféle lehet: gépfegyver, shotgun, pisztoly, mesterlövész puska, és a New Order lézerfegyvere helyett egy kis rakétalövő pisztoly, természetesen mind 1946-os kiadásban. Közelharci fegyverünk ezúttal kettő is van, a késen kívül egy vascső is a rendelkezésünkre áll, amely a nagyobb robotok ellen jó, illetve arra, hogy falat mászhatunk vele. Ezt fogjuk is csinálni. Nagyon sokszor.

A játék alapelemei, mint már mondtam, át lettek emelve a New Orderből, mint például a HP-csomagok vadászata, vagy a felszedhető pajzsok. Az életerőnkből továbbra is csak 20% töltődik vissza harcon kívül, szóval érdemes átgondoltnak lenni, cserébe túltölthetjük az életünket, egy helyen akár a normál maximum ötszörösére is, de akkor szépen lassan csökkenni fog életpontjaink száma, vissza alapállapotba. Mivel az elesett katonáknál maximum lőszert, vagy páncélt találunk, ezért mindig érdemes körültekintően nekiállni egy-egy szekciónak, és bejárni az egész területet, hiszen egyéb gyűjteni valók is akadnak. De egy csomó egyéb funkció is megmaradt az előző játékból: továbbra is vehetünk egyszerre két fegyvert is a kezünkbe, illetve a gyilkolószerszámok korlátozott számát kompenzálandó különböző fejlesztéseket is vehetünk fel rájuk, mint például hangtompító, vagy távcső.
A játékmenet jellege is hasonló, tehát a harc képe az alapján fog változni, hogy hogyan állunk a különböző erőforrásainkkal. Ha túltöltött élettel és rengeteg tölténnyel vagyunk megáldva, akkor mehet a dara, viszont ha ennek az ellenkezője az igaz, akkor nem árt óvatosabbnak lenni, és inkább megvárni, amíg újratöltődik valamennyi az életünkből. Bujkálni egyébként hosszú távon nem érdemes, mert az ellenfelek gránátokat is előszeretettel dobálnak ránk. Ugyanakkor ezáltal motiválva vagyunk, hogy bejárjuk az egész pályát, és többször csattanjunk ki az egészségtől, de ismerni a környezetünket amúgy sem árt. Ami leginkább változott az előző rész óta, hogy nagyobb hangsúlyt kapott a lopakodás. Egyrészt a játék elején kötelező is lesz, de egyébként is, valahogy több értelme van, részben a több riadó lehetősége, részben a pályák felépítése miatt. Egyébként a lopakodva gyilkolászás továbbra is szórakoztató, de sajnos azon kívül, hogy az elején egy kicsit jobban kiszolgálja a pályatervezés ezt a játékstílust, nem igazán vagyunk elárasztva lehetőségekkel. Persze van hangtompítós pisztolyunk, meg dobókésünk, ami a legszórakoztatóbb és egyben leginkább OP dolog, de ezen kívül csak a hátulról leszurkálás marad. Nem azt mondom, hogy így nem lehet eljátszadozni, hiszen ez alapjáraton egy FPS, és nem egy lopakodós játék, de ha ennyire fókuszált tartalom lett az árnyak közt osonás, akkor ezt egy kicsit jobban is megtámogathatták volna.

Játékélmény, és a zombik

Térjünk rá az ellenfelekre! Az alap náci katonákon kívül belefuthatunk riadófújásra képes tisztekbe, shotgunos, páncélos dögökbe, mesterlövészekbe is, de az igazi élményt a hatalmas, golyószórós, áramszedőn közlekedő robotok elleni küzdelem adja. Őket lopakodással is elintézhetjük, ha lekapcsoljuk róluk az áramot, és a vascsővel kivégezzük őket. Ekkor megkaparinthatjuk a fegyverüket is, amely elég hatékony darálószerszám. Az ellenfelek mindazonáltal mintha kicsit jobbak lennének, mint az előd esetén, amely a harcok bázis-kipucolós jellegéből is adódik, hiszen sokszor egy közepes nyílt területet kapunk, riadóval, mindennel. De a mesterséges intelligencia is javult, több kézigránátot dobálnak, és gyakrabban kerítenek be az ellenfelek. Érdemes tehát mozgásban maradni, de egyébként az utolsó boss kivételével nem lesz nagyon bonyolult a játék.
És persze mindemellett ott vannak a zombik, akik már a New Orderből is hiányoztak az embereknek, őszintén nem értem, hogy miért. De most itt vannak az élőhalottak, és sajnos elég középszerűek lettek. Gyakorlatilag nem elég szórakoztatóak a szekciók, ahol szereplenek. Vagy csoszognak, vagy megrohamozzák az embert, egyedül akkor jelentenek gondot, ha sokan vannak, és az egész egy headshot-szimulátorra hasonlít. Persze nem olyan rosszak ezek a részek sem, a játékmenet még mindig csiszolt, de nem tudom, miért volt erre szükség, pláne ilyen ötlettelen, átlagos formában.
Szerencsére egyébiránt a The Old Blood elképesztően szórakoztató. A harcokban megvan ugyanaz az adrenalinbomba, és szerintem a lopakodós részek is jobbak lettek. A játék mélysége is hasonló, ugyanúgy gyűjthetünk feljegyzéseket, kincseket, sajnos régi zenéket nem. De továbbra is van egy fejlődési rendszer, amely annak fejében adja nekünk a képességpontokat, hogy milyen stílusban játszunk – ez még mindig kiváló ötlet.

Ha viszont az általános játékélményt kéne összehasonlítani, már sokkal nagyobb különbségek bukkannak fel. A New Order ugyanis feltűnően sokszínűbb, amelyet részben sorozatszerű felépítésének is köszönhet, míg a The Old Blood csupán egy helyszínen, és annak környékén játszódik. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne változatos, lesz itt kripta, kihalt város, börtön, lövöldözünk hajóból, felvonóból, vezetünk mechet, de egyszerűen mégsem lehet nagyon összehasonlítani a New Orderrel, pláne a díszleteket nézve. Ezzel szemben az Old Blood sokkal inkább érződik egy egységesebb kalandnak, és valahogy jobban sikerült elkapni az atmoszférát, hangulatot is. Igaz, itt egy egész játék a rendelkezésére állt a fejlesztőknek ennek építésére, de valahogy egy jobban egyben lévő, atmoszférikusabb, izgalmasabb élményt alkottak, amiért le a kalappal. Egyes pontjain a játéknak a hangulat már-már megidézte a BioShock Infinite-ben tapasztaltakat, és ha ez nem dicséret, akkor nem tudom, mi az.
A sokszínűséget tehát beáldozták a hangulat érdekében, ami elég fair csere, pláne, hogy előbbire sok lehetőség amúgy sem lett volna, tekintve a mindössze 5-6 órás játékidőt. Így összességében sok gond nincs a játékmenettel, ha csak ide nem vesszük a közepes zombikat. Egyedül talán a túl sok, unalmas falmászás volt zavaró, de ez sem egy égbekiáltó dolog.

Nem elég ütős...

Ellenben a történettel kapcsolatban már akadnak kivetnivalók. Az még tetszett, hogy a történet inkább egy egész utazás, nincsenek benne időbeli ugrások, kihagyások, a hangulatnak jót tett. A beleélést is segíti, ellenben a karakterekre nézve már kifejti negatív hatását. A mellékszereplők nem kapnak elég nagy fókuszt, találkozunk velük, aztán elhagyjuk őket, nem alakul ki kötődés hozzájuk, nincs köztük indokolt, vagy megfelelő kémia, nincsenek átlagosnál jobb párbeszédek sem. A legtöbb esetben ezt ki lehetne küszöbölni azzal, ha néhány karakter végigkísérné a történetet, vagy többször visszatérnének, de itt túl hamar elhullanak, vagy eltűnnek. A drámaibb jelenetek is csak közepesen hatásosak, nem kifejezettebben meghatóak. Az ellenségek köz van egy két jobb, de messze elmaradnak a New Order kidolgozott, gyűlölhető pszichopatáitól.
Azért nem katasztrofális a helyzet, Blazkowicz például megint megfelelő kidolgozottságot kapott, belső monológjai remekek, és hús-vér ember érzetét adja. Az is tetszett, hogy az átvezetők belső nézetből vannak, így a játékos nem esik ki a ritmusból, hangulatból. A szinkronhangokkal kapcsolatban nincs kifogásom, és végül is a történet egésze is egy egészen korrekt kalandfilmes sztori, nem kevesebb, igaz nem is több. A háttértörténet egyébként nem is szörnyű, a sok feljegyzésen kívül végre a környezet is bepillantást enged a játék világába, ez itt mindenképpen jobb lett, mint az előd esetén.

Tálalás és konklúzió

Maradt végül a grafika, és a hangzásvilág. A látvány távolról nézve ugyanolyan, mint a The New Orderben, ugyanolyan szép, és kidolgozott. A különbség annyi, hogy ez az illúzió közelről nézve kevésbé oszlik el, kevesebb a ciki textúra, vagy a PS2-generációt idéző megoldás, és a grafikusmotornak jól áll a többnyire kőből és fémből készült környezet. A látványtervezés is mintha javult volna, kevesebb a nagyon szürke, unalmas helyszín, ez is hozzátett a hangulathoz. A hangzásvilág pedig továbbra sem rossz, igaz, az effektek terén ehhez egy lyukas zoknit sem kellett arrébb tenni az előző rész óta. A zenék kicsit más jellegűek, inkább hajlanak a klasszikus zene, mint a metal felé, de ez sem baj, jobban ki is szolgálják az efféle melódiák azt a hangulatot, amit az Old Blood képvisel. Persze a németre átírt számokat hiányoltam, de ezt meg lehet magyarázni a történettel. A technikai komponens tehát kifogástalan, és megfelelő körítést biztosít a játékmenetnek.
Kapott már a Wolfenstein: The Old Blood hideget-meleget, de egy kérdés még hátra van: megállja-e önálló játékként a helyét? Alapvetően igen, hiszen egy viszonylag más jellegű élményt ad, de azért fel lehet hozni ellene a gyengébb történetet, és a minimális számú új mechanikát. De igazából nem gondolom, hogy ez számít, amíg a pozitívumok többségben vannak, és amíg szórakoztató a produktum, és itt mind a kettő igaz. Igaz, hogy fele annyi ideig tart, mint a New Order, de fele annyi pénzbe is kerül, és igaz, hogy nem sok újat hoz, de nem kevésbé izgalmas.

Így összességében tehát csak ajánlani tudom a játékot, persze nem szabad túl nagy elvárásokkal állni a dologhoz, mert akkor a történet lapossága, a gyengébb zombis részek, és a kevés új elem miatt csalódást kelthet. Cserébe aki inkább egy spin-offként tekint rá, és nem egy teljes értékű részként, az megtalálja a számítását, hiszen a kiváló körítés, a pörgős játékmenet és a jó hangulat miatt előzményként igenis megáll a saját lábán a The Old Blood.

Értékelés
Grafika: 85%
Hangok/zene: 84%
Játékélmény: 86%
Összességében: 85%