A festő öröksége - Inheritance DLC

A Layers of Fear: Inheritance, az alapjáték történetalapú DLC-je 2016 augusztus 2-án jelent meg. Főszereplője a korábban megismert festő lánya, aki visszatér gyerekkora színhelyére, hogy szembenézzen a múlttal.

A DLC-ket általában rossz szemmel nézik az emberek, pláne, ha pénzt kérnek értük. Sokan lehúzásnak vélik az egészet, és legtöbbször nem ok nélkül, hiszen a kiegészítők többsége megakad egy pár új pálya vagy fegyver bekonferálásánál, és mégis ezek összára gyakran meghaladja az alapjátékért elkért összeget. Egy fokkal jobb a helyzet a történetalapú kiegészítőknél, hiszen itt magát a sztorit is továbbviszik, de itt meg a játékosok által támasztott elvárásokkal kell szembenézni. Sok szempontnak kell ilyenkor megfelelni, egyszerre kell folytatni a történetet és valami újat is mutatni, de hűnek kell maradni az alapanyaghoz. Persze jóval egyszerűbb a helyzet, ha egy kultjáték kiegészítőjét kell elkészíteni, hiszen elegendő egy kis nosztalgiát vinni a receptbe, a rajongók úgyis örülnek neki. Ez utóbbira kiváló példa a Burial at Sea két epizódja, és talán valami ilyet szerettek volna az Inheritance készítői is. A probléma csak az, hogy a Layers of Fear bármennyire is jó, de messze nem olyan kultikus vagy ismert, mint a BioShock, arról már csak nem is beszélve, hogy a Burial at Sea-k nem felejtettek el közben jó játéknak lenni…

Most már csak emlék…

A kiegészítő legelején az alapjátékból ismert őrült festő lánya tér haza, hogy saját elmondása szerint véget vessen az őrületnek, vagyis szembenézzen a múltjával és kiderítse, mi is az apja öröksége, ha egyáltalán hagyott rá valamit. Ennek megfelelően a jól ismert ház előszobájában kezdünk. Amint belépünk az ódon kúriába, mindössze két újdonságba futunk bele: egyrészt az épület szörnyű állapotban van, másrészt ezúttal egy zseblámpánk is van a rossz fényviszonyokra tekintettel. Ez utóbbi egyébként mindössze annyit tesz hozzá a játékhoz, hogy egy fénykör is elkísér minket, semmiféle teendőnk nem lesz vele. Ezen felül minden más maradt: a helyiségek, a számtalan aktivitási pont, amelyek igen ritkán rejtenek valami érdemlegeset, és természetesen az interakciók továbbra is az Amnesia-játékok stílusában vannak.
Ugyanakkor az alapjátékban viszonylag hamar bekövetkezett egy váltás, amelynek köszönhetően szobák végtelen, és állandóan változó forgatagába keveredtünk, addig itt ugyan hiába van egy hasonló szakasz, a játék fő gerincét az egyszerű felfedezés adja. Ennek megfelelően ez a kiegészítő leginkább abból fog állni, hogy helyiségről helyiségre járunk az amúgy nem túl terjedelmes házban, és feljegyzéseket, gyerekrajzokat szedünk össze, meghallgatjuk a főhősnő monológjait az előtörő emlékekről, és megtekintjük a szobánkénti egy, furcsa stílusban megrajzolt emléket.

A változatosság kedvéért

Ez így azért elég szegényes lenne, ezért találunk összesen három szekciót, ahol lényegesen eltérő mechanikák fogadnak minket. Az elsőben a festő tanít minket a mesterségére, nekünk, pedig az a feladatunk, hogy megkeressük a különböző színű festékeket, hogy végül elkészülhessen a mű. Alapból ez nem rossz ötlet, és a környezet sem rossz ehhez a labirintusszerű felépítéssel, a középpontban a vászonnal. Egy kisebb feladvány is van, és a fejlesztők kreativitása is megcsillant, amikor az ecset helyett a zsírkrétát megragadva láthatjuk, miként változik az egész terület egy rajzolt, gyermeteg világgá. És valahogy mégis középszerű az egész szakasz. A keresgélés elég hamar unalmas lesz annak ellenére, hogy nem kell túl nagy területet bejárni. Ennek talán az egyébkénti ingerszegénység az oka, de nem segít rajta a többször felbukkanó kutyamotívum sem: harmadjára már sokkal inkább zavaró, mint ijesztő. A történetből is csak annyi derül ki, hogy a festő nem kicsit paraszt, de ezt már az alapjátékból is tudtuk.
Valamennyivel érdekesebb az a rész, ahol portrét kell állni apánknak, hogy lefesthessen minket. Ehhez nem kell mást csinálni, mint gondoskodni róla, hogy folyamatosan rá nézzünk. A helyzetet nehezítendő, a művész egy történetet mesél közben, amely megelevenedik az élénk fantáziájú kislány szemei előtt, ezáltal hol lassan, hol hirtelen elmozog a kamera, nekünk pedig vissza kell állítani alapállapotba. El kell ismernem, hogy történet és design szempontjából ez egy egészen jó rész. Valahogy van az egészben valami hátborzongató, és nem keveset árul el a festő személyéről. Ellenben játékmenet oldaláról már nem fenékig tejfel minden. Az még hagyján, hogy az állandó koncentrálás miatt nehéz odafigyelni a jelenet értékeire, de rohadt idegesítő is lett ez a szekció. Most komolyan, egy hangulatos horrorjáték érdekesebb részétől nem öt perc idegállapotot vár el az ember, legalábbis én biztosan nem. Emiatt szépen varázsát is veszti az egész, de nem baj, legalább nem ugrik ki az általános színvonalból.

Ez egy végtelen út

Ugyanis a harmadik speciális szekcióban megkapjuk az alapjáték mechanikáit a változó környezettel, és a végtelenül egymásba nyíló szobákkal. Hogy mi itt a probléma? Először is, mivel itt kiskori emlékeket tekintünk meg, ezért az egészet négykézláb fogjuk végigszenvedni. Egyrészt szerintem marha zavaró mindent alulról, ráadásul halszem-optikával nézni, de ez végül is lehet a koncepció része. Az igazi probléma az, hogy mindent elborít egy "király" sűrű köd, aminek köszönhetően az orráig sem lát az ember, ezzel teljessé téve az élményt. Ezek együtt ráadásul elérik, hogy az alapjáték aprólékosságához mérten a kiegészítő kifejezetten üresnek és sivárnak hasson. Ugyanez igaz a történések számára, pláne intenzitására nézve: odáig rendben van, hogy emlékek, és nem őrült gondolatok között kutakodunk, de ennél egy kicsit eseménydúsabb is lehetett volna az egész. Nem mondom, volt egy-két egészen hatásos jelenet, de nem ez volt igazán jellemző.
Persze a megváltozó környezet itt is ellopja a show-t, ami működött eddig, az itt sem lesz másként. Mégis valahogy itt is spórolás-szagú a történet: elég sokszor csak annyi a dolgunk, ha nem találjuk a továbbvezető utat, hogy elindulunk a másik irányba, és minden helyrejön. A marha kreatív fejtörőket szerencsére hanyagolták, helyette frankón platformerkedni fogunk: mindenféle magaslatra és gerendára kell felmászni, hogy a továbbhaladást elérjük, de végül is csak annyi fog kiderülni, hogy a Layers of Fear nem alkalmas erre a feladatra, egyszerűen a design és pályatervezés miatt.

Mindennek a hangulat is meglátja a kárát: többször leszünk mi feszültek, mint az atmoszféra, és sok helyen egy végtelenül sótlan játék érzetét kelti az Inheritance. Most mondjam, hogy unalmas? Mert félelmetesnek semmiképp sem lehet nevezni, de atmoszférikusnak sem, és ezt csak ritkán feledteti egy-két kiváló pillanat erejére.

Történetesen a történet

Azt mondjuk nem lehet eltagadni tőle, hogy elgondolkodtató. A gondolkodásban most a játék sem akadályoz minket: egy-két olcsó jumpscare-en kívül a figyelmet sem vonja el, emellett most lényegesen emészthetőbb is a történet. Sokkal kevesebb a szimbolika, és több a konkrét, nyomasztó élmény, amelyet egy kislány megtapasztalhat egy részeges, őrült művész házában. Mind a rövidebb emlékek, mind a „végtelen utazás” alatt egészen szépen kibontakozik rengeteg kis részlet, amelyek egészen szépen megvilágítják, hogy milyen is lehetett ennek a hányattatott sorsú családnak. Bár az is igaz, hogy a kirakós-darabok nem állnak össze, így teljesen kerek sztoriról szintén nem beszélhetünk, de jóval több sarokpont derül ki jóval kevesebb erőfeszítéssel, így elődjénél talán még fogyaszthatóbb is lehet.

Az is tetszett, hogy jóval tovább mentek mind a festő, mind a felesége bemutatásában. Sokkal jobban látni a problémákat és jóval kidolgozottabbak a karakterek is. Sajnos ez nem mondható el a főszereplőről, akinek annyira nem sikerült személyiséget adni, hogy a befejezésekben megjelenő két alapjaiban különböző reakció egyike sem okozott megütközést. Ha már finálék, ezekből ezúttal is három van, és végül is nem lettek szörnyűek. Nem hozzák elő azt a hatást, mint az alapjátékban, igaz ebben az is közrejátszik, hogy hangulatilag nem is igazán lettek előkészítve. Igaz, a valódi ending elérése egészen kreatív módon történik, de ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy ebben az egy feladványban több ötlet volt, mint az egész kiegészítőben összesen.
Az meg már megint a más, hogy gyakran lehetett úgy érezni, hogy egy-egy utalásnak vagy idézetnek éppen nagyon bizsergetnie kéne, meg be kéne indítani a nosztalgiát, meg a kellemes emlékeket. Ezzel csak az a baj, hogy bár nem véletlenül mondtam az alapjátékot 2016 legjobbjának, és valóban szívesen tértem vissza erre a helyszínre, de a Layers of Fear azért messze nem ekkora klasszikus, pláne nem alig egy pár hónappal a megjelenés után. És ezért van az, hogy az ilyen utalások abszolút nem mentik meg az Inheritance-t attól, hogy egy lusta, középszerű alkotásnak tartsam.

Nem zavar sok vizet

Sajnos a tálalás terén is felemás a helyzet. A grafika nem rossz, még mindig ugyanolyan, mint az alapjátékban, ellenben ez a látványra nem mindig igaz. Persze az alapok itt is működnek, de a játék nagy részében a sötét, az emlékek közben pedig a köd miatt nem látunk semmit. Utóbbi miatt nem egyszer kifejezetten ótvarnak tűnik a játék, pedig a tervezéssel továbbra sincs baj. Na, meg ugye ötletek sem ártottak volna, de ebbe most ne menjünk bele. A hangzásvilág már viszont kifogásolhatatlan. A szinkronhangok jobbak, mint eddig, a zörejekkel továbbra sincs baj, a zenék pedig korrekten teremtik meg a melankolikus alaphangot. De ez így van az egész DLC-vel is: vannak jó tulajdonságai, de az összkép nem kerek.

A Layers of Fear: Inheritance egy ritka lusta munka lett. Pofátlanul rövid, mindössze másfél óra, és ennek ellenére tud néha unalmas és érdektelen lenni. Bár néha így is megcsillan némi ötlet és kreativitás, ez egy igen gyenge kiegészítő lett. Úgy is csalódást tudott okozni, hogy nem vártam tőle extra sokat, így senkinek sem tudom tiszta szívből ajánlani.

Értékelés
Grafika: 80%
Hangok/zene: 87%
Játékélmény: 60%
Összességében: 65%