Az elmegyógyintézet árnyékában

Nekem egyértelműen Batman a kedvenc szuperhősöm. Ennek több oka is van. Nyilván szerepet játszik benne Batman stílusossága, a kütyüjei, a tekintélyt parancsoló megjelenése, de nem ez a két legerősebb indok. Az egyik az a tény, hogy a denevérember valószínűleg a legtisztelhetőbb hős. Nincs is szuperképessége, minden, amit elért, magának és társainak köszönhet, meg persze a technológiának, de nem érte semmilyen sugárzás, nem csípte meg semmi, még csak nem is egy istenség fia, hanem egy ember, minden veszteségével, vívódásával, fájdalmával, és ténylegesen meg kellett küzdenie azért többek között saját magával is, hogy a Gotham-beli bűnözők rémálma lehessen.

A másik nyomós indok a karakter szeretete mellett a hozzá kapcsolódó filmek átlagon felüli színvonala. Most nyilván nem a Batman és Robin című moslékról beszélek, de mind Tim Burton-féle változat, és még inkább Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiája stílusos, és szerintem kiváló alkotások lettek, utóbbiak bizonyították, hogy igenis komolyan lehet venni egy képregényadaptációt. A Sötét Lovag pedig számomra minden idők legjobb képregényfilmje vitán felül, bármennyire is utáljanak engem ezért a Marvel rajongói.
De miért is írok erről? Azért, mert bár a filmművészet terén voltak jó Batman-produkciók, addig ez a videójátékok terén nem igazán volt elmondható. A piacon közepes, de inkább gyenge programok, illetve az egyes filmek játékadaptációi voltak megtalálhatóak, amelyek úgy sem tudtak kitörni az alsó középmezőnyből, hogy remek alapanyagból készültek. Mert legyünk őszinték, egy körülbelül kétórás filmbe sűrített történetet kinyújtani nem túl jó ötlet mondjuk annak az ötszörösére, így adja magát, hogy egy tisztességes játékot csak és kizárólag képregényből lehet „építeni”. Ezt így gondolhatta a Rocksteady is, akik új sorozatukba a filmekből csak azok komoly hangulatát emelték át. Bár eleinte nem mindenki bízott benne, hogy ez az elsőjátékos stúdió sikerrel jár, de 2009 végén megjelent a Batman: Arkham Asylum, amely szerintem csont nélkül az addigi legjobb képregényes játék lett. Vágjunk hát bele!

Jól van dolga a mostani Sötét Lovagnak…

Batman élete nem könnyű, hiszen Gotham városa dugig van különböző gonosztevőkkel. Közülük is az egyik legveszélyesebb Joker, akinek a polgármester elleni támadását kellett hősünknek megfékeznie. Miután becsomagolta az őrült bohócot, az Arkham Asylum nevű elmegyógyintézetbe viszi a Batmobillal, ahol a Jokerhez hasonló kaliberű őrülteket tartják. Batmannek ugyanakkor gyanús, hogy Jokerrel milyen könnyen el tudott bánni, ezért elkíséri őt az intézmény falain belülre is. Félelme nem is volt megalapozatlan, ugyanis kisvártatva a bohóc egy kis belső segítséggel el is szabadul, és vele együtt a káosz is. A rosszfiúk hatalmas csoportokban randalíroznak, az őrökből és orvosokból üldözöttek, foglyok, vagy halottak lesznek. Az elszabadult armageddont pedig csak egyvalaki képes megfékezni: Batman.

Beindul a pofozógép

Ezután kézre is kapjuk az irányítást, amely meglehetősen hasonlít az Assasin’s Creed-ekére. Ez azonban nem is baj, a mozgás, mászkálás tökéletesen kézre áll, és még menőbb is ezt Batman lobogó köpenyével, mint egy kapucnis bérgyilkos szerkójában végezni. De persze nem győzhetjük le az őrültek tömkelegét azzal, ha lefutjuk előttük a félmaratont, így kapunk is egy harcrendszert a hatékonyabb likvidálásukhoz. Ennek a freeflow néven elterjedt rendszernek az alapjai igen egyszerűek. Lényegében van lehetőségünk támadni, illetve ellentámadni, ha az ellenfeleink feje feletti indikátor jelzi ártó szándékukat. Ezekből kell (de legalábbis érdemes) kombókat építeni, amely ha elér egy bizonyos szintet, akkor egy-egy speciálisabb mozdulatot is bevethetünk, példának okáért egy opponens instant kiütését, vagy a társai közé dobását. Persze azért nem ilyen egyszerű a helyzet, a speciálisabb rosszakarók megkövetelnek egyéb mozdulatokat is. Azon kívül, hogy lehetőségünk van kitérő ugrásokra, köpenyünkkel béníthatjuk le őket, vagy a földön heverő egyedek fejét csaphatjuk hozzá a padlóhoz. Bár a harcrendszer még így sem túlságosan bonyolult, ez nem is feltétlenül probléma, ráadásul kifejezetten szimpatikus volt, hogy mindenki a saját igényeinek megfelelően alkalmazhatja. Tehát törekedhetünk rövidebb, viharosabb összecsapásokra, és még a földön elnémíthatjuk az ellenfeleket egy jó pár órára, de kialakíthatunk stílusosabb, hosszabb kombókat is. Ez utóbbi értelemszerűen nehezebb, de szebb is, ráadásul a játék is sokkal jobban díjazza tapasztalati pontokkal. Mindenesetre egy biztos, az egész hihetetlenül szórakoztató, és adrenalinban gazdag. Kellően dinamikus is, bár a későbbi Arkham-játékokhoz képest így is kicsit darabos, de ez nem von le sokat az értékéből.

Az ellenfelekben sem kell csalódni, van egy jó pár fajta belőlük is. A leggyakrabb esetben egyszerű verőlegényekkel lesz dolgunk, de meggyűlik a bajunk bottal, késsel, esetleg sokkolóval felfegyverzett jómadarakkal is. Emellett az ellenfelek gyakran használják a terep adottságait is, ládákat vágnak hozzánk, vagy felveszik elesett társaik fegyvereit. De mind közül kiemelkednek az egészségesnél gyakrabban felbukkanó titánok, a több mázsás vadállatok, akik eleinte még bossokként, később viszont már hagyományos ellenségekként próbálják kihúzni a gyufát. Utóbbi tény bármennyire is ijesztőnek hathat, valójában inkább előnyt jelentenek: ha kellően megsorozzuk (vagy rohamozás közben fejbe dobjuk) őket, akkor felkapaszkodhatunk a hátukra, és onnan ritkíthatjuk meg a bűnözők sorait.

Lesben áll egy denevér…

Azonban Batman hiába olyan kemény, hogy puszta kézzel kifektet akár komolyabb tömegeket is, ha szembe találja magát három lőfegyveressel, már ő húzza a rövidebbet. Ez van, Batman nem egy tank. Hogy azért valahogy mégis sikerüljön ezeket a pácienseket is az intenzívre küldeni, tudunk lopakodni is. A csendes leszámolás szerencsére nem merül ki annyiban, hogy az ellenfeleink háta mögé osonunk (bár erre is szükség lesz), de rendelkezésünkre állnak különböző szellőzőjáratok, illetve a magasban található vízköpők is. Utóbbiakra felrepülhetünk kötélvető készülékünk segítségével, amely nem csak a magaslati levegő előnyeivel jár. Innen betekinthetjük az egész terepet, és sokkal célzottabban csaphatunk le, akár közvetlenül a magasból. Azért ezekkel a rajtaütésekkel vigyázzunk, mert bár ha észrevesznek, még el tudunk újra tűnni a szemük elől hosszas lengedezéssel a vízköpők között, de addigra jó pár töltény eltalált minket. Azonban itt is vannak még lehetőségek: a kedvencem az egészben az, hogy akár fejjel lefelé, denevérként függeszkedve is elkaphatunk rosszfiúkat. Összességében abszolút meg vagyok elégedve ezzel a részével is a játéknak, még akkor is, ha egy pár mozdulattal többet is beletehettek volna (a padlóba süllyesztett vízgyűjtő csatornákból például hiányoltam a közvetlen támadás lehetőségét). A kültereken megtalálható mesterlövészek kiiktatása már nem nehéz feladat, és inkább gyorsaságot igényel, de ezekkel a részekkel sem volt gondom.

Technikai segítség

Azonban a herkentyűi nélkül nem Batman a Batman, és ezt tudták jól a fejlesztők is, ennek megfelelően számos kütyüt pakoltak bele a játékba. Ezek közül a legfontosabb a már említett kötélvető, amellyel a magaslati pontokat vehetjük célba. Majdnem ilyen fontos kellék a deneráng névre hallgató bumeráng, amely nem csak harc közben, de különböző feladatok megoldásában is hasznos. Van még robbanózselénk, amivel meggyengült falakat zúzhatunk össze, vagy úgynevezett denevérkarmunk, amivel távoli objektumokat húzhatunk magunkhoz. Van vízszintes közlekedésre alkalmas kötélvető is, szóval nem kell a helyi BKV-t igénybe venni, ha közlekedni akarunk, persze ez mind nem érhet fel azzal a csodás élménnyel, amit a köpenyünk segítségével való siklórepülés ad.
De egyéb szerkezetek is megpihennek a denevér eszköztárában. Egy dekóder segítségével különböző bombákat, ajtókat torhetünk fel. A hekkelés nem túl bonyolult, két kapcsoló segítségével kell a megfelelő (zöld) színtartományt beállítani, bár nem ártott volna, ha normálisan elmagyarázza a játék, hogy pontosan mi az egésznek a lényege, mert én elsőre elképesztően túlbonyolítottam. Ennél jóval fontosabb a detektív mód, amellyel látásunkra segíthetünk rá. Értelemszerűen ezt nem kukkolásra fogjuk használni, hanem ellenfeleink számának és helyzetének a bemérésére. De mindemellett a különböző interakcióra képes pontokat is kijelzi, csakúgy, mint ellenségeink idegállapotát (ez lopakodásnál lehet hasznos, de ha kimarad, akkor sem kerültem volna idegállapotba). Viszont Batman nem kizárólag harcművész, de kiváló detektív is, ráadásul a cucc neve is detektív mód, úgyhogy nem kell Sherlock Holmesnak lenni, hogy kikövetkeztessük: nyomozás is helyet kapott a játékban. Ez utóbbi nem túl komplikált. Meg kell keresnünk egy nyomot, azt be kell szkennelnünk, majd követnünk a további nyomokból kirajzolódó útvonalat. Abszolút nem zavart, hogy ez is színesíti a játékmenetet, de őszinte leszek: nem egy nagy durranásról van szó. Persze ettől még nem vesz el az élményből…

Kalandba szállni élvezet

És ha már itt tartunk, rá is térek a lényegre, ez pedig a játékélmény (ha valakinek a felrobbantható dolgok száma volt az elsődleges aspektus, attól ezúton is elnézést kérek). Az eddigiek alapján talán nem meglepő, hogy jó érzés játszani a Batman: Arkham Asylummal. A harcok élvezetesek, a lopakodós szekciók izgalmasak, a különböző kütyüket is jó használni. Mondjuk az is igaz, hogy egy kicsit jobban is elválaszthatták volna a dolgokat egymástól, mert az egyes területeken első ránézésre ki lehet találni, hogy itt melyik módszer lesz az egyedüli működőképes. Igaz ezt ellensúlyozza az, hogy ezek a területek legalább arra az egy dologra alkalmasak a kiváló pályatervezésnek köszönhetően. A játékelemek felhasználásával sincs gond, ahogy a kreativitással sem: lesznek itt bombával ellátott vízköpők, magasfeszültségű padló, vagy akár különböző barátságtalan növények, szóval unatkozni nem lesz alkalmunk.
Azért persze egy-két dologgal kapcsolatban ki kell nyilvánítanom a nemtetszésemet, én már csak ilyen gonosz vagyok. Először is bármennyire szórakoztatóak is a harcok, ha kis területen sok opponens vesz minket körbe, akkor kicsit idegesítő tud lenni a helyzet. Emellett sokszor egy-egy mozdulat közben támadnak minket, és ilyenkor esélyünk sincs védekezni, míg a mozdulat végig nem ér. A következő problémám inkább a portolásból ered. Én elismerem, hogy nagyon király dolog a kontroller, de ha egyszer PC-n játszom, akkor van képem levárni, hogy egérrel és billentyűzettel is maradéktalanul tudjak szórakozni. A gondok ott adódnak, hogy a játék számos részén elvették a kamerairányítás lehetőségét. Ez addig oké, hogy egy-egy menekülős résznél ez van, de hogy frankón az utolsó boss-harcot így kell megvívni, az csak szimplán nevetséges. Hihetetlen élmény volt egy kisebb falunyi embert ilyen módon megverni, de semmi gond, a WASD-kombináció mestere lettem, a következő TPS-akciójátékot egér nélkül játszom végig (na jó, azért ez nem gondoltam komolyan). Az olyan kisebb érdekességeken, minthogy egyes platformerkedős részeknél a jobbra valamerre átlósan van, már csak fenn sem akadok. Persze ezek a dolog nyilván szőrszálhasogatással sem érnek fel, de azért tudtak bosszantóak lenni.

Még szerencse, hogy a kiváló hangulat, és a csontig hatoló atmoszféra mindezt feledtette velem. Elég csak néha lassan sétálni az intézet folyosóin, és már libabőrös lesz az ember, a Madárijesztő hallucinogén gázának hatására kialakult helyzetektől pedig csak borsódzott a hátam. Az egészet négyzetre emeli Joker alakja, aki magasztos pozícióból, a tévéken keresztül magyarázza végig az egészet (az ő alakjára még visszatérek).

Tartalom és rejtélyek

Szóval kiváló játék az Arkham Asylum, sőt, még tartalmas is. Bár abszolút nem egy nyílt világú játék, hiszen hiába nem kicsi a terület, ahol játszódik, de a történet gyakorlatilag végig fogja a kezünket. Persze van lehetőség néha elmászkálni, de valódi mellékmissziókkal nem fogunk találkozni. Azért ez korántsem jelenti azt, hogy nem lenne egy csomó opcionális móka a játékban. Batman egyik nemezise, Riddler ugyanis beszabadult a területre, és elrejtette trófeáit különböző nehezen hozzáférhető helyekre. Ezek helyét egyébként felvehető térképek is jelzik, de a nehezebbeknél úgysem az lesz a legnehezebb, hogy megtaláljuk, hanem hogy kütyüjeinket okosan használva megszerezzük őket. Ezekért néha érdemes később is visszanézni, hiszen egy párat nem tudunk az aktuális felszerelésünkkel összeszedni. Persze jó kérdés, ez mennyire motiválja az embert, én például amibe belebotlottam, azt begyűjtöttem, de csak emiatt nem igazán tettem volna hosszú kirándulásokat.
Annak sem kell elkeserednie, aki a játékmenetből akar többet megtapasztalni anélkül, hogy újra kéne próbálnia a történetet. Az ő számukra ugyanis challenge map-ek is a rendelkezésükre állnak. Ezek egy-egy kisebb pályaszakaszt tartalmaznak, ahol harcolni, vagy lopakodni kell, mindezt pontokért. Itt továbbra is érdemes a hosszabb, de tisztább, stílusosabb megoldásokra törekedni, ugyanis ezekért jár több pont. Kihívás-térképből jó pár található a menüben, és az év játéka-kiadással is érkezett további négy, úgyhogy a hosszas szórakozás garantált.
Ha már a pontvadászatnál tartunk, meg kell még említenem, hogy egy fejlődési rendszer is helyet kapott a játékban. Mint már volt róla szó, a játék van olyan kedves, és XP-vel jutalmaz az egyes összecsapások után. Ha ebből elég sokat gyűjtünk, képességpontokat kapunk, amelyet fontos dolgokért válthatunk be. Szerezhetünk erősebb páncélt, eltanulhatunk új mozdulatokat, csökkenthetjük a kombó-értéket, ahol aktiválhatjuk speciális képességeinket, de új szerkezeteket is beszerezhetünk az eddigiek mellé. Sajnos azért ez a része az Arkham Asylumnak nem sikerült olyan tökéletesen, kicsit kevés az opció, és lineáris is a fejlődés, nem igazán vannak elágazások. Mondjuk ez is kiszolgája magát a játékot, és nem vesz el a játékmenetből, csak hát én ilyen telhetetlen fazon vagyok.

Ha jön a Jolly Joker

És akkor elérkeztünk a legkritikusabb ponthoz, a történethez. Az eddigiekből már nyilvánvalóan látszik, hogy egy jó játék lett a Batman: Arkham Asylum, de egy megfelelő történet nélkül nem válhat belőle kiváló alkotás. Persze nem lehet ilyenkor komoly gondolatokat és filozófiai mélységeket várni, csak szimplán legyen motiváló, összeszedett és izgalmas, mint ahogyan az a jó kalandtörténetekben szokott lenni. Ennek maradéktalanul eleget is tesz a játék, a sztori jól fel van építve, és logikai bakugrások sincsenek benne igazán. Nyilván nem ezen fogok elmélkedni később is, de amíg tartott, jó volt, és epikusabb jeleneteire máig szívesen emlékszem.
Azonban Batman mindig is elmondhatta magáról, hogy a képregényhősök közül ő rendelkezik a legikonikusabb ellenségekkel. Nem is kell aggódni, össze is fut egy jó párral közülük: többek között Bane, Harley Quinn, Madárijesztő és Killer Croc is tiszteletét teszi, és hát ott van egy nem elhanyagolható tényező is, akit úgy hívnak, hogy Joker. A karakterek egészen királyra sikerültek, bár design szempontjából jobban örültem volna néhány esetben egy kicsit kevésbé elnagyolt, valóságtól elrugaszkodott alakoknak, de így sincs gond. Azon kívül, hogy (egyébként egészen jó) dialógusokat folytatunk velük, megismerhetjük a hátterüket is, összegyűjthető hangfeljegyzések által.
Természetesen a szereplők közül kiemelkedik Joker és Batman alakja. Mindketten korrekten meg vannak írva, és az előadás is remek, de azt kell hogy mondjam, hogy az őrült bohóc mindkét szempontból köröket ver hősünkre: a kiváló szövegeket Mark Hamill zseniálisan adja elő, és így a Heath Ledger-féle Jokerhez hasonló minőségű figurát kapunk.

Szem-szájnak ingere

Hasonló jók mondhatóak el a játék körítéséről is. A grafika korához képest kiváló, nem azt mondom, hogy egy 2017-es szint, de ma sem mondanám csúnyának. A látványtervezés és művészi munka pedig remek, a látványvilág abszolút tetszetős, egyedül talán egy-két karaktermodell műanyag érzetébe tudnék belekötni, de nem ettől fog összedőlni a világ. Az animációk pedig hihetetlen badass-re sikeredtek, a harcok végi lassítások pedig már elégedett érzéssel töltik el az embert.
A hangzásvilág is varázslatos, a harcok csontig hatoló zörejeitől a hangdesign-ig minden jól működik. A szinkronhangok kitesznek magukért, a zenék pedig nagyon jól festik alá a hangulatot, ahol kell, ott líraiak, ahol kell, ott epikusak, szóval itt sincs ok panaszra.

A Batman Arkham Asylum egy csodás alkotás lett. A harcrendszer bár egyszerű, de hihetetlenül szórakoztató, és nem mellesleg megalapozta a későbbi Batman Arkham-játékok, illetve a Shadow of Mordor és a Mad Max rendszerét. A játékmenet élvezetes és hangulatos, ezt pedig egy jó történet, egy kiváló Joker, és egy audiovizuális mestermunka támogatja meg. Bár vannak hibái, ezt a játékot überelni nem könnyű feladat, hogy pontosan hogyan lehet, arról majd az Arkham City-tesztben.

Értékelés
Grafika: 90%
Hangok/zene: 95%
Játékélmény: 90%
Összességében: 91%