Egy szokatlan vidámpark

A The Park a Funcom 2015-ös horrorjátéka, amely játékmenetileg leginkább egy sétaszimulátorra hajaz. A kritikai fogadtatása igen felemás volt a játéknak, és a játékosokat is megosztotta, pedig elsőre igen érdekes túrának tűnt egy romos vidámpark belsejében.

Én azért játszottam néhány elég rossz játékkal. Játszottam nem egy idegesítő játékkal. De olyannal, amelyikre haragudtam, olyan kevés volt. Ennek több oka is van. Egyrészt a legtöbb ócska címtől alapvetően nem is várok semmit, és bár néha hihetetlenül igénytelenek tudnak lenni, csalódást mégsem okoznak. Másrészt ha egy játék idegesítő, akkor az ember vagy otthagyja, vagy van egy olyan tulajdonsága az adott alkotásnak, amely mégis ott tartja, és ez esetben képes vagyok szemet hunyni a fölött, hogy néha csárdást járt az idegeimen. Ahhoz, hogy tényleg felhúzzon egy játék ahhoz kell, hogy várakozással tekintsek rá, legyen ígéretes, legyen tele kiváló ötletek és lehetőségek garmadájával, hogy aztán elcsússzon a legalapvetőbb és legarcpirítóbb banánhéjakon, amiket csak el lehet képzelni, majd paradicsomdobálás közepette levánszorogjon a „színpadról”. Tehát tipikusan a kihagyott ziccerek tartoznak ide, de az ilyen utolsó perces, üres kapus, két méterről fölé lőtt helyzetek, amikor az ember csak fogja a fejét, és nem érti, hogy hogy fordulhatott ez elő.
Mert vegyünk csak egy atmoszférikus helyszínt, például egy vidámparkot, rakjunk bele beteg háttértörténetet, megválaszolandó kérdéseket, és komoly problémákat, adjuk hozzá jumpscare-ek tömegét, lépjünk egyet hátra és szemléljük meg, amit látunk. Ez egy egész jó játék, nem? Erre azzal tudnék válaszolni, hogyha behajigáljuk a torta összetevőit egy lábasba, összekeverjük, majd feltálaljuk, akkor nem jóleső csettintés, hanem egy nagy rókázás lesz a vége. Nos, ilyen játék a The Park.

Fuss, Callum, fuss!

Ezután a felemelő bevezető után lássuk a játék alaphelyzetét. Egy kétsoros monológ után egyből megkapjuk az irányítást egy Lorraine nevű nő felett, akinek a kisfia, Callum bennfelejtette a mackóját a vidámparkban. A jegyeladónál érdeklődünk utána, de időközben zajt hallunk, és minden jel arra utal, hogy a kissrác bizony nem tudta kivárni a plüsse megérkezését, és a dolgokat saját kezébe véve beszaladt a parkba. A személyzet beenged minket, mi pedig a gyerek után szaladunk, aki miatt egyre beljebb és beljebb jutunk az időközben besötétedett Athlantic Island Parkban.
És itt jön az első pofon. Hamar realizálnom kellett, hogy itt szó sem lesz rendes játékmenetről. Úgy értem, hogy annyiról sem, mint amennyi a legtöbb sétaszimulátorban szokott lenni. Csak sétálgatnunk kell, illetve interakcióba lépni tárgyakkal. Nagyjából ennyi is, persze lehet sprintelni, aminek semmi értelme, mert nem kell senki elől menekülni, és Callum után sem kell futni, mert gyök kettővel vánszorogva sem fogunk annyira lemaradni, hogy az gondot okozzon, komolyan tábort is verhetnénk közben, ami nem kicsit kínos, ha éppen nagy aggodalmak közepette kéne a kisfiú után vetni magunkat. Az meg, hogy külön gomb van Callum szólongatására, csak szimplán nevetséges, de még ez is nagy szó, mert például a zseblámpát akkor, és csak akkor használhatjuk, amikor azt a becses játék úgy találja jónak.
Ennek megfelelően nem nagy meglepetés, hogy nincs egy olyan vendégmarasztaló, beszippantó hangulata. Az elején ellőtt ijesztgetések olcsóbbak, mint egy doboz gyufa, de még így is működhetnének, ha az atmoszférát sikerült volna rendesen összerakni valahogy. De persze erről szó sincs, helyette elég sokszor homályosodik el, és remeg be a látkép, de azt nem veszik figyelembe a fejlesztők, hogy ezzel általában egy ijedt hangulatot szokás fokozni, de annak megteremtésére alkalmatlan. Egyszóval az eleje nagyon kis kellemes a The Parknak, majdhogynem unalmas. Ezen az sem segít, hogy az egész játék lineárisabb, mint egy vonalzó, véletlenül sem vállalták volna be azt, hogy a játékos fedezhesse fel a vidámparkot, pedig még el is hitetik egy pár helyen az emberrel, hogy van választási lehetősége. Az egyes aktivitási lehetőségek is ólajtónyi betűkkel vannak kiírva, nehogy az ember eltévessze őket, a történet szempontjából is fontos részeket pedig egy furcsa fodrozódó effekt jelzi, szóval a kihívás szintjét el tudjátok képzelni, szerintem többet főtt a fejem azért, mert azt hittem, hogy van tényleges elágazás, és féltem, hogy nehogy kihagyjak valamit.

A veszélyes játékok

A parkban lehetőségünk van (mármint kötelező) felszállni különböző játékokra, legyen az körhinta, óriáskerék vagy hullámvasút. Itt, illetve ezek után hallgathatjuk meg Lorraine monológjait, amelyek előreviszik a történet folyását. A gond itt az, hogy sokszor ezek az elmélkedések izgalmasabbak, mint maguk a játékok. A csónakázás alatt levetített Jancsi és Juliska mese egy alternatív befejezéssel még egészen tűrhető volt, de a körhintának semmi értelme nem volt, se nem okosabb, se nem félénkebb nem lett tőle az ember, az azt bevezető arcpirító fejtörőről pedig jobb lenne nem is beszélni. Felszállnál a gépezetre, de jaj, mozog, ezért menj már el a három éterre lévő kunyhóba, és lassítsd már le, mert az milyen jó. Ahelyett, hogy lenne egy rendes játékmenet, helyette ilyen ostobaságokkal kell szórakozni. Itt már azt hittem, hogy minden ígéretessége ellenére le kell mondanom a The Parkról, de aztán kisvártatva bizonyította, hogy azért nincs veszve minden.

Érzelmi hullámvasút

Valahol az első működő jumpscare környékén kezdett felderengeni, hogy a végén még lesz itt valami hatásos is. Mintha a hangulat is elkezdett volna magára találni, pedig a felhasznált eszközök ugyanazok, csak valahogy sikerült is összeegyeztetni őket. És lám, egy jó kis hangulattal sokkal többet lehet elérni, mint a látómező rezegtetésével. A dodzsemes rész már egész jó, közben a történet is egyre érdekesebbé válik, aztán jön a hullámvasutas, ami egyszerűen zseniális. Végig borsódzott a hátam, valami elképesztően hatásos élmény volt ez, annak ellenére, hogy az ilyen játékokban ülve akár hátra is tehetjük a kezünket, úgyse kell csinálni semmit. Úgy látszik megy ez, csak akarni kell. Kár, hogy ilyenkor már túl vagyunk a játék felén, és helyszínből pedig még kevesebb maradt.
Onnantól kezdve egyébként a hangulatra, és már a horrorra sem lehet panasz, vannak kifejezetten atmoszférikus, vagy éppen ijesztő részei a cselekménynek. Még az elvarázsolt kastélyban játszódó rész is hatásos, pedig a jumpscare-ek kiszámíthatóak néha, viszont a tükrös megoldás kifejezetten parássá tette az egészet, nem egyszer ijedtem meg a karakter tükörképétől. Az ijesztő részek is úgy működtek, hogy amint megvolt a lenyugvás, és már kezdtem volna kényelemben érezni magam, akkor jött a következő, szóval ez egy igazán működőképes epizódja a játéknak.

Körforgás

Ezután pedig következik a finálé, amely Lorraine házába kalauzol minket. Itt tárulkozik ki jobban a háttértörténet, illetve a főszereplő múltja, a családi válságaival és kezdődő skizofréniájával. Miután azonban tettünk egy kört, újra a lakás elejében találjuk magunkat, és közben apró, de néha annál ijesztőbb változások következnek be az alapjaiban megegyező berendezésben. A sokadik körnél már bedurvul a dolog, és a földön megjelenő vérfoltok, vagy a beltérben eleredő eső még enyhének fog számítani. Nekem speciel bejött ez a keringő, a kiváló hangulata, hátborzongató mivolta és szimbolikája miatt, de sokaknak furcsa lehet. A sztori mindenesetre itt halad előre a legjobban.
És ha már itt tartunk, beszéljünk magáról a történetről. A játék nagy részében az egészen jól előadott monológokon kívül különböző olvasni valókkal olthatjuk tudásszomjunkat. Ezekből tűrhető mennyiség van, de a tartalmukra ez nem annyira igaz. Persze nincs eget rengető hiba itt sem, de azért az jelent valamit, hogy akkor sem képes hatást gyakorolni rám egy szöveg, ha egy mókusjelmezes pszichopata ámokfutásáról szól. Egyszerűen nem keltik fel kellően az érdeklődést. Párbeszédből kevés van, és nem túl emlékezetesek, és az egészen az sem segít, hogy Lorainnel együtt érezni szinte lehetetlen, egyes monológjai felháborítóak, még akkor is, ha ezeket be lehet tudni betegségének.

A játék a környezetével már sokkal jobban mesél történetet, ide értem például a hullámvasutat, vagy a körforgást, azonban itt az egész túlságosan összeforr a horrorral, és itt úgy tűnik, hogy a kettő üti egymást. Az ijesztgetések jobban lefoglalnak, mint az olvasnivalók, és még a befejezés ütőképességét is csökkenti az azt megelőző jelentetek hatása. Pedig maga a végszó nem is lenne rossz, egy mindenképpen megrendítő jelenet, de szörnyen van felvezetve, és a tartalmához képest majdhogynem jelentéktelennek érződik. Ebben pedig részben a történetmesélés is hibás, amely egyszerűen katasztrófa. A parkkal kapcsolatos információk például bizonytalanul kapcsolódnak a történethez, nem érdekfeszítőek, zavarosak, az meg, hogy nem tudták összeegyeztetni a játék hangulatával, csak külön kínos.
Pedig lennének itt lehetőségek. A témája például kifejezetten komoly, és létező problémát boncolgat. Lorainne szövegei nem rosszak, és ha bicskanyitogatóak, akkor is jól vannak megírva, a finálé is jó lenne, csak nem ártott volna egy kicsit több lelkesedéssel, tehetséggel, és energiával beleszállni a buliba.

Körítés és egyéb hibák

Mert ez érződik a fejlesztők hozzáállásából: a lustaság és a nemtörődömség. Ez vehető le a marha egyszerűre megcsinált teljesen lineáris mászkálásból, vagy ide vehetném a játék hosszát is, amely nagy jóindulattal is bő egy óra, úgy, hogy akkor olvasgattunk is közben. Az egész rövidség akkor válik nevetségessé, amikor konstatálja az ember, hogy öt percen belül másodszor kapott achievementet, teljesen jelentéktelen dolgokért, csak mert a fejlesztők úgy gondolták, hogy ezekből azért tesznek bele annyit, mint egy rendes játékba. De az is érdekes, hogy a játékokba beszállást le sem animálták, biztos sokkal kényelmesebb volt a képernyő-elsötétítős módszer.

A játék technikai oldala sem felhőtlen. Néha egész jól néz ki a játék, és a látványvilágra sem lehet panasz, nagyon jól szállítja a hangulatot, de egyes modellek elnagyoltak, némely textúra olyan retek, hogy az már fájdalmas, és mindemellett az optimalizálás sem tökéletes. A hangdesignra nem lehet egy rossz szavam sem, de például egyetlen dallamot sem tudnék felidézni a játék zenéjéből. Egyéb probléma szerencsére nincs vele, de az hadd nem legyen teljesítmény, hogy működik, még akkor is, ha sok játéknak ezt sem sikerül teljesítenie.
Persze jogosnak tűnik, hogy hát ez csak egy kedvcsináló, vagy spin-off a szintén a Funcom kezei közül kikerült The Secret World-höz. De kérem tisztelettel: ez felmenti őket az alól, hogy ez egy összecsapott, vagy gyenge játék lett? Hát nem. Arról pedig nem is beszélek, hogy azért ez nem egy olyan jó reklám az említett MMO-nak, pláne, hogy leginkább a helyszín lett átemelve, és az itteni pozitívumok nem működnek automatikusan egy MMO-ban is, de ebbe kár belemenni.

A The Park egy szörnyen rövid, lineáris, végletekig egyszerű, sokszor unalmas, gyengén előadott játék, de amiért dühös vagyok rá, az az, hogy voltak lehetőségei, hiszen vannak korrekt, sőt zseniális jelenetei, aspektusai, valahogy mégsem tudnak az elemek jól egymás mellett működni, és az összkép egy lusta reklámot mutat egy kevéssé ismert MMO-hoz. Én nem tudom mindenkinek ajánlani, esetleg egy leárazás esetén érheti meg, de számítani kell rá, hogy egynél többször úgysem érdemes végigpörgetni.

Értékelés
Grafika: 78%
Hangok/zene: 81%
Játékélmény: 64%
Összességében: 67%