Bezárul a kör - Burial at Sea 2 DLC

A BioShock Infinite: Burial at Sea 2 az alapjáték történetalapú kiegészítőjének a második része 2014. március 25-én jelent meg. Ez az Irrational Games utolsó munkája, éppen ezért a kiegészítő egyik céljának a szálak elvarrását tartották.

Hősünk (jobban mondva hősnőnk) ezúttal Elizabeth, akit eddig csak kísérőként láthattunk, ezúttal azonban az irányítását is megkapjuk, nem is akármilyen körülményke között. Párizsban, a folyó közelében ülünk egy croissant mellett, és éppen a minket ábrázoló festményt vesszük át egy helyi művésztől. Miközben lassú sétára indulunk a francia főváros utcáin, be kell látnunk, hogy az Irrational Games ismét telibe talált látvány tekintetében. Megcsodálhatjuk a folyó túlpartján feltárulkozó festői kilátást, a kerteket, a szép házakat, elvegyülhetünk a járókelők és utcai árusok rengetegében. Macskák és nyulak futkároznak, madarak csiripelnek, és már itt tudjuk (ismerve az előző epizód borzalmakkal teli cselekményét), hogy ez nem lehet a valóság.

Spoilerveszély!

Ez elég hamar ki is derül. Elizabeth rátalál Sallyre, az Elizabeth által cserben hagyott kislányra, és ekkor az álom rémálommá válik: besötétedik, elered az eső, az emberek eltűnnek, házak gyulladnak ki. Hősnőnket még kínozza egy kicsit Sally rémképe, aztán magához tér – Rapture-ben, ahol az előző epizód véget ért.
Atlas, a helyet hatalmában tartó bűnöző emberei éppen orosz ruletteznek velünk, mások Sallyt rángatják ki a szellőzőből, mellettünk Comstock holtteste hever. A helyzet látszólag reménytelen, ám ekkor felbukkan Booker (az Infinite, és az első Burial at Sea főszereplője), aki úgy tűnik, csak Elizabeth számára látható. Az ő segítségével egyességet köt Atlasszal: megkapja Sallyt, cserébe kiemeli a helyszínként szolgáló elsüllyesztett bevásárlóközpontot a tenger fenekéről. Miután végre magunkra maradtunk, és a fejünkben meg-megszólaló Bookerrel beszélgetünk, újabb meglepetés ér minket: Elizabeth megtalálja a saját holttestét, amit az a Big Daddy ölt meg, amelyik Comstock végbéltükrözését is végezte. Ez azt jelenti, hogy hősnőnk nem tartozik ebbe a Rapture-be, ezáltal elvesztette különleges képességeit, és ép kisujjal, de „kvantum-szuperpozícióját” hátrahagyva, átlagos lányként vág neki a feladatának, ami miatt visszajött ide: jóvá tegye a hibáját, és megmentse Sallyt.

Spoilerveszély vége!

Csak csendben, csak halkan

Elizabeth nem egy háborús hős: lassan tölt újra, ütései nem halálosak, és a nagyobb fegyvereket sem csípi. Éppen ezért nyílt harcban sok esélye nincs, az pedig meg se forduljon a fejünkben, hogy a környéken ólálkodó Bid Daddynek nekiugrunk, ellenben zombiszerű szabdalók szép számmal találhatóak a környéken. Ez viszont játékmechanika terén csak egyet jelenthet: ez lesz az első és egyben utolsó a BioShock játékok sorában, ahol van is értelme lopakodni, és a játékmente terén ez meg is van támogatva. Ez már ott tetten érhető, hogy ha leguggolunk, a sötétebb szélű képernyő jelzi, hogy ellenfeleink sokkal kevésbé láthatnak minket. A játék során érdemes kerülni a konfliktust, és csak elsunyulni gyanútlan ellenfeleink mellett. Persze sokszor elkerülhetetlen a találkozás a szabdalókkal, ilyenkor a legoptimálisabb megoldás mögéjük osonni, és közelharci fegyverünkkel fejbe kólintani őket. Gyakran előfordulhat, hogy ez sem elég, ezért arzenálunkban megtalálható egy-két fegyver. Közülük a legfontosabb egy számszeríj, amely halk és hatékony. Ehhez háromféle lőszer áll rendelkezésünkre: altatóvesszők, amelyek hasznos mentőeszközök szorult helyzetekben, vannak zajkeltő nyílvesszők, amelyek csörömpölésükkel figyelemelterelésre tökéletesek, illetve vannak gázt eregető lövedékek, amivel egyszerre több ellenségünket is kiiktathatjuk egyszerre. A kevésbé békéseknek revolver, sörétes puska, és az előző epizódban megismert mikrohullámos, ellenfeleinket darabokra robbantó Radar Range is megtalálható a fegyverek között. Közelharci szerkentyűnkkel ezúttal csak akkor sebezhetünk, ha ellenfeleink nem számítanak ránk, de egyébként is jó hasznát vesszük. Továbbra is felugorhatunk vele a magaslatokon található kampókra, ezek alternatív útvonalakat biztosítanak. Itt vigyáznunk kell, mert a kampók csörömpölése felhívhatja rosszakaróink figyelmét, cserébe lehetőségünk van hangtalanul landolni.

Mint már említettem, most a lopakodás meg is van támogatva játékmenet részéről. Az ellenfelek feje felett található egy indikátor, amely jelzi, hogy az adott egyén nem sejt semmit, gyanakvó, vagy pedig meglátott minket (ezt piros szín jelzi), ilyenkor érdemes eltűnni a szemük elől. Azonban jobb, ha a lábunk elé is nézünk, mert ezúttal a padló is tartogathat meglepetéseket számunkra. Bár a szőnyegek jótékonyan elnyelik lépteink zaját, addig ha üvegcserepekre, vagy kiömlött vízre tévedünk, könnyen elárulhatjuk jelenlétünket ellenfeleinknek.
Szemünket azonban nemcsak lefelé, de felfelé is érdemes irányítani, hiszen ezúttal alternatív útvonalakat is kapunk szellőzőjáratok formájában. Ezek nem csak az előrejutást vagy a menekülést segítik elő, de sokszor utánpótlást is találhatunk itt. Egyébként máshol is megjelennek a lopakodást elősegítő kerülőutak, különböző kisebb alagutak és magaslati gerendák formájában, bár ezek nem jellemzőek. Egyébként persze a többi BioShock játékhoz hasonlóan itt is érdemes mindenhova benézni, már csak azért is, mert pénzből és lőszerből azért nem leszünk túladagolva, emellett a játék visszatért az első két BioShock receptjéhez, amely szerint gyűjtögethetjük a kötszeres csomagokat, ezekből egyszerre maximum öt lehet nálunk. Cserébe újratöltődő pajzsunk nincs, és a varázslatokhoz szükséges Eve-ből is csak annyit vihetünk magunkkal, amennyi a csíkunkba „belefér”.

Egyszer fent, egyszer lent

Ha már a varázslatoknál tartunk, természetesen ezek ismét hasznos társaink lesznek. Ezúttal négy plazmidot/vigort kapunk, ami bár nem tűnik soknak, de játék közben nem nagyon láttam hiányát semminek. Lehet megszállás-plazmidunk,ami a különböző gépezetek magunk mellé állítására is alkalmas, az ellenfeleinket megfagyasztó Öregember Telét is birtokolhatjuk, harcban az Ironside nevű, opponenseink lövedékét a mi tárunkba gyűjtő vigor lehet hasznos, de a legfontosabb egyértelműen a Peeping Tom, ami egyrészt a lopakodós játékokban sokszor elengedhetetlen falon át látást teszi elérhetővé, másrészt láthatatlanságot is biztosít. A varázslatokhoz egyébként darabonként két fejlesztést is találhatunk, amelyek akár megsokszorozhatják a lötty hatékonyságát.
Feltűnhetett a szemfüleseknek, hogy a varázslatoknál azok Rapture-beli és columbiai megnevezését egyaránt használtam. Ennek egészen prózai, de annál szerencsésebb oka van: a felhők feletti város ugyanúgy helyszínként szolgál, mint a víz alatti. Persze ez a játékmeneten nem sokat változtat, de ellenfeleinkre kihatással van: Columbiában nem splicerekkel, hanem a nem kevésbé vad felkelőkkel, a Vox Populivel gyűlik meg a bajunk. Közülük talán egyedül a sisakos jómadarak veszélyesek, akik ellen nem működik a kupán verés. Ha már ellenfelek: a mesterséges intelligencia nem rossz: bár vannak gyenge pillanatai, de nem veszélyesen idióta, és legalább nem is szúrja ki az embert lehetetlen helyeken.

Mint már megszokhattuk, ezúttal is lesznek rendfenntartó robotok, akik az utunkba állnak, őket magunk mellé állíthatjuk, meghackelve leállíthatjuk, de a legegyszerűbb, ha elosonunk mellettük. Ha végképp útban vannak, érdemes lesből rájuk lőni, mert ilyenkor egyetlen jól irányzott lövedék elég a likvidálásukhoz. Szerencsére vannak barátságosabb automaták is: ezeknél tölthetjük fel készleteinket némi pénzért cserébe.

A zártörés művészete

Az Infinite-ben és a Burial at Sea 1-ben Bookerként nem kellett sokat foglalkoznunk a zárak feltörésével. Ezúttal azonban Elizabethként kénytelenek vagyunk magunk ügyködni a tolvajkulcsokkal. A zárak feltörése leginkább a második játék rendszerét idézi, csak egy kicsit látványosabb tálalásban. Egy-egy ilyen akciónál láthatóvá válik a zár, benne különböző színű kallantyúkkal. A zárban a tolvajkulcs fel-alá jár, és rajtunk áll, melyik kis billentyűnél nyitjuk ki a zárat. A feltörés mindenképp sikeres, de piros színnél riadót zúdítunk a nyakunkba, míg kéknél kapunk egy zajkeltő lőszert (a fehér színnek nincs külön hatása). A zártörés szerencsére sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a hackelés a korábbi részekben: sosem megy át igazságtalanul lehetetlenbe, amiért kifejezetten hálás vagyok.
Azon kívül, hogy mindkét városban találunk sok új helyszínt, sok helyre kerületek számzárral nyitható, opcionális pályaszakaszok is, amik mindig rejtegetnek valami hasznos apróságot.

Az élmény

Annyit tehát már most le lehet szögezni, hogy az Irrational Games elég komolyan vette a dolgát a kiegészítővel. Szépen megreformálták a játékmechanikákat, és ehhez új, izgalmas helyszíneket biztosítottak a Rapture-i óvodától Columbia vezető tudósának a laboratóriumáig. Ez pedig szinte tálcán szállítja az élvezetes játékmenetet, ami az egész kiegészítőre jellemző. A lopakodás kiválóan működik (bár lehetett volna még egy-két elemet beletenni), és amikor harcra kerül a sor, akkor is egy kiforrott rendszer áll rendelkezésünkre, ami miatt a mechanikák egészen csiszoltan működnek, és tényleg játékstílusunk, vérmérsékletünk szerint játszhatunk. Nincs is rosszabb annál, mint amikor azért kell a legidegesítőbb helyzetekben is csendben maradnunk, mert a harcok olyan gyengék, hogy esztétikai okokból is jobb, ha kimaradunk belőlük (nem azt mondom, hogy okos dolog Rambóként végigvinni a Burial at Sea 2-t, de a lehetőség megvan rá).

Mindezek hallatára furcsán hangozhat, de a lopakodás mégis unalmassá válik a játék kétharmada felé. Persze ez betudható annak is, hogy eddig mindkét végigjátszásom során egy ültő helyemben vittem végig a kiegészítőt, és két és fél-három óra sok tud lenni az ilyen játékmenetből, és ez inkább a műfaj sajátja, mint a Burial at Sea 2 hibája. Erre egyébként is megoldást nyújt, ha időnkét elővesszük a fegyvereinket is, ráadásul a fejlesztők is érezhették a monotonitást, mert a végén vannak akciódúsabb, vagy történetalapú, sétaszimulátorra hajazó részek, amelyek az egész kiegészítő legatmoszférikusabb részei.

Itt a vége, fuss el véle

És akkor még nem is beszéltem a kiegészítő egyértelműen legerősebb részéről, a történetről. Úgy tudnám talán a legjobban összegezni, hogy a Burial at Sea 2 lezárja és összeköti a BioShock-játékok sztorijait, megválaszol egy csomó kérdést, és elvarrja a szálakat. Mindezt úgy, hogy közben elmeséli a saját történetét, és egy percre sincs üresjárat. De nézzük csak szép sorjában!

Természetesen ezúttal is ipari mennyiségben kapjuk az események hátterét gazdagító elemeket, legyen szó hangfeljegyzésekről, diafilmekről, vagy csak magáról a környezetről, ami annyi történetet képes elmesélni, hogy komplett játékok szégyellhetnék magukat. Ennek megfelelően a hangulat csodálatos, egyszerűen nem lehet betelni az atmoszférával. A karakterekre sem lehet panasz. Ez a DLC egyértelműen Elizabethet akarja jobban bemutatni. Ezt meg is cselekszi, amiben a kiváló szinkron ugyanúgy közrejátszik, mint a képzeletében megszólaló Bookerrel folytatott párbeszédei. Az egyéb karakterek is jól hozzák a formát, és némelyikükkel kapcsolatban elég komoly csavarok is el lettek lőve, amelyek az adott szereplő megítélését gyökeresen megváltoztatják. Utalás természetesen rengeteg van, így a teljes értékű élményhez ajánlott kijátszani a korábbi részeket. A szép viszont az, hogy a fő történetszál e nélkül is élvezhető, hiszen kiválóan lett elmesélve. Azt persze már az elején lehet sejteni, hogy nem lesz egy fáklyásmenet a sztori alakulása, a finálé így is képes mélyen hatni az emberre. A vége felé pedig a játéktörténelem egyik legfájdalmasabb jelenete játszódik le, amit egyszerűen rossz nézni, és nem azért, mert silány lenne. Mindemellett a fő száltól nem teljesen elkülönülve a játék végigmegy a sorozat kérdéses pontjain, megoldást talál rájuk, és közben bezárja a kört. Bár nem olyan bonyolult, és nincs is akkora csavar a végén, mint az alapjátéknak, történetmesélésben talán túl is tesz rajta.
Mindemellett eltörpülnek a kiegészítő technikai adottságai, persze itt sem lehet egy rossz szavunk sem. A grafika technikailag sem rossz, de a látványtervezés egyenesen parádés, a készítők képesek voltak újfent meglepetést okozni. A hangdesign teljesen jó, a zörejek élethűek, és a zenéket még napokkal később is dúdolja az ember.

A Burial at Sea 2 zseniális. Megreformálja a játékmenetet, és egy élvezetes lopakodós játékot hoz létre. A harcrendszer továbbra is rendben van, de a történet teszi fel az i-re a pontot: szerteágazó, mégis elvarrja a szálakat, úgy ahogy kell. Így kell kiegészítőt készíteni.

Értékelés
Grafika: 90%
Hangok/zene: 92%
Játékélmény: 96%
Összességében: 95%