Mass Effect trilógia teszt

A legnagyobb sci-fi univerzum, amit játékban valaha is láttunk.

Mass Effect megateszt.

A Mass Effect trilógia együtt ad ki egy teljes, egész történetet. Az első részben bemutatják a szereplőket, a másodikban az ellenség után nyomoznak és a végső harmadban egy hatalmas csata keretében lezárjuk a történetet. Egy több mint 100 órás játékról írom a véleményemet, nem 3 db. 30-40 órás játékról.
A legtöbb ember szerint a számítógépes, konzolos játékok csak a szórakoztatást szolgálják. Nincs valódi tartalmuk, semmi hasznuk. a Mass Effect azonban képes volt arra, amire előtte egy játék sem: Az érzelmekre is hasson. Ennél nagyobb dolgot egy játék sem érhet el. Döntéseinknek hatalmas következménye van. Jó néhányuk csak a 3. részben érik ki, hiába az első rész elején hoztuk őket. Engem nagyon meglepett, mikor láttam a Rachnii-kat harcolni a reaperek oldalán a 3. részben. Mindezt azért, mert az első rész elején „megöltem” őket.
A történet legnagyobb részét befolyásolni tudjuk a döntéseinkkel, de van pár „szilárd pont”. Például az első részben mindenképpen a csapattársunk lesz Ashley, bármit csinálunk az Éden Egyesen. Ilyen helyzeteknek kell lenniük a játékokban, mert különben nem lehetne hozzá értelmes sztorit írni. Pedig történetben a legerősebb a játék. Azt viszont befolyásolni tudjuk, hogy hogyan, miért lett a csapatunk tagja.
2 féle döntéstípus közül választhatunk: Példakép vagy renegát. Ez nem egyenlő a jó és a rossz döntéssel, hanem “csak” a megítélésünket határozza meg. Renegátként mindenki félni fog tőlünk, de a parancsainkat teljesíteni fogják. Példaképként pedig felnéznek ránk. Mindkét esetben tisztelnek minket, csak annak a módja különböző.
Sajnos szinte minden esetben felül helyezkedik el a példakép és alul a renegát döntési lehetőség. Ezzel az a baj, hogy sokszor csak azért nyomsz a példakép lehetőségre, mert azzal döntöttél addig, nem azért, mert az tűnik jónak. Ezt elég rossz megoldásnak tartom.

Sokszor nincs különbség a két döntés típusa közt. Ezek a legfontosabb választási lehetőségek, ahol nem csak emberéletek, de egész fajok jövője is tőled függ. Alig pár perced van dönteni, pedig az egész végkimenetel függhet ezen az egy választáson.
A második résztől kezdve beszélgetések közben megjelenhetnek a példakép/renegát cselekvések. Van pár másodperced, hogy eldöntsd, most lelövöd-e a célpontot, vagy inkább hagyod élni. Ezek a leginkább frusztráló pillanatok az egész játékban. Ott van a fejedben, hogy mi lett volna, ha mégiscsak a másik embert mentem meg? Szerencsére sok mentésállást hozhatunk létre, így nem kell az elejéről kezdeni mindent, ha meggondoltuk magunkat. Én mégis 1 játékkal játszottam ki mind a három részt és 1 döntést se változtattam meg. Pedig volt rá példa, hogy rájöttem, mást kellett volna csinálni.
Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor az öngyilkos küldetésnél ki kell választani a csapatvezetőket. Ember legyen a talpán, aki azonnal tud dönteni a lehetséges résztvevők között. Ezek a nehéz döntések is az író munkáját dicsérik.
Drew Karpyshyn, a játék első 2 részének és a három könyvnek az írója kimagasló munkát végzett. Egy olyan univerzumot hozott létre, amilyet sci-fi játékokban még nem láthattunk. A könyvekkel pedig ezt még jobban kibővítette. Ez a világ simán felér szinte bármelyik filmben vagy sorozatban látottakhoz. Persze teljesen újat nem lehet létrehozni, jó pár történeti elemet másik könyvekből, sorozatokból vett át. A fellegvár uralta galaxis nagyon hasonlít Asimov Alapítvány című alapművéhez. De klasszikustól lopni nem bűn. Lucas is megtette ugyanezt. A geth konfliktus pedig szinte egy az egyben a Battlestar Galactica (Csillagközi Romboló) sorozatból van.

A Bioware legnagyobb baklövése, hogy a harmadik részt már nem ő írta. Helyette Casey Hudson lett az egyik főíró. A történet már nincs az első 2 rész színvonalán, de még így is „korrekt” lett. Az utolsó fél óráról sokan vitatkoznak, de szerintem nem lehet egy mindenkinek megfelelő végkifejletet csinálni egyetlen nagy sorozatnak sem. Emlékszek, a Lost végén egy csomó rajongó fel volt háborodva, hogy mi ez a befejezés. Szinte ugyanez történt most is. Én a minőséget illetően nem foglalok állást és remélem, a kommenteknél sem ezen lesz a vita.
A játékmenet nagyon sokat változott a 3 rész alatt. Az első részben még RPG volt lövöldözős részekkel, a második részben csapata alapú TPS szerepjátékos beütéssel. A harmadik részre eltalálták a 2 stílus megfelelő keverékét. Visszarakták a fegyverek fejlesztését, de már nem olyan mértékben, mint ami az első részben volt. Arra az esetre, ha valaki csak a történetre kíváncsi vagy csak lövöldözni akar, 3 féle játékmódban lehet indítani a játékot: Story mód, Action mód és Mass Effect mód. Szerintem csak az eredeti játékmóddal van értelme az egésznek, mert nincs annyira jó TPS rész, hogy csak azt használjuk végig, de nincs értelme szinte csak a történetet figyelni, mert könnyen unalmassá válhat az egész.
A 2 csapattársunk és az ellenség intelligenciája elég rosszul lett beprogramozva, sokszor saját bajtársaink takarják el előlünk az éppen aktuális ellenséget. Fedezéket csak nagyon ritkán használnak, de akkor is majdhogynem a lehető legrosszabb helyen tartózkodnak.
Gyakorlatilag minden faj képviselői megtalálhatunk a legénységünkben. Őket külön-külön szobában helyezték el a Normandia fedélzetén. Még itt is figyeltek arra készítők, hogy 2 ellenséges faj tagjai ne nagyon találkozhassanak egymással. A krogan a „pincében” éli ki kamaszkori megrázkódtatásait, eközben a salarian tudós a hajó legmagasabb szintjén dolgozik a laborjában.
De nem csak a krogannak vannak különböző gondjai. A második rész felétől kezdve minden csapattársunk elmondja, mi a gondja és ezek megoldásával válnak lojálissá hozzánk. Ajánlott minden ilyen küldetést megcsinálni, mert így akár az életünket is áldoznák értünk. Erre pedig a második rész végén szükség is lesz, ha túl akarjuk élni az öngyilkos küldetést.
Nekem ez a fajta elbeszélési mód is tetszik, bár jobban örültem volna neki, ha az első részhez hasonlóan nekünk kellett volna megismerni a csapattársainkat.

Azért is érdemes ezeket a küldetéseket megcsinálni, mert minden részben „közelebbi viszonyba” lehet kerülni egy másik szereplővel. Ez általában az adott rész végén van, hogy Shepard még az utolsó küldetés előtt legalább egyszer jól érezze magát és legyen miért életben maradni. Egy RPG-nek szüksége van ilyen játékrészre is.
Ritka az olyan játék, ahol a főhős halálával indul a történet. Pedig a középső részben ez történik és nagyon jól jöttek ki ebből az ötletből. A Cerberus egy félig ember-félig gép megoldással visszahozza az életbe a parancsnokot. Ennek a megoldásnak a befejezésben még hatalmas jelentősége lett.
A fejlődéshez szükséges ásványok megtalálásának módja is elég sokat változott.
Az első részben a nyersanyagok begyűjtéséhez még járműveket használtunk. A Normandia letett minket a bolygó felszínére és a megjelölt célpontoknál fel tudtunk venni valamilyen alapanyagot. Bár az irányítás elég nehézkes volt, nekem nagyon tetszett ez a rész.
A második részre kicserélték teljesen unalmas bolygó scannelős mini játékra. Az égvilágon semmi értelme nem volt, csak a bal és a jobb egérgombot kellett nyomogatni felváltva. Szerencsére egy ingyenes DLC-ben használható volt az első részben megismert jármű, kicsit feljavított irányítással. Hatalmas plusz pont jár ezért a BioWare csapatának.
A befejezésben már a begyűjtés is nehézkes volt, mert az egész galaxisban ott ólálkodtak a reaperek. Kivették a bolygó scannelős megoldást és most már fél csillagrendszereket lehet egyszerre átvizsgálni. Sokkal egyszerűbb és jobb lett így ez a része a játéknak.
Bár a sztori halad előre, a játékmenet továbbra is ugyanaz maradt. Az egész trilógiára jellemző, hogy az elején megmutatják, miért történik minden, a közepén össze kell gyűjteni egy csapatot a végén pedig jön egy epikus csata, ahol szinte minden a döntéseinken múlik. Csak a csapatgyűjtés mikéntje változott meg egy kicsit a második és a harmadik rész között. Míg az első 2 részben különböző fajok képviselőit kellett magunk mellé állítanunk a harmadik részre ugrott egy hatalmasat a tét: A komplett fajt kell az emberiség mellé állítani, hogy le tudjuk győzni a közös ellenséges reaper fajt. Ehhez időnként nagyon szép beszédeket írtak a készítők és egyáltalán nem biztos, hogy áldozatok nélkül meg lehet szerezni mindent. Ezek az áldozatok pedig a legszerethetőbb karakterek is lehetnek. Piszokul átjön az az érzés, amikor egy barátunk vagy éppen a barátnőnk megy miattunk vagy értünk a halálba. Időnként megkönnyeztem egyes jeleneteknél.
Az is jellemző, hogy bár fantomok vagyunk, mindig osztogatják nekünk a parancsokat. Nem értem, hogy a befejező részben miért irányít engem Hackett admirális, mikor én is tudnám, mit kell csinálni. Viszont neki is van egy emlékezetes beszéde a rész vége fele, mikor a Normandy legénységéhez intéz egy beszédet:
„Stand fast, stand strong. Stand together.”. Ez a három tagmondat kifejezi az egész trilógia lényegét. Csak együtt tudjuk legyőzni a közös ellenséget.
Számos kitűnő beszéd van még a játékban. Úgy látszik, ehhez Drew Karpyshyn nagyon értett. Olyan szintű szöveget írt meg, amit még a legtöbb film is megirigyelne. Minden részben legalább egy tucat ilyen rész van, vétek lenne átugrani őket.

De nem csak szomorú részekből áll a trilógia, hanem időnként elsütnek néhány poént. Sajnos a magyar fordítás miatt ezek nem jöttek át, de ha valakinek jól megy az angol, akkor nem csak megkönnyezi a játékot, de néha még el is mosolyoghat rajta. Senki ne számítson Portal szintű humorra, az ebben a helyzetben nem állná meg a helyét. De egy-két beszólás tényleg elég jól sikerült.
A második részhez többek közt egy olyan DLC-t is kiadtak, ahol az Normandy SR-1 becsapódási helyét megtalálták és a halott katonák dögcéduláit kellett felkutatni. Eközben különböző emlékképek jelentek meg arról, hogy mi is történt azon a hajón. Annak, aki a második résszel kezdi a játékot, ez nagyon unalmas kiegészítő. De ha az első részt végigjátszottad, akkor nagyon megható tud lenni.
Számomra a legnagyobb hiba a DLC-kben rejlik. Nem értem, hogy egy nagyon jó történetből miért kellett csak azért kivenni egyes részeket, hogy azt később pénzért el tudják adni. A 2. és a 3. részt összekötő Arrival DLC-t még megértem, mert az nem lehetett volna belerakni a középső részbe. De például a Lair of the Shadow Broker simán elfért volna az eredeti kiadásban. Értem, hogy ezzel a játékidő kitolása a cél, de nem kellene egy fél játék áráért adni a kiegészítő küldetéseket vagy fegyvercsomagokat.
Az első 2 részt magyar felirattal játszhattuk végig. Sajnálatos módon az EA új üzletpolitikája miatt csak nagy lakosságú országok nyelveire fordítanak le játékokat, így a 3. részt angolul kellett végigvinni. Egy magyar csoport (www.magyaritasok.masseffect.hu) készíti el a nem hivatalos magyarítást a játékhoz.
A grafika is fejlődött az idővel. Ami 2007-ben még szépnek számított az 2010-ben vagy ’12-ben már nem állta volna meg a helyét. Ez a grafikai fejlődés a gépigényen nem látszott meg. Szerencsére Unreal 3-as motort használtak, ami híres az alacsony igényeiről. Bár nincsenek hatalmas felbontású textúrák, DirectX 11-es támogatás, elég jól fest a harmadik rész.
A Mass Effect Soundtrack-je az egyik legjobb a világon. A 3 játéknak 3 különböző főcímdala van és mindegyik kimagasló minőségű. Ez a minőség nem érne sokat, ha rossz helyzetben játszanák le őket. A 3. rész elején, mikor a reaperek támadnak és lelövik a „gyerek” hajóját az brutálisan jó jelenet volt, de a főcímdallal együtt nem csak jó, hanem megható is.
A három főcímdal 3 különböző stílust örökít meg. Az első résznek még kicsit vidámabb a hangulata, de a harmadik rész legismertebb zenéje, a piano theme már elkeseredettséget sugároz számomra.
Shepard parancsnok történelmét mi írjuk. Lehet férfi vagy nő, példakép vagy renegát, biotikus vagy katona. Shepard egy fogalom, akire a továbbiakban biztosan emlékezni fogunk. A legenda örökké élni fog.