Lucius teszt

A Shiver Games játékban mi is megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor egy hatéves gyermek olyan rossz, mint maga az Ördög.

A Shiver Games csapat nagy rajongója lehet az Ómen filmeknek. Az 1976-ban debütált filmtrilógia első részében egy Damien Thorn nevezetű gyermek ámokfutásának lehettünk szemtanúi a Thorn családban, aki mellesleg a Sátán egy szem gyermeke. A Gregory Peck főszereplésével készült mozi a maga idejében igazán eredetinek és vérfagyasztónak számított, és akkora sikereket könyvelhetett el magának, hogy további két részt is elkészítettek, a trilógiában végigkísérhettük Damien-t az életútján. Természetesen a mai horrorfilmek technikai megoldásai miatt az Ómen a legtöbb fiatal szemében már csak egy jó viccnek tűnhet, azonban nem árt megjegyezni, hogy a minősége végett kultusz mozinak számít mindhárom rész (olyannyira, hogy még egy 2006-os remake is készült, bár az elég felejthetőre sikeredett). Az első Ómenre még ráadásul azt is ráaggatták, hogy a film forgatási időszakában furcsa jelenségeket tapasztalt a stáb, és a moziba kerülést szintén úgy időzítették, hogy 1976 hatodik hónapjának hatodik napján rakják be a filmszalagot a vetítőbe minden filmszínházban. A Shiver Games csapata is egy gyermeket helyezett a középpontba Lucius című játékukban, ugyanis a kölyök olyan „jelentéktelen” titulust tudhat magáénak, mint az Antikrisztus. Mivel én még nem találkoztam egyetlen egy ilyen témájú játékkal sem, kíváncsian néztem bele Lucius ördögi terveinek részleteibe, bár be kell, hogy valljam, közel sem voltam teljesen elégedett, mikor befejeztem a pokoli lurkó kalandjait.

Aranyos kisgyermek, egyetlen hibával

Ez a hiba pedig nem is olyan apró horderejű, mint amilyennek tűnik. Lucius születése pillanatában külső segítséggel megörökölt olyan démoni vonásokat, amelyek miatt a kölyök nagy kegyeit élvezi Lucifernek, de erről semmit nem sejt apró antihősünk. A Pokol Urának kedvenc porontya látszólag olyan, mint egy átlagos hatéves. Tele van tömve mindenféle játékkal, jól nevelt, szülei mindennél jobban szeretik, és mindene megvan, amit egy vele egyidős gyermek csak kívánhat. Lucius unalmasan tengeti a napjait a Wagner család birtokán, ami kicsit sem nevezhető visszafogottnak, hiszen a családfő szenátori állásban tevékenykedik. 1966 egyik éjjelén viszont nagy változások történnek főszereplőnk életében. Egy ismeretlen belső hang azt sugallja neki, zárja rá a szobalányra a hűtőkamra ajtaját, és egy picit vegye lejjebb a termosztátot (éppen annyira, hogy a hideg okozta keringési zavarokban jobblétre szenderüljön az áldozat), késő éjszaka pedig egy igencsak különös vendég látogat el hozzá. Maga Lucifer lesz az, aki egy éjjeli ébresztőt iktat be Lucius két álma között, és röviden felvázolja a helyzetet. Valódi apja ő maga, a Sátán, és elmondja neki, hogy természetfeletti képességeket örökölt tőle. Ha ez a hír még mindig nem lenne elég kellemes Lucius számára, Lucifer még egy nagyon fontos feladattal is megbízza a saját fiát. Ez pedig csupán annyi lenne, hogy tegye el láb alól a Wagner birtok minden egyes lakóját, beleértve a szüleit is. Lucius pedig neki is lát a nemes cél eléréséhez. Most mondjátok, hát nem édes ez a gyermek?

A kreatív ördögporonty

Célunk tehát adott: a birtok, és a rajta lévő fényűző palota összes lakóját olyan módszerekkel kell leküldenünk Lucifer tündéri birodalmába, hogy minden esetben balesetnek tűnjön a személy halála. A Lucius leginkább egy kalandjáték TPS szemszögből, elég sok fejtörővel megfűszerezve. Főhősünk életéből azokat a fontos napokat fogjuk átélni, amikor éppen ördögi módon kell kiiktatunk valakit az amúgy elég terjedelmes családból. Ennél fogva egy nap fő célja mindig az, hogy a kiszemelt áldozatunk valóban jobblétre szenderüljön, ehhez pedig kreatívan kell gondolkodnunk. Nem könnyű balesetnek álcázni egy gyilkosságot, de van egy hatalmas előnyünk. Az aranyos, kis pufók arcú kölyökre senki nem fog gyanakodni, így többnyire nyugodtan végezhetjük a tevékenységünket. Általában mindig a célpontunk körül kell először keresgélnünk a megoldás után, hiszen szinte mindegyiknek megvan az a rossz szokása, amit mi halálos fegyverré alakíthatunk vele szemben (ha nincs ilyen, akkor is a közelben lesz a megoldás, valamilyen veszélyes eszköz után kell mindig kutatni). Ebből a szemszögből nézve a játékot, valóban dicséret illeti a fejlesztőket, mert tényleg megfelelően kreatív módszerekkel tudjuk őket átsegíteni a túlvilágra. A pozitívumok közé sorolható az is, hogy a készítők nem foglalkoztak túlságosan azzal, hogy ne legyen elegendő vér a játékban, nem fogták vissza magukat csupán azért, mert egy gyermek a főszereplő, a Lucius így ennél fogva olyan mértékben véres, amennyire kell. Természetesen, ahogy az lenni szokott, minden egyes baleset után alapos kivizsgálást tart a rendőrség a Wagner birtokon, de ugyan ki gondolná azt, hogy a hatéves Lucius lesz az, akibe
belebújt a kisördög.

„Apukám szenátor, van is egy kastélya…”

A játék fő helyszíne a hatalmas és a korra jellemző építészeti stílussal megalkotott Wagner ház (pontos neve Dante Manor), ami valóban impozáns és sokat nyom a Lucius hangulatába. Egyes helyeken már-már tényleg azt éreztem, mintha az Ómen játékváltozatával játszanék, még akkor is, ha néhány fejlesztői döntés nem igazán nyerte el a tetszésemet. Teljesen megértem, hogy például nem tudjuk rögtön bejárni az összes szobát vagy szárnyat, hiszen ezzel is csak arra sarkallják a játékost, hogy haladjon előre a történetben, mert később mindenhova eljuthatunk a ház falain belül. A napok múlásával egyre több lakóval fogunk megismerkedni, és így a halálozások száma is ugrásszerűen megnövekedik. Mivel a kúria tényleg tekintélyes méretekkel van megáldva, két dolog is a segítségünkre lesz abban, hogy ne tévedjünk el benne. Az egyik a térképünk, amely amellett, hogy tartalmaz apró humoros utalásokat is (például a szobánk egy pentagrammával van jelölve rajta), még az épp aktuális célunkhoz tartozó leggyorsabb útvonalat is kijelöli nekünk. A másik segítségünk az egyes helyiségek ajtói mellett feltüntetett fehér táblák, amelyeken ott virít, hogy épp milyen szobába fogunk belépni, ha bemegyünk a bejáraton. Nehéz eltévedni a házban, hiszen mindig kéznél van a térkép, illetve, ha nem akarjuk azt használni, akkor csak tartsuk nyitva a szemünket. Pár fejezettel később pedig már úgy is megszokjuk majd, hogy hol vannak az egyes szobák, szóval a későbbiekben már a térképünknek se kell olyan nagy hasznát vennünk. Az is tetszett, hogy bár nagyon minimálisan, de a legtöbb tárggyal interakcióba tudunk lépni. Kihúzgálhatjuk a fiókokat, beleshetünk a szekrényekbe, fel- és lekapcsolhatjuk a villanyt, egyszóval bőven van lehetőségünk kölcsönhatásba lépni a környezetünkkel, viszont sajnos csak a célunkban fontos tárgyakat lehet több módon használatba venni.

Mély zsebek

Lucius a játék során rengeteg tárgyat halmoz majd fel a zsebeiben, azt pedig most nézzük el a készítőknek, hogy akár egy szögbelövőt is képesek vagyunk belegyömöszölni a nadrágunkba. Legfontosabb kellékünk a kis kifestőkönyvünk lesz, amit Lucius nem az aranyos kiselefántok kiszínezésére használ, hanem abban vezeti le ördögi terveinek összes fontosabb mozzanatát. A kölyök szinte mindent beleír, még egy jobb ízlésű könyvelő se körmöl bele annyit egy noteszbe, mint Lucius. A tárgyakat egyébként mindig először elő kell vennünk, tehát a kiválasztás után a démonfattyú még kiráncigálja az igényelt eszközt zsebének aljáról, és utána tudjuk használni az adott helyzetben. Nem árt vigyázni, hogy éppenséggel mi van a kezeink ügyében, a fentebb említett szögbelövővel történő szaladgálás például gyanús lesz a lakóknak, és könnyen lebukhatunk. Szerencsére mindig el tudjuk rakni őket, így ha forró lesz a talaj, elég egy kattintás, és máris eltűnt a kezünkből a csúnya kellék. Egyébként ez az előhalászás semmilyen animációt nem kapott, egyszer csak hopp, és máris ott van a mancsunkban a tárgy. Mondjuk, valahol ezt meg is értem, mert az már tényleg szánalmas lett volna, ahogy egy hatéves kölyök nagy nehezen előhúz egy méretes szegecselőt a zsebéből. Az eszközök kombinálását elég egyszerűen oldották meg a fejlesztők, a legtöbbször szerencsére magától értetődő, hogy mely tárgyakat kell összekapcsolnunk. Az inventory amúgy elég egyszerű és átlátható, engem egyedül ez az aktiválós módszer zavart, néha elég kellemetlen, amikor véletlenül előrántunk valaki előtt egy olyan cuccot, amivel nagy a bukás veszélye, és emiatt lesz vége a játéknak.

Légy jó kölyök!

Lucius módszeres mészárlása miatt jelentősen megugrik majd a hullák száma, ezért muszáj lesz valamilyen szinten aranyos és jó kis gyereknek mutatkoznunk, ehhez pedig szinte minden napra jut valamiféle extra feladat. Nem kell félni, nem fogjuk felásni a kertet, de azért lesz olyan, ami eléggé megdobja majd a játékba fektetett idő mennyiségét. Olyan szívességet is meg kell majd tennünk, amit még az első napok alatt nem leszünk képesek véghezvinni, mert vagy nincs meg a teljesítéshez elengedhetetlen varázslatunk (ezekről részletesebben később), vagy pedig egyszerűen nem juthatunk el még abba a részébe a háznak, ahol meg tudnánk oldani a feladatunkat. Általában tényleg ilyen apró kis dolgokat kell megcsinálnunk, például ki kell vinnünk a szemetet, össze kell pakolnunk a szobánkban a szétszórt játékainkat vagy éppenséggel valamelyik lakónak kell megtalálnunk elvesztett csecse-becséjét. Egy-két feladat ismételhető, például a szobánk kitakarítása, vagy a fogmosás, de ez csak akkor fogja növelni megint a Viselkedés státuszt, ha előtte az már elérte egyszer a száz százalékot. Amikor betelik a százalékmutató, édesanyánk, Nancy megjutalmaz minket, és kapunk a szobánkban egy ajándékot. Sajnos én nem vettem észre, hogy ezek befolyásolják a játékmenet alakulását, így szerintem semmi hasznunk nincsen, pedig használni tudjuk őket. Mégsem tekintem nagy előnynek ezeket, mert bár néha rávezetnek a megoldásra (főleg a zenedoboz és az Ouija tábla), gyakran ezekkel se lesz könnyű rájönni egy-egy feladat végrehajtásának módjára.

„Apu, köszönöm a telekinézist!”

Lucifer nem fog spórolni a démoni erőkkel, és a fejezetek során folyton megajándékozza majd Lucius-t egy-egy igen hasznos varázslattal. Összesen négyféle ördögi mágiát sajátíthatunk el a játék során, amelyek valóban hasznosnak bizonyulnak a későbbiekben. A legfontosabb talán a Telekinézis lesz, ami akármilyen meglepő, ebben a játékban is ugyanúgy működik, mint minden más programban, amiben van ilyen varázslat. Az akaratunk segítségével a legtöbb tárgyat felemelhetjük és mozgathatjuk, sőt, bizonyos dolgokat szét is törhetünk vele. Utóbbinak elég nagy szerepe lesz számos merényletünkben, úgyhogy tanuljuk meg jól használni a Telekinézist. Az Erase Memory segítségével egy lebukás esetén lesz alkalmunk pár másodpercig, hogy kitöröljük a rövid távú memóriáját az aktuális alanynak, így mi is megússzuk a Game Over feliratot, és a delikvens is folytathatja tovább a napi teendőit. A Mind Control-lal a gyengébb elmével rendelkező emberek felett átvehetjük az irányítást egy kis időre, számos alkalommal fontos lesz ez a varázslat. A Combustion-nel pedig kiélhetjük a gyújtogatásra való hajlamunkat, hiszen ezzel a képességgel bárkit vagy bármit meggyújthatunk. Ezeket az erőket többnyire jól integrálták a játékmenetbe, és a kurzor remekül jelzi nekünk, hogy egy adott tárgyon vagy személyen melyikre lesz szükségünk. Fontos még megemlíteni azt, hogy a házban elhelyezett keresztek hatással vannak az erőnkre, ha a közelükben vagyunk, nem tudjuk használni a Pokol adottságait. Ilyenkor érdemes őket átforgatni fordított állapotba, hiszen mindannyian jól tudjuk, egy kereszt olyankor már nem egészen azt jelképezi, amire szánták.

Lucifer ezt nem nézné jó szemmel…

Bár a Lucius valóban szórakoztató és néhol elég sötét humorral igyekszik minket megmosolyogtatni, a játék sajnos több sebből vérzik. Az egyik ilyen az információ hiánya, ami miatt a türelmetlenebb játékosok szerintem jobban teszik, ha kerülik apró hősünk kalandjait. Lucius ugyebár mindent feljegyez, illetve két eszköz is a segítségünkre van abban, hogy ne akadjunk el, mégis nagyon könnyű sokáig vesztegelni egy-egy fejezetben. A játék leginkább ködösít, semmilyen konkrét információt nem ad számunkra, így egyes esetekben nagyon nehéz rájönni a megoldásra. Én például a mai napig nem találtam meg Nancy anyánk fülbevalóit, ő aggodalmasan nyávog nekünk, hogy elhagyta őket, de a játék ennyit hajlandó leírni, hogy „Anyu elvesztette a füleseit, meg kell találnom!”. Szóval nagyon köszi, egy akkora házban, mint egy pláza, ez így igazán egyszerűnek ígérkezik. Komolyabb a gond, ha egy áldozat körül akadunk el, én például a hentesnél órákig csak álltam egy helyben, és próbáltam kihámozni a játékból, hogy ugyan hogy bánjak el vele (a noteszben természetesen megint semmi infó vagy segítség). Ilyenkor következik a kalandjátékokra jellemző „pixel-hunting”, azaz az egeret mozgatva próbálunk figyelni, hátha változik a kurzor, és akkor tudni fogjuk, mit kell tennünk (halkan megjegyzem, így sikerült a hentesnél kiderítenem, mi a teendő). A történet elég egyszerű, nem bővelkedik hatalmas csattanókban (de azért valamennyire érdekes), és ha nem tudunk haladni, amit szerintem legalább egyszer mindenki elszenved majd, könnyen ellaposodik a játék. Olyan helyzet is előfordul majd, amikor egy számunkra létfontosságú tárgy lelőhelyét megint csak homályosan közli velünk a program, komolyan, néha már az idegbaj határán voltam, mire sikerült megtalálnom a kérdéses eszközt. Ha csak egyszer vagy kétszer fordulna elő ilyesmi, nem is tekinteném hibának, de a Lucius szinte élvezetből halmozza ezeket az amatőr döntéseket, ami miatt a játék később frusztrálóvá, majd totál érdektelenné válik számunkra.

Ördögi panoráma

A Lucius grafikailag egyáltalán nem nevezhető rondának, egy-két szoba vagy helyszín ugyan kissé
felemásra sikerült, a legtöbb esetben tényleg hangulatos és szép a játék. Főhősünk például kis pufók arcú kölyök, akiről egyáltalán nem mondaná meg az ember, hogy a Sátán egyetlen gyermeke. A többi karakter is elég jól néz ki (a málészájú sofőrt leszámítva), animációjuk pedig megfelelően kivitelezett. A szobák gazdagon díszítettek a korabeli bútorzattal és egyéb tárgyakkal, a nagyobb termek pedig kissé szellősebben vannak berendezve. A játék mégis az udvarra lépéskor mutatja meg igazi szépségét, ahogy a napsugarak áthatolnak a fák lombkoronáin, az valami pazarra sikerült. A karácsonyi havazás során pedig szinte érezni lehet, mennyire hideg van a Dante kúrián kívül. A fizika viszont képes olyan bugokat csinálni, amitől az ember falra mászik. Csak egy példa, amikor egy fiókból akarunk kivenni valami kisebb dolgot, ugyebár a motor annak is remekül modellezi a fizikai adottságait. A gond az, hogy mikor lendületesen kihúzzuk a szekrényfiókot, akkor a tárgy „elcsúszik”, és az egérkijelölés miatt vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk kivenni a fontos eszközt belőle. Borzasztóan idegesítő tud lenni egy ilyen botlás, mert megesik, hogy egy komplett fejezetet újra kell kezdenünk. Audio téren a Lucius leginkább átlagosnak mondható, a szinkron például egyes helyeken kifejezetten erőltetett, máshol meg elég unottan olvassák fel a szöveget. A zene egy darabig tök jó hangulatnövelő, de túl sokszor halljuk majd ugyanazt a számot, és én már később azt vettem észre, hogy ez is csak az agyamra megy, másra már nem jó. A külsőségeket tekintve egyáltalán nem rossz a Lucius, de sajnos itt is megvannak a botlásai.

„Na, hogy tetszik, apu? Hát, fiam… szódával elmegy…”

Kétségtelen, hogy több olyan hibája is van a Lucius-nek, ami miatt a legtöbb játékos félbehagyja. Pedig magával az alap dolgokkal nincsenek problémák (irányítás, grafika, hangulat), de sajnos a fejlesztők túlságosan is arra koncentráltak, hogy minél elvontabb módon vezessék rá a játékost egy-egy feladat megoldására. Szerintem ez kétségtelenül öngól, hiszen könnyű elakadni, és még könnyebb otthagyni a játékot, mert felhúzza az embert. Ahogy mondani szokták, az ördög a részletekben lakozik, és a Lucius esetében erre csak azt lehet mondani, hogy „Tényleg!”. A játék valóban kreatív, és megköveteli azt, hogy egyaránt figyeljünk a környezetünkre és jól használjuk a felszedett tárgyakat, de sajnos az információk homályossága miatt egyáltalán nem lesz könnyű végigvinni Lucius kalandjait. Itt van még nekünk ehhez az a drága „pixel-hunting”, ami úgy tűnik, még ma is kísérti a kalandjáték műfajt, hiába, egyes dolgokat képtelen levetkőzni magáról ez a kategória. Úgy gondolom, hogy a Lucius elé egyetlen egy dologgal lehet leülni, ez pedig a türelem. Aki bírja cérnával, és emellett tisztában van azzal is, hogy el fog akadni (és szenvedni fog), az mindenképpen próbálja ki, mert a játék valóban hangulatos, és azért kellemes perceket is tud szerezni, főleg annak, aki szereti az Ómen filmeket. Nem rossz játék a Lucius, de engedni kell elvárásainkból, és tárazzunk be idegrendszerből is. Ha ezek megvannak, érdemes legfeljebb egyszer ránézni a pokoli gyermek ámokfutására.