Dungeon Siege 3

A Dungeon Siege sorozatnak új része érkezett, azonban a harmadik felvonás sok szempontból szakít a régi DS hagyományokkal!

Emlékszem még, mikor 2002-ben megvettem a legelső Dungeon Siege játékot. Olyan szerepjátékos élményt kínált a program, ami mindenképpen egyedinek számított az akkori időkben. A Gas Powered Games által fejlesztett DS-ben egy egész csapatot kellett irányítani, amit remek kontroll segítségével lehetett megvalósítani. Olyan szintű akciót sikerült belepréselni a játékmenetbe, ami nagymértékben megdobta az adrenalin szintünket. A program egyedüli hibája az eléggé semmitmondó történet volt, valamint a kamerakezelés néhol eléggé problémásra sikerült. Mindezek ellenére a játék sikeres lett, mégpedig olyannyira, hogy 2005-ben megkapta a második részt is a brand. Feljavított grafika, még több gyepálás, továbbfejlesztett fejlődésrendszer, és valamivel ügyesebben megírt történet jellemezte a folytatást. Mindkét részhez készítettek kiegészítőt is, de azok valahogy elsikkadtak az alapjátékok érdemei mellett. 6 év után a DS szellemi atyja, Chris Taylor jobbnak látta, ha feléleszti a címet, mégpedig úgy, hogy az Obsidian Entertainment-re bízza a harmadik rész elkészítését. Az Obsidian már bizonyította, hogy ért az RPG-hez, elég visszaemlékeznünk a KotOR 2-re, vagy a Neverwinter Nights második részére. Taylor úr tehát megosztotta elképzeléseit az Obsidian csapattal, akik nem voltak restek készíteni nekünk egy újabb remek RPG-t.

Először is azt jegyezném meg, hogy a Dungeon Siege játékoknak a harmadik részre sikerült elérnie azt a szintet, hogy végre nem egy unalmas délután alatt összedobott skiccet pakoltak bele történetnek. A DS 3 meséje egy bizonyos Tizedik Légió köré építi ki a fő cselekményszálat, amelynek tagjait felszámolta Jeyne Kassynder, mégpedig olyan okokból, mert a Légiót okolta apja haláláért. Az első DS után 150 évvel vesszük fel ilyen nyitánnyal a sztori fonalát. Jeyne ezeket az éveket azzal töltötte, hogy maga mellé állítsa a népet a kis hadjáratában, az Azunite lovagokkal karöltve szinte minden utolsó Légióst megölt Ehb királyságában. Páran azonban megússzák a mészárlást, például Odo is, aki 30 évvel ezelőtt tanúja volt Rukkenvahl erdejében annak, ahogyan a végső csapást elszenvedi a Légió. Azonban Odo szerint most eljött az idő, hogy az utolsó leszármazottjai a Légiónak újra egyesüljenek, és nekivágjanak Ehb felszabadításának, valamint megtépázott becsületük helyreállításának.

Meg kell hagyni, elég egyszerűen indul a DS 3 sztorija. Azonban ez jellemző volt az első, illetve a második részre is, de valljuk be, az előző DS-ekben el is sikkadt a történet a játék közepére. A harmadik részben valahogy sikerült az Obsidian csapatnak fenn tartania az érdeklődésem a játékbeli karakterek iránt. A játék elején elég lassan kapjuk meg az információkat Ehb jelenlegi helyzetéről, de ahogy haladunk előre, egyre jobban belecsöppenünk ebbe a bosszúszomjas történetbe. A karakterek jellemrajzai ugyan már ezerszer látott sablonokból vannak kialakítva, mégis összeáll a recept, és hangulatossá teszi a történetet a DS 3 atmoszférája. A játék második felében pedig lesznek kiszámítható csavarok, és ahogy már szokás a mai szerepjátékoknál, mi döntünk majd a végkifejletről. A Mass Effect-ben látott párbeszédrendszer nagyon bejött az Obsidian fejlesztőinek, mivel belerakták a DS 3-ba (a mi karakterünk is beszél, szerencsére ez egyre divatosabb játékelem). Sajnos a programban teljesen felesleges döntenünk arról, hogy mikor mit mondunk, mivel nem annyira kidolgozott a rendszer, mint a Mass Effect-ben. Egy szó, mint száz: jó a DS 3 meséje, mindenképpen az első két rész felett áll, de egy pici varázs még mindig hiányzik.

Az első meglepetés akkor ért, mikor a telepítés után nekiálltam a karakterem létrehozásának. Pontosabban fogalmazva, szerettem volna nekiállni, ugyanis nem lehet saját karaktert létrehozni. Első dolga ilyenkor egy veterán szerepjátékosnak, hogy furcsa tekintettel felteszi magában a következő kérdést: mi a frászért nem lehet saját szánk íze szerint megalkotni főhősünket? Mindegy, ha sikerül túljutni ezen a kisebb problémán, akkor négy, előre megalkotott karakterrel vághatunk neki a játéknak. Lucas-t leginkább a közelharcra vágyó player-ek fogják szeretni, mivel a kardforgatásban van otthon leginkább, művészi módon apríthatunk fel bárkit, aki utunkba kerül. Reinhart, Merik főmágus leszármazottja, már sokkal jobban preferálja, ha valakit mágikus energiák segítségével takarítunk el az útból. Az elbűvölő Katarina is kerüli a közelharcot, ő inkább a puskák és pisztolyok segítségével tesz rendet a haramiák között. Végül Anjali mellett is dönthetünk, aki egy archon (nem, nem Protoss), vele egyformán tudunk közelharcban és távolról is érvényesülni. Kicsit bosszantó, hogy még ezeknek az előre kreált karaktereknek sem lehet módosítani semmilyen tulajdonságukat, illetve kinézetüket, de lépjünk túl ezen, és lássuk a játékot.

Kezdjük a negatívumokkal, a játék irányítása közel sem az igazi. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy HnS-be megpróbáltak volna beleültetni egyfajta TPS irányítást. Gondolom, minden DS rajongó megszokta már, hogy az egér gombjai általában a támadás végrehajtásokra hivatottak, valamint szimpla klikkeléssel mozgunk a játéktéren is. A DS 3-ban viszont a jobb egérgomb folyamatos nyomva tartásával mozoghatunk. Szerintem hatalmas baki így a mozgatás, hiába van WASD irányítás is, furcsa lesz, hogy gyakorlatilag az egér jobb gombját el kell felejtenünk. Ha sikerül megszoknunk a WASD kombót egy ilyenfajta játéknál, akkor jön az igazi polip effektus. Ugyanis a képességek használata, a stance-ek váltása és az Empowered skillek elsütése meglehetősen kényelmetlen és frusztráló lesz, amíg bele nem tanulunk. Erősen javasolt egy gamepad beszerzése, ha DS 3-mat akarunk tolni, mert billentyűzettel kissé körülményes a vezérlés.

Anno a DS-ekben a szájszagig bezoomolható és teljesen manipulálható kameranézetek nagyban hozzájárultak a játékélményhez. A harmadik részben ez picit átalakult, ugyanis ha hősünk egy helyben áll, csak akkor tudjuk szabadon forgatni a kamerát. Szinte mindig hátulról látjuk főhősünket, ha mozgás közben elkezdünk vele forogni, akkor fordul vele a látószög is. Szerencsére a hátulnézet legalább remekül működik, és csak néha ugrik el olyan helyzetbe, amikor megkeseríti az életünk. Ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy teljesen más irányba fogunk elsütni egy combosabb varázslatot, mint amerre az ellenfelek vannak. Ilyenkor van az, amikor cifrábbnál cifrább szavak kíséretében elkezdjük szidni a fejlesztőket. A zoom is pofátlanul egyszerű lett, lemehetünk fejmagasságig és visszajöhetünk madártávlatba. Hol van már a régi DS zoomolás, amikor olyan közelről vagy távolról henteltük magunkat végig a monsztákon, ahogyan csak szerettük volna? A válasz: a DS 3-ban sehol!

A Dungeon Siege előző részeiben akár nyolcfős csapatot is irányíthattunk és rengeteg lehetőség volt a csapatkontrollra. Ne felejtsük el azt sem, hogy ha valami gikszer történt és elkezdtek hullani bajtársaink, akkor kimerevíthettük a játékot. Ilyenkor kényelmesen megtervezhettük a visszavonulásunkat, vagy éppenséggel az ütősebb képességeket gyorsan hőseink kezébe adhattuk, hogy tegyenek rendet a szemtelen ellenfelek között. A DS 3 ezt a hagyományt is semmibe veszi, ugyanis itt nincs ilyesmi, hogy harc közben egyszer csak lefagyasztjuk a játékteret. Továbbá, a nyolc bajtárs helyett csupán egyetlen egy segítőt kapunk, mégpedig a játék elején választható négy hős közül a megmaradt hármat. Eldönthetjük, hogy épp ki legyen mellettünk, például aki Lucas-t választotta az elején, érdemes megfontolni, hogy Katarina vagy Reinhart mellett tegye le a voksát. Akárhogy is nézzük, játékmenetileg mindenképpen visszalépés ennek a két lehetőségnek a hiánya.

A DS 3 fejlődésrendszerét sokan támadták primitívsége miatt, de ha kicsit jobban elmerül benne az ember, észre lehet venni a szépségeit. Kezdjük ott, hogy a négy hősnek teljesen egyedi skill rendszere van, és mindegyik más-más harci taktikát nyújt számunkra. Ugyan a megtanulható dolgok száma szerintem picit kevés, szám szerint 9 egyedi skill jár egy karakterhez. Erre jön még az, hogy kétféle irányban lehet fejleszteni őket, valamint passzív talent-eket is kapunk, amikből azért lehet mazsolázgatni. Ha gyakran használunk egy skillt, idővel megkapjuk felette a Skill Mastery képességet, amitől Empowered formában is használhatóvá válik. Az Empower még a sima támadásra is használható, ilyenkor egy erősebb mozdulattal pörkölhetünk oda mindenkinek. Viszont visszatölteni csak harccal lehet, úgyhogy óvatosan kell bánnunk vele. A játék elején én Anjali mellett döntöttem, és egész tűrhető erősségű karaktert sikerült megformálnom a lehetőségek segítségével. Mind a négy szereplőnk kapott kettő különbőző úgynevezett Stance-et (egy közös stance is van, ez pedig a Blocking), amivel tovább lehet mélyíteni a taktikánkat. Saját kedvencemmé vált az a módszer, amikor Anjali-val Fire Stance alakban leteszem az Aura Of Immolation-t, ami megfelelő dps-sel éget minden ellenfelet halálra, majd a stance váltás után rátolok még a drágákra egy Fall From The Heavens-t, és így tulajdonképpen eltakarítok minden kisebb gonosztevőt az utamból. De ez csak egy taktika a sok közül, számtalan más kombináció is létezik, nem beszélve arról, hogy a segítőnk skilljei is sokat számíthatnak és még több ütős kombót hozhatunk létre.

Akárkit is választunk társunknak, figyelembe kell vennünk, hogy őt is mi fogjuk fejleszteni, illetve neki is kellenek majd az ütősebb tárgyak, fegyverek. Szerencsére megfelelő mennyiségű loot került a játékba, úgyhogy van miből válogatni. Lehet, hogy én voltam hozzá kicsit bugyuta, de némely tulajdonságnál nem tudtam eldönteni, hogy milyen bónuszt nyújt, például fegyvereken a Momentum (a játék persze nem ad választ rá). A tárgyak esése teljesen random generált, a játéktér viszont semmit sem változik újrajátszás esetén, bár utóbbi eddig sem volt jellemző a DS sorozatra. Meg kell jegyezni, hogy az AI egész ügyesen vezérli társunkat, valamint az ellenfelek is kemények magasabb nehézségi fokozaton. A legdurvább csatákat egyértelműen a boss harcok alatt fogjuk átélni, és megjegyezném, hogy némelyik annyira epikus (például a küzdelem Rajani ellen), hogy néha csak tátottam a számat, mint egy cukorkára vágyó óvodás. Ellenfeleink a szokásos mágus és harcos elosztásban esnek majd nekünk, de sajnos én egy picit kevésnek éreztem a mennyiséget. Oké, hogy nem önt nyakon a játék több száz szörnnyel, a fejlesztők csak néha merték elengedni a mércét. Azért szerencsére megesik, hogy néhol már Diablo-ra jellemző mennyiségű rém akarja rövidre szabni a pályafutásunkat, de csak a játék későbbi szakaszában.

Ha elnézzük a játéknak, hogy az irányításnak egy kicsit hosszabb betanulási görbéje van, akkor a játékmenetet egyáltalán nem érheti kifogás. Mint minden akció-RPG-ben, itt is pörgős és látványos harcokat fogunk átélni. A kimerevítés hiánya miatt itt bizony nem lesz totál kényelem, ha elkezdünk durvábban sérülni, azonnal ki kell húznunk magunkat a csávából. A mentési rendszer a save point megoldást használja, vagyis ha egy sárga fénytölcsért látunk a földön, annak segítségével tudunk játékállást menteni. Ezek elég gazdagon vannak elszórva Ehb királyságában. Ha figyelembe vesszük a nehézséget, akkor itt most jobban jártunk azzal, hogy gyakoriak a mentési pontok. Az ellenfelek gyakran ejtenek el HP és Focus (a skilleket működtető energia, gyepálással is újratölthető) gömböket, melyek visszatöltik nekünk a két kérdéses tulajdonságunkat. A menürendszerrel sincs semmi gond, egyedül talán annyi, hogy nem teljesen letisztult, és kicsit azért át kell magunkat rágni rajta. A naplórendszerbe viszont tényleg nem lehet belekötni, szépen fel vannak sorolva a mellékes és elsődleges questek. A tracking rendszer pedig szinte a szánkba rágja, mikor merre menjünk, mert ha rátenyerelünk az R betűre, akkor egy szépen csillogó arany gömbsor villan fel a szemünk előtt, ami azonnal megmutatja a helyes utat. Megemlíteném még a Coop módot is, lehetőségünk van végigzúzni a játékon akár három másik player-el is, úgyhogy a multiplayer RPG-seknek is akad nyalánkság.

A helyszínekről kissé felemás véleményem van. A játék elején Raven's Rill városában és az azt körülvevő erdőben fogunk járkálni. Szerintem egy picit unalmas ez a terület, de később, mikor átértem Rukkenvahl-ba, már egy kicsit se kételkedtem, hogy az Obsidian-os srácok foglalkoztak azért a helyszínekkel. Baljós homályban gázolunk előre, furcsa túlvilági fények világítják meg utunkat és rengeteg apró nesz és moraj hallható az erdő fái között. Később Heroes' Crypt dohos katakombáiban fogunk botorkálni a sötétségben, hogy megleljük a Légió régi hőseinek nyughelyét, valamint Frostspire Mountain havas hegycsúcsai között is lesz alkalmunk dideregni. A leghangulatosabb helyszín viszont Glitterdelve Mines, ahol jó pár feladat vár ránk. A törpék által vájt alagutakban kristályventilátorok cserélik a levegőt, hogy a lobbanékony gázok a felszínre jussanak. Ezeket pedig a Stonestream nevű mágikus energia működteti, ami tulajdonképpen a hegy gyomrában lévő szerkezetek motorja. Kár, hogy sok helyszín sajnos sablonos és ezerszer láttunk már ilyet más szerepjátékokban, de kétségtelen, hogy vannak eredeti területek a DS 3-ban.

A Dungeon Siege 3-ról grafika terén mindent el lehet mondani, de azt semmiképpen nem, hogy ronda. A játéktér valóban gyönyörű, a lehető legtöbb speciális grafikai effektet felvonultatja a program. A fények egész egyszerűen káprázatosak, a fák által vetett árnyékok vagy a karakterek elsőrangúan kidolgozottak és részletesek. A különböző varázslatok effektjei láttán garantáltan leesik majd az állunk, nem beszélve az éles textúrákról és a különféle csillogó felületetektől. Mikor Raven's Rill-ben megpillantjuk majd a kis patakot, akkor a víz láttán nyomban úszni támad majd kedvünk. A földalatti dungeon-ökben a félhomályt megtörő fáklyák fénye láttán elismerően csettintünk majd. Nagyon sokat nyom a hangulatba ez a megjelenítés, a legdurvább szerintem az lesz, mikor használni fogjuk a Causeway-t (a Légió által létrehozott teleport kapuk), és átkerülünk annak dimenziójába. A feneketlen mélységben összeálló kőfolyosókon közlekedve tényleg érvényes a szabály: ne nézz le! Egy-két bug néha beleszól a látványorgiába, illetve néhány helyen lehetőségünk van szemlélni olyan helyeket, ahova nem tudunk eljutni, ezeken sajnos látszik, hogy elnagyoltak. Olyan, mintha több pacából csinálták volna meg ezeket a háttereket. De ez nagyon keveset ront az élményen, a DS 3 grafikailag csodaszép.

Audio téren a DS 3 remekel, egy-két bakit leszámítva. A főmenü alatt hallható zene például egészen varázslatos, valamint a boss harcok során felcsendülő epikus zeneszámok igencsak feltolják az adrenalin szintünket. Sajnos azonban a játék néhány részén nem igazán hallható ennyire fülbemászó muzsika. Barangolás közben gyakran azt vettem észre, hogy elindulna valami hősies zeneszám, erre nem hallok mást, csak egy eléggé halk track-et. A párbeszédek során egyszer valahogy sikerült a saját karakterem arcát félig látnom (egyébként mindig háttal áll), és akkor vettem észre, hogy beszéd közben nem mozog a szája. Mulatságos, mert a velünk szemben álló félnek bizony megmozdulnak az ajkai. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de bizony totál úgy tűnt, hogy be van varrva a szánk. A szinkron terén amúgy más panasz nem érheti a DS 3-mat, mindenki hozza a kötelezőt, és kellő beleéléssel szólalnak meg a karakterek. Kedvencem például Katarina akcentusa vagy Roslyn királynő bájos, de mégis határozott hanghordozása.

Nos, kinek is ajánlható a Dungeon Siege 3? Aki játszott az első két résszel, és ugyanazt várja a harmadiktól is, az csalódni fog. Mégpedig hatalmasat és tegyük hozzá, jogosan fog fanyalogni a player, mert ennek a DS-nek annyi köze van a névhez, mint nekem a relativisztikus nehézion-ütköztetéshez. Viszont aki egy jó RPG-t keres, annak bátran lehet ajánlani a DS 3-mat, mert hibái ellenére élvezhető darab marad. Én játszottam az előző DS-ekkel, kerestem egy jó RPG-t, és kipróbáltam a DS 3-mat. Furcsa volt, hogy a címtől megszokott rengeteg dolog hiányzik a játékból, de ennek ellenére ráéreztem a hangulatára, és összességében azért el kell ismerni, hogy ez egy jó RPG. Közel sem klasszikus, az irányítás billentyűzettel körülményes, és azért a nehézsége is picit frusztráló lesz. Picit talán rövidnek is lehet nevezni, ami egy RPG-nél végképp fekete pont. Én megbocsátottam neki a hibáit, és jól szórakoztam a játékkal. Azért egy valami felett képtelen voltam elsiklani: hova lett a teherhordó szamaram?