Clive Barker's Jerico

Clive Barker és a MercurySteam fejlesztőcsapat merész próbálkozása eme játék, amely vegyíti a taktikai FPS-ekből ismert csapatirányítást és a kőkeményen véres horrort. Lássuk, mit hoztak ki belőle!

Bevallom őszintén, egyetlen Clive Barker könyv nem fordult meg a kezemben eddig. Nagyon szeretem a horrort, főleg a jó tálalásúakat, de Barker bácsi történetei valahogy kimaradtak. Pedig rengeteg rajongó tudja, hogy ha Barker előáll valami új horrorral, az legtöbbször groteszk, gusztustalan, véres és egyedi. A Hellraiser-sorozat például olyan betegre sikeredett, hogy páran nem is voltak restek filmre vinni a történetet. Pinhead (a sorozat fő gonosza) egy ikonná vált a horror rajongók köreiben, pedig az első és második Hellraiser film után a sorozat nagyon sokat visszaesett minőségileg. A mester kipróbálta magát a játékiparban is, 2001-ben az Electronic Arts volt olyan kedves, és kiadta a Clive Barker's Undying-ot. Maga a játék egy gyöngyszem volt, nagyon hangulatosra és félelmetesre sikerült. A program azonban csúnyán megbukott, sokan azt mondják, hogy az EA pocsék marketingje miatt. Clive Barker gondolkodott a folytatásban, de ez végül elsikkadt, mivel 2007-ben a mesternek egy újabb rémsége került a boltok polcaira, a MercurySteam által fejlesztett, Jericho címet viselő FPS.

Isten, mielőtt megteremtette Ádámot és Évát, létrehozott egy merőben különleges lényt. Ez a lény nem volt se férfi, se nő, sem ember, sem állat. Ő volt az Elsőszülött, a sötétség és a fényesség, a Gonosz és a Jó egy testben. Isten hatalmat adott a kezébe, azonban látván azt, hogyan használja fel az erejét az Elsőszülött, Isten megijedt tőle és kénytelen volt száműzni az Alvilág legsötétebb bugyraiba. Ezután megteremtette az embereket, akiket felruházott érzelmekkel és gondolkodással. Az Elsőszülött azonban haragra gerjedt alkotója iránt, és azok ellen kezdett felkészülni, akiket Isten a legjobban szeretett és a legkörültekintőbben gondoskodott róluk, vagyis az emberek ellen. Ereje már túlnőtte börtöne határait és készen áll arra, hogy egy végső csapással megsemmisítsen mindent a Földön, és elhozza az Alvilág örök sötétségét az emberekre, kezdve Al-Khali városával. Itt jön képbe a Jericho osztag, aminek tagjai természetfeletti erőkkel vannak felruházva. Egyetlen céljuk van csupán: megállítani az Elsőszülöttet, mielőtt minden elveszne.

A Jericho története szerintem meglepően jó lett, de eléggé hiányos is. Azért nem Undying szintű mesével van dolgunk, de meglátszik, hogy Barker rengeteg energiát fektetett a történetbe és a karakterekbe. Az elején ugyan azt hiszi az ember, hogy ez egy egyszerű kis világmegmentősdi lesz az egész, de ahogy haladunk előre, kicsit összekuszálódik a sztori, a vége felé pedig már eléggé figyelnünk kell, ha meg akarunk érteni mindent Barker agyréméből. Viszont ami mellett nem lehet elmenni, az a befejezés. Hát elsőre nem is tudom, hogyan lehetne leírni azt az érzést, ami előjött bennem, amikor befejeztem a játékot. Legszívesebben megkérdeztem volna Barker-től, hogy ezt mégis hogy gondolta? Egyrészt nem tudtam megérteni, mi történt a csapattal (ha valaki rájött, írja már meg nekem, megköszönném), másrészt így eleve folytatásért kiállt a történet. Barker már lenyilatkozta, hogy folytatni akarja a Jericho-t, aminek én speciel nagyon is örülnék, mivel így egy nagy felfordulás az egész sztori. Hiába jó a végéig, ha egyszerűen nincs befejezve. Remélem, hogy az a még nagyon készülőben lévő második rész majd helyrehozza a csorbát.

A Jericho egy meglehetősen új koncepciót akar alkalmazni a horror játékok felhozatalában. Egy egész csapatot irányíthatunk (a sztori egy nagyszerű húzása, ahogy majd a csapatkontroll elérhetővé válik nekünk), és kihasználhatjuk képességeiket is a harcban. Ennek a játékelemnek egyaránt megvannak az előnyei és hátrányai. Tényleg egyszerű a csapat irányítása, két kis osztagra oszlik a Jericho csoport, akik között nagyon elegánsan tudunk váltani. Megjegyezném, hogy valós időben, tehát ne éppen akkor kezdjünk el szöszmötölni a cserével, mikor egy szörny épp belőlünk lakmározik. Ha viszont már nem tudjuk megúszni a csetepatét, aktuális emberünk a földre kerül, mi pedig megkapjuk egy másik tag felett az irányítást. Ilyenkor minél gyorsabban fel kell állítanunk az elesett bajtársunkat, mert sokkal nehezebb dolgunk lesz, ha kihull egy erősebb csapattag a harcból és nem tud támogatni minket. Tulajdonképpen ez adja a kontroll lelkét, így kell magunkat átrágni a pályákon, miközben taktikusan haladunk előre. Az akció elég dinamikus, azonban egy idő után kissé monotonnak érezhetjük. Egyetlen bajom van még, a Jericho is beleesik a lineáris FPS-ek kategóriájába. A játékban megyünk előre, ölünk, majd megyünk tovább, megint ölünk, aztán továbbmegyünk és megint csak ölünk, ha készen vagyunk, mehetünk tovább. Tulajdonképpen olyan, mintha harcból harcba, arénából arénába mennénk, a szörnyek meg csak özönlenek ránk. Ezért lesz kissé monoton és nem biztos, hogy ha először végigvittük, nem nyúlunk egyből az uninstall felé.

Ez a taktikus előrehaladás is gyakran eléggé elmarad. Az egyik dolog, ami miatt ez meghiúsul, az a társaink és az ellenfelek mesterséges intelligenciája. Nem várom azt el egy szörnycsapattól, hogy oda-vissza, kívülről tudja a különféle harctéri technikákat. De viselkedésük annyiba merül ki, hogy mennek előre és támadnak. Néha behúzódnak a tereptárgyak mögé és próbálnak valami kis szikrát mutatni, de ez elég kevés. Gondolná az ember, hogy akkor milyen könnyű dolga is lesz a játékban az ellenfelekkel. Na, ez egy hiú ábránd, ugyanis társaink olyan szívesen szaladnak bele a leghevesebb torkolattűzbe is, hogy pár másodpercen belül nem látunk mást a csatamezőn, csak rengeteg halálfej ikont (a földre esett csapattársakat így jelzi a játék). Úgyhogy az AI-ra a fejlesztők nem lehetnek maradéktalanul büszkék. A másik probléma magával a csapatirányítással van. Tényleg könnyű és kényelmes kontrollt kapunk a kezünkbe, társainkat a frontvonalba küldhetjük, vagy mondhatjuk nekik, hogy tartsák a jelenlegi pozíciót. Azonban az egész nem eléggé kiforrott. Ha egy másik tag képességeire lesz szükségünk, kénytelenek leszünk átváltani rá, mert megesik, hogy elfelejtik használni varázslataikat. Nem vezérelhetjük külön külön társainkat, csak egy csoportként, valamint nem tudunk parancsot adni csak egy csapattagnak sem, hogy használja valamelyik képességét, vonuljon fedezékbe, és még sorolhatnánk. Apró dolgok, de nekem hiányoztak ezek a játékból. Rendben van, hogy ez nem egy taktikai shooter, de ha már belevesznek a játékba egy ilyen dolgot, akkor legyen rendesen kidolgozva.

Sokaknak úgy tűnhet, hogy a Jericho egy rossz játék, mert annyit szidtam már fentebb, azonban ez nem így van. Számos erénye közül az egyik a hangulata. Barker le sem tagadhatná, hogy egy zseniális elme, mert annyira groteszknek álmodta meg a Jericho-t, hogy már-már felér az Undying hangulatához. Az elején, amikor megérkezünk Al-Khali városához, már sejthetjük, hogy nincs minden rendben. Ugyanis a várost egy homokvihar vette körbe, ami látszólag áthatolhatatlan. A csapatnak azonban ez nem akadály, sikeresen behatolunk, és bizony ekkor kezdődnek az első megrázkódtatások. Nem elég, hogy a falakat rendkívül gusztustalan alvadt vér és emberi maradványok egyvelege színesíti, még jobban ledöbbenünk, amikor szembetalálkozunk első ellenfeleinkkel. Valami kegyetlenül gusztustalan egyedek, akik valaha emberek voltak. A Jericho képi világa egész egyszerűen beteg. Barker nem volt rest megfejelni a játékot néhány olyan utalással is, amely csak sejteti, hogy miféle dolgok történhettek egyes helyszíneken. A vége felé pedig már meg sem fogunk botránkozni a vér látványán, szinte megszokottá válik, hogy látni fogjuk. Ha a Barker által képviselt horrorra vágyik valaki, de nem az Undying féle paráztatós, félelmetes horrorra, hanem az elképesztően véres és undorító gore-aprításra, annak a Jericho egy gyöngyszem lehet.

A játékteszt folytatásához kattints a második oldalra.