Condemned: Criminal Origins

Metro City sötét utcáin Ethan Thomas élete legrémisztőbb kalandját élhetjük át! Csak össze ne roppantsd játék közben az egeret!

2005-ben a Monolith a F.E.A.R. mellett készített egy másik, sokkal izgalmasabb játékot is (PC-re 2006-ban, konzolra 2005-ben jött ki a program), amiben megpróbálták elkerülni az FPS játékokra jellemző, tradicionális elemeket. Igyekeztek arra koncentrálni, hogy még véletlenül se lehessen azt mondani a Condemned című játékról, hogy beállt a tucat FPS-ek közé. A tömegpusztító fegyverzet itt bizony teljesen kimaradt, új harci koncepcióval ruházták fel a programot, ez pedig a minél részletesebben kidolgozott közelharc, ami az erőszak és brutalitás miatt cseppet sem a fiatalabb korosztályt kívánta megcélozni. A Condemned esetében pedig tényleg akkora 18-as karika kellett, hogy szinte lelógott a játék borítójáról. A szigorúbb cenzúrával bíró országokban nem is engedték, hogy a Sega által kiadott program megjelenjen, de nézzük meg közelebbről, miben merül ki a játék és a játékot körülvevő brutalitás.

A történet egy fiktív városban, Metro City-ben játszódik, ahol Ethan Tomas helyszínelő bőrében tapasztalhatjuk meg a Monolith által kitalált borzalmakat. Hősünk egészen pontosan nyomelemző, aki mindenféle, a szakmához szükséges eszközzel fel van szerelkezve. A játék elején Ethan-nel egy gyilkosság helyszínére sietünk, hogy rögzíthessünk minden nyomot és adatot ahhoz, hogy elősegítsük azokkal a gyilkos elfogását. Rutinmunkának tűnik a dolog, azonban a helyszínen lévő társaink gyanús zajra lesznek figyelmesek, nem kell sokáig gondolkodnunk azon, hogy rájöjjünk, a tettes még a helyszínen ólálkodik. Szétszóródunk az épületben, fegyverrel a kezünkben indulunk el előkeríteni a gyilkost, azonban egy igencsak szerencsétlen helyzet miatt az emberünk megszerzi a pisztolyunkat, mi több, tőrbe csal minket és elintézi a két társunkat, minket viszont életben hagy. A gyanú persze egyből ránk terelődik és bizony Ethan-nek minden segítségre szüksége lesz, ha tisztára akarja mosni magát. Ebben segíti őt Malcolm Vanhorn, aki úgy mutatkozik be, mint Ethan édesapjának régi barátja, valamint Rosa, Ethan kollégája, akivel a játék során szinte végig telefonkapcsolatban állunk, folyamatosan elemzi az összegyűjtött nyomokat és megbízik bennünk. Nem szeretném tovább taglalni a történetet, összességében egy izgalmas pszicho-thrillert kapunk, ami a játék vége felé már inkább szürreális horrorba csap át. Eléggé kidolgozott ahhoz, hogy végig fenn tartsa az érdeklődésünket, azonban sajnos megvannak a saját kis hibái. A Monolith olyan elemeket is belevett a sztoriba, amikről nincs kifejtve, miért történnek meg, ilyen például az is, hogy mi okozza azt, hogy az emberek egyszerűen megőrülnek és gomba módra megszaporodik a bűnözés, erőszakos viselkedés Metro City utcáin. A játék végén azért kapunk egy halovány választ, de az is olyan, hogy nincs teljesen kifejtve az esemény magyarázata, illetve újabb kérdéseket tár elénk, amiket már csak a folytatásban tisztázott a Monolith és így lett kerek egész a sztori. Mivel a második rész sajnos exkluzív konzolcím (csak Xbox-ra és PS3-ra jelent meg a játék), az only PC gamerek így maximum csak utána olvasni tudnak annak érdekében, hogy összeálljon a történet a fejükben. Így tehát elmondható, hogy a történet egyszerre kiváló és hiányos is egyben.

Az ilyen dark-os hangvételű történethez a fejlesztők egy sötét, borongós hangulatú várost kreáltak, amiben tökéletesen elhelyezhető lett a sztori. Már a játék elején érezni lehet, hogy itt bizony korántsem Tündérország kapuin léptünk be. A falakat mocsok és graffiti borítja mindenhol, a szeméthalmok olyannyira megszaporodtak, hogy egy Greenpeace aktivista azon nyomban szívrohamot kapna, patkányok szaladgálnak az épületek szűk folyosóin, a világítás pedig enyhén szólva is szegényes. Bár a helyszínek java része azonos színvilágból építkezik, nem érezzük azt, hogy a környezet egyhangú lenne, mint a F.E.A.R. esetében, ugyanis a Monolith itt sokkal jobban kidolgozta a pályákat és számos hangulati elem garantálja azt, hogy ne érezzük környezetünket túl sivárnak. A helyszínek eléggé változatosak (bár némelyik eléggé klausztrofóbiás érzést kelt), többek között egy metróállomáson fogunk bolyongani, lejuthatunk utána a metróalagutak közé, ahol a fény hiánya miatt eléggé kiszolgáltatottnak fogjuk magunkat érezni a sötétben és a zseblámpánkkal kell majd megtalálnunk a helyes utat, mászkálni fogunk a Városi Könyvtárban és egy cseppet sem gyermekbarát iskola falai között is, valamint látogatást fogunk tenni egy farmon is, ahol a végjáték fog zajlani. A hangulat tehát nagyon el lett találva, a fejlesztők nyilatkozata szerint olyan neves filmekből merítettek ötleteket, mint a Hetedik vagy a Bárányok hallgatnak, és valljuk be, nagyon eltalálták az atmoszféráját Metro City-nek.

A látványt a Monolith saját alkotású grafikus motorja, a Lithtech szolgáltatja és természetesen a Jupiter EX változatot alkalmazták annak érdekében, hogy ne legyen kifogásolható a játék megjelenítése. A motor megfelelően teljesít, a környezet sokkal színesebb, mint a F.E.A.R. esetében (ellenpéldának azért hozom fel a F.E.A.R.-t, mert ezzel a két játékkal debütált a Lithtech Jupiter EX), bár tegyük hozzá, kevés olyan helyszín van, ahol a készítők melegebb színösszeállításokat is alkalmaztak, nyilván a játék sötét hangulatát hideg színárnyalatokkal próbálták fokozni, de hiába járhatunk majd több változatos helyszínen is, amik elég jól kidolgozottak, egy idő után akkor is repetitívnek tűnhet majd a pályák felhozatala. A textúrák minősége is javult, a fényeffektek elsőrangúak (az első pályán én percekig néztem szájtátva, ahogy beszűrődik az ablakon keresztül a napsugár, a játék további részeiben úgyse láthatjuk majd gyakran), a helyszínek gazdagon felszereltek mindenféle tereptárggyal, amelyek fizikáját a jól ismert Havok fizikai engine számolja. Az ellenfelek kidolgozása is nagyon jól sikerült, bár javarészt az összes ellenfelünk ember, a kezdeti pályákon se öltönyös, jól fésült mintapolgárokkal kell majd harcba bocsátkoznunk, szembeszállhatunk sebekkel tarkított, torz arculatú csövesekkel, olyan csontsovány, hosszú fekete hajjal és üveges szemekkel megáldott, félmeztelen alakokkal, akik a kinézetük miatt már eleve tiszteletjegyet érdemelnének egy Marilyn Manson koncertre, a játék végső szakaszában pedig már alig fogunk ráismerni az ellenfelek emberi vonásaira. Felhólyagosodott bőrű, félszemű, fogkrémreklámokat megszégyenítő vicsorítással rendelkező hústornyok rontanak majd nekünk, akikkel az ember szerintem nem igazán szeretne találkozni este egy sötétebb sikátor falai között. Az összkép tehát az, hogy néhány grafikai elem esetében a Jupiter EX sokkal jobban domborított a Condemned-ben és magasabb minőségű vizuális élményt kínált, mint a F.E.A.R. első része.

A Condemned játékmenete az, ami igazán kiemelkedővé teszi a programot, azon belül is a harcrendszer a legkiválóbb. Itt bizony nincs rakétavető, mesterlövészpuska, a lőfegyverekhez jobb esetben egyetlen egy tár töltényünk van és kifújt. Az igazi harc deszkákkal, vascsövekkel, papírvágóval és még számos közelharcra alkalmas eszközzel zajlik. Ha kifogytunk a töltényből, a lőfegyverek is használhatóak közelharcra, viszont az igazi arccsúnyító eszközökkel, például tűzoltófejszével, nagykalapáccsal, feszítővassal és ásóval sokkal jobban érvényesülhetünk. Minden közelharcra alkalmas tárgynak négy alapvető tulajdonsága van: sebzés, sebesség, blokkolás és hatókör. Egy nagykalapáccsal például igencsak nagy sebzést tudunk okozni és mivel jó hosszú nyele van, nyilván nagyobb a hatóköre is, viszont igencsak lomhán támadunk vele és blokkolni is nehezebb az ellenfél ütéseit, de ennek például tökéletes ellentéte a kis vascső, amely kevesebbet sebez és kis mérete miatt közelebb kell engednünk magunkhoz az ellenséget, cserébe sokkal gyorsabban tudunk ütni vele és blokkolni is könnyebb. Nyilvánvaló, hogy a nagyobb, lassabb és brutálisabb fegyverekkel másképp kell küzdenünk, mint a kicsi és gyors testápoló eszközökkel. A nagy fegyverek ráadásul azért is fontosak, mert gyakran ezekkel tudunk továbbhaladni a pályákon, például a fejszével bezúzhatjuk a faajtókat, a kalapáccsal leverhetjük a lakattal bezárt ajtókról a lakatot, a feszítővassal feltörhetünk széfeket és biztosítékdobozokat, az ásóval pedig tönkretehetjük az elektronikus zárrendszerekkel felszerelt ajtók zárait. Ezenkívül Ethan tart magánál egy sokkolót is, mellyel megbéníthatjuk az ellenfelet, így nyerhetünk egy plusz támadásnyi időt, amíg drága barátunk vergődik. A játék során pedig kapunk majd Rosa-tól egy jóval erősebb változatot is, ami pedig már le is dönti azt, akibe belelőjük. Ha pedig az ellenség már térdre esik az ütéseinktől, lehetőségünk van arra, hogy kegyesen kivégezzük, például eltörhetjük a nyakát, lefejelhetjük, egyszerűen lerúghatjuk vagy beleverhetjük a fejét a földbe. Ethan egyik nagyon kellemes tulajdonsága, hogy elég gyorsan képes rúgni, amit érdemes alkalmazni a harcok során, a rúgással mindig kizökkenthetjük az ellenséget a harc ritmusából. Van tehát számos szerszám, amivel utat tudunk vágni magunknak az ellenség soraiban, azonban ők is szívesen használják fel ezeket a fegyvereket. Agresszíven és brutális dühvel támadnak, már az egyszerűbb ellenségektől is megugorhatunk a székünkben, amilyen erővel csap le ránk. Komolyan mondom, ennyire erőszakos ellenségekkel nem túl gyakran találkozhatunk a játékokban, de a Condemned-ben lévő ellenlábasokból áradó gyűlölet és düh egész egyszerűen beteg. Ordítva és fújtatva esnek nekünk (egyfajta pszichológiai hadviselésnek vehetjük hangadásaikat, hogy minél jobban meghűljön bennünk a vér, amíg le nem csapjuk a tagot), akár puszta kézzel is elkapnak minket, ilyenkor pedig őrülten rángatnunk kell az egeret, hogy ki tudjunk szabadulni a szorításukból. Ha épp nincs a kezükben fegyver, addig járkálnak körbe-körbe egy helyszínen, amíg a kezük ügyébe akad valami, amivel átrendezhetik az arcfelépítésünket. Jó ütemben tudnak blokkolni, bár ez természetesen függ attól, hogy milyen fegyverrel küzd a velünk szemben álló egyén. Egy fejszével felszerelt hobót ügyesen lecsaphatunk egy deszkadarabbal is, csak kerüljük ki ügyesen a lomha ütéseit és vigyünk be mindig gyorsan pár maflást, előbb-utóbb értékelni fogja. Aljas módon tudnak áltámadást alkalmazni, amivel felborítják a blokkolási ritmusunkat és nyitottá válunk egy támadásra, amit ki is használnak a kedves ellenségeink. Az AI tehát egészen jó lett, igaz, nem annyira taktikusan és összehangoltan küzdenek és gyakran egymást sem kímélik az ellenségek (ami nekünk csak jót jelent, bár ezekből a jelenetekből azért adódhat pár olyan eset, amikor az AI viselkedése miatt csak bambulunk a monitorra, hogy mi a fenét csinálnak derék ellenlábasaink), de azért az áltámadásos, ügyesen blokkolós, a brutális és nyers erővel érvényesülő harci stílusuk miatt nem lesz sétagalopp a harc ellenük.

Ethan ugyebár nyomelemző, így a játékban nekünk is lehetőségünk lesz arra, hogy igazi CSI-feeling-el kutakodhassunk, helyszínelhessünk a pályák egyes részein. Ethan ösztönei azonnal megsúgják nekünk, hogy valami érdekes lehet pont abban a szobában, folyosóban, ahol épp vagyunk, ezt pedig onnan tudjuk, hogy a képernyőt egy enyhe torzító grafikai effekt veszi kezelésbe. Egyik ilyen alapvető helyszínelős felszerelésünk a fényképezőgép, amellyel a megtalált nyomokat rögzíthetjük és továbbküldhetjük Rosa-nak, aki mélyebben elemzi őket. Kapunk még egy lila UV lámpát is, amivel a szabad szemmel nem látható írott nyomokat felfedhetjük a szemünk előtt, egy nagyobb és erősebb zöld fényű lámpát is, amivel pedig a feltörölt folyadékokat, vérnyomokat tudjuk beazonosítani, illetve egy DNS mintavevőt is, amivel például a vértócsákból anélkül tudunk DNS mintát venni, hogy belenyúlnánk a vérbe és már rögtön küldhetjük is be az adatokat Rosa-nak. Ezek a helyszínelős részek az elején egész jópofák, viszont sajnos szinte egyből tudjuk, hogy mikor melyik felszerelésünket kell használni és hogyan (a program ezt ki is jelöli nekünk automatikusan), ezért kevésbé izgalmas a nyomkeresés egy pár pálya után. A Monolith a játékmenetbe belevette a döglött madarak és fémtáblák gyűjtögetését is, amivel különböző extra tartalmakat nyithatunk meg, illetve minden pályán el van rejtve egy TV készülék is, amikkel szintén megnyithatunk különböző plusz információkat a játék fejlesztéséről. Megemlíteném még a hangokat is, amik azt hiszem, szintén parádésra sikerültek. Aki headset-el vagy egy jobb minőségű, 5.1-es hangfalrendszerrel akar Condemned-ezni, az készüljön fel rá, hogy esetleg annyira megugrik majd a hirtelen zajoktól, hogy lefordulhat a székről. Az ellenfelek agresszív ordításairól már beszéltem, a környezet további hangjai is elsőrangúak, a kaparászások a falak között, a kísérteties háttérzajok, morajok, távolban hallható nagy hangerejű puffanások, csattanások, csörrenések, a kivégzések során eltörő csontok hangjai mind nagyon el lettek találva. Zenékből ugyan kevés van, de a helyszínek alatt hallható háttérmoraj sokkal jobban fokozza a hangulatot, mintha valami sejtelmes zeneszám menne. Ami van egy-két track, azok viszont pörgősek és jól illeszkednek pont abba a játékrészbe, ahova a Monolith szánta őket.

Mit lehet tehát elmondani a programról? A játék maga szerintem nagyon jó, de enyhén szólva beteg és brutális. Németországban 2008-ban az összes példányt visszavonták, elkobozták az összes példányt és mindenhol szigorúan +18-as besorolást kapott. A pszicho-horror atmoszféra nagyon el lett találva, a harcrendszer nagyon jó és üde színfoltot vitt anno az FPS-ek sorai közé, a grafika pedig még ma is egész pofásan néz ki. A sztori hiányosságai, a helyszínelős momentumok kissé primitív megvalósítása, az AI esetleges botladozásai, a helyenként kicsit monotonná és repetitívvé váló játékmenet, illetve a program rövidsége az, amik a negatívumok közé sorolandók, de a hangulat kárpótol mindenért. Aki szereti a horrort, mindenképpen tegyen vele egy próbát, ha még nem sikerült. Én személy szerint a második rész miatt bánkódom, hogy nem jelent meg PC-re, de nincs mit tenni, a Monolith (vagy a Sega) így látta jónak, hogy kizárólag konzolra jelenjen meg a Condemned 2:Bloodshot. Néhány pletyka terjeng egy esetleges harmadik részről, de ez nincs megerősítve, illetve nincs megjelenési dátum sem, de reménykedem, hogy ezúttal egy PC-s verzió is napvilágot lát majd.