Blood - játékteszt

Egy ember, mégis megannyi ontott vér. Mire képes Caleb, a sátán volt szolgája egy vasvillával és egy sörétessel? Ebben a tesztben kiderül.

A korai FPS játékokra jellemző volt az erős kontraszt felállítása. Volt a jó és a gonosz. Ebből a két oldalból mindig csak a jóval lehetett lenni, sosem volt opcionális választásunk. 1997-ben, egy évvel a Duke Nukem 3D színrelépése után azonban megjelent egy játék. Egy olyan játék ami az első beledobott kavics volt az FPS-ek jura kori állóvizében. Mint az első kellemes hűvös fuvallat egy forró nyári napon, úgy érte el a játékos társadalmat. Egyetlen hátránya viszont ennek az első fuvallatnak, hogy könnyedén megfeledkezünk róla, ha több ilyen kellemes szellővel érintkezünk a forró napokon. Na de, elég a metaforákból, a játék amiről beszélek az nem más mint a One Unit Whole Blood, ismertebb nevén csak Blood.

A Monolith gondozásában kiadott 1997-es Blood egy egyszerű agyament, lőj le mindent, ami mozog típusú FPS játék. Mi adja akkor a varázsát? Az, hogy komolyan veszi magát, meg nem is. Míg az egy évvel azelőtt megjelent Duke Nukem 3D a humorra épített, addig a Blood keveri a humoros és a komoly jeleneteket. A játék kezdetén megismerkedünk a főszereplővel, Calebbel aki úgymond a sátán egyik hű szolgálója. Miután küldetésünket sikeresen elvégeztük, ahelyett hogy szépen megpaskolná kobakunkat a főnök, inkább eltesz minket láb alól, szerelmünket Ophiliát pedig magának tulajdonítja. Azonban nem minden történt a terv szerint, ahogyan azt Őgonoszsága gondolta volna. Sírunkból felkelve azt látjuk, hogy a világ teljesen kifordult magából. Ha időben be kellene lőnöm, azt mondanám, hogy az I. világháború idején járunk, viszont a történet szerint olyan mértékekben fejlődött a világ, hogy évszázadokkal előrébb tart a technológia. Tehát az 1800-as években már nyugodtan élvezhetjük a plázák, az autók és minden egyéb luxuscikkek alkotta kényelmes életet, ha időközben a Földet nem borította volna el minden pokolból jött szörnyszülött és szektások, akik az ártatlan civileket rabszolgának, és kísérleti patkányként használják fel. Pokoli világ ez, de hősünket csak egy dolog érdekli: Ophiliát meg kell menteni!

A produktum alatt duruzsoló Build motor, amit a Duke Nukem 3D is használt, alaposan teszi a dolgát. Fejlettebb árnyékolást és részletesebb textúrákat kapunk, az AI is fejlődött valamennyire, viszont az ál 3D hatás még mindig felfedezhető, a karakterek csak 2D-ben vannak megrajzolva, és amerre fordulunk, úgy fordulnak ők is velünk együtt, legyen szó az élő, vagy már halott ellenfelekről. Emiatt a megoldás miatt elfelejthetjük a fel- és lenézést, habár van a játékban, igen zavaró, ha a fix kameranézetből kimozdulunk és az egész világot torzulva látjuk. Megjelent viszont az égés, ami azt jelenti, hogy ha tűzzel érintkezünk, akár lángra is kaphatunk, a legjobb módszer az eloltására pedig ha vízbe ugrunk. Ami viszont a védjegyévé vált a játéknak, az a sok vér. Ezt iszonyatos mennyiségben kell elképzelni, és valami borzalmasan perverz beteg vigyort tud az arcunkra csalogatni, egy-egy szétrobbantott ellenfél látványa. A zenékkel és hangeffektekkel sem volt gondom, minden passzol a játékhoz, és ha már a zenét hoztam szóba, akkor az valami eszméletlenül jó. A hideg futkos még mindig a hátamon az első pálya zenéje után.

"A szárnyát vagy a combját kéred?"

A játékot összesen 4 fejezetre osztották, egyenként 8-9 pályával, változatosságra pedig nem lehet panasz, hiszen különleges helyek mellett, rengeteg általánosnak mondható épületeket is meglátogatunk, mint például egy kórház, vasútállomás, vagy egy temető, ahol az egész játék kezdődik. Városi szekciókat is kapunk, ahol az utcákat bejárva láthatjuk a gatyában nyomorgó civileket, (furcsa, hogy mindegyik férfi) ha pedig kedvünk úgy tartja, akkor meg is ölhetjük őket, ha zavarják a kilátást. Ez a legjobb a játékban, hogy nincs megkötve a kezünk. Életben is hagyhatjuk őket, vagy kipróbálhatjuk rajtuk legújabb fegyvereinket, a döntés rajtunk áll. Játszhatjuk a megmentőt, vagy az istent, aki ítélkezik a halandók felett.

A játék neve tökéletesen passzol a nehézségi szintekhez, hiszen ha közepesen indítod el a játékot, akkor készülj fel, hogy vért fogsz izzadni. Összesen hat nehézségi szint közül választhatunk, mindegyiknek valami hangzatos nevet adtak, de én inkább így nevezném őket: közepes, nehéz, nagyon nehéz, brutálnehéz és őrült. Még a legkönnyebb nehézségi fokozat is rejt kihívásokat, ha pedig feljebb tesszük a lécet, akkor több ellenséget, nagyobb kapott sebzést, és irreálisan szívós ellenfeleket kapunk. A zombikat még éppen, hogy meg lehet ölni, mivel ha le is szúrjuk őket, gondolnak egyet és újra felkelnek. A gépfegyveres szektás szerzetesek sosem tévednek, mindig eltalálnak, legyél bármilyen távol tőlük. A repülő démonokról pedig ne is beszéljünk. Apropó, démonok: minél nagyobb a nehézségi fokozat, annál nagyobb az esélye, hogy a folyosókon kirakott démonszobrok életre kelnek. Talán nem is kell mondanom, hogy hányszor hozta ez rám a frászt.

Már ezek sem mondhatók átlagos ellenfeleknek, de akkor még beszélhetünk a cápaemberről, akit egy cápából és egy emberből varrtak össze. Ennek köszönhetően legyen szó akár szárazföldről, vagy vízről, ezek a piócák mindenhova követnek, így érdemes egy jó nagy adag napalmbombát beléjük ereszteni. Egyébként járni fogunk abban a kórházban is, ahol ezeket létrehozzák, és a laborban, ahol ezt kikísérletezték. A veszélyességi faktor már a plafont verdesi, de még ott van az Adams Familyből ismert kéz (Izé), ami a torkunkra pályázik. Ha egy ilyen elkap, akkor addig fojtogat, amíg meg nem halunk, közben a képernyő sötétedésnek indul, így egy kis idő múlva a pályából már semmit sem fogunk látni. Ijesztő és mégis idegesítő is egyben. A pókok pedig már teljesen normálisnak is mondhatóak egy ilyen kaliberű játéknál, de a 3 méteres óriáspóktól a frász kerülget mindig.

"Barátom, te aztán hulla jól nézel ki!"

Egy ilyen mértékű horda ellen, szükségünk van normális felszerelésekre is, ugye? Itt látszik, hogy mennyire is gurult el a fejlesztőknek a gyógyszere, mivel a fegyverarzenál, amit kapunk az valami eszméletlen. Kezdésünkkor mindig egy vasvillával indulunk, később kapunk egy jelzőpisztolyt, amivel lángra gyújthatjuk az ellent, majd a duplacsövű sörétes, ami már alapfelszerelésnek mondható, egy Thompson féle kerektárú gépfegyvert, napalmvetőt, – igen, nem viccelek, tényleg napalm – egy dezodort és mellé egy öngyújtót, voodoo babát, amivel halálra szurkálhatjuk a rosszfiúkat, és végül a kedvencem, egy karóra kötözött egyszemű koponya! A voodoo-val és a koponyával csínján kell bánni, hiszen ha a muníciónk elfogyna, akkor az életünkkel fizethetünk érte. Kapunk még 3 féle dinamitot, az egyik mozgásérzékelős, egy távirányítós, és egy öngyújtóval meggyújtható típust. Igazi élvezet, amikor látod, hogyan repülnek szerte-szét a pályán a zsigerek. Ezeken felül a pályákon található egyéb extra kiegészítő is, mint például a mobilizált medipack, amit bármikor felhasználhatunk a játék során, vagy a búvárfelszerelés, és még sorolhatnám.

Igen, ezek után még mindig kijelenthetem: a játék humoros. Nálam az tette fel a pontot az i-re, amikor a vidámparkos pályára kerültem. Kiröhögtem a belem, amikor ezt a részt végigjátszottam. Nem beszélve még Caleb beszólásairól is, amik olyanok mintha egy perverz bácsi a füledbe sugdolózna. Nagyon beteg, mégis jó! Ráadásul főszereplőnknek van önkritikája is. Mindig van valami hozzáfűznivalója az éppen felrobbantott delikvenshez, vagy csak egy pályaszakaszhoz, ami nem tetszik neki.

Summa summarum, egy jó játékról van szó, pár apróbb grafikai hibával, de a játékélmény az tényleg egyedi és maradandó. Leginkább a Painkillerhez tudnám hasonlítani történeti szempontból. Ha nem próbáltad ki, akkor tedd meg, a GOG.com-ról hozzájuthatsz, és garantálom, hogy minden pillanatát élvezni fogod!

Értékelés: 90%
U.i.: „I wanna be like Kevin!”