Egy korszak lezárul

Ami pedig igazán erőssé teszi ezt az egészet, az maga a történet. Egész elképesztő, hogy micsoda sztorit hoztak össze benne, a játékos (most magamból indulok ki) egész egyszerűen átérzi a dolgok súlyát, megtapasztalja milyen érzés lehet egy a lehetetlen ellen küzdeni, megmenteni milliókat. A Kaszások (Reaperek) ugyanis, mint azt már a 2.rész végén is láthattuk jönnek, és céljuk az, hogy a ciklust befejezve elpusztítsák a már túlfejlett emberiségét (és persze a galaxisban élő többi értelmes fajt). Erről sokáig senki nem akar tudomást venni a főszereplőn, Shepard parancsnokon kívül, egészen persze addig míg a saját szemükkel nem szembesülnek a pusztító veszéllyel. Innen pedig lényegében, nagy vonalakban a mi feladatunk egy hadsereg összeállítása, egymással szemben álló, más nézeteket valló fajok egymás mellé állítása, hogy együttes összefogással felvehessük a harcot a túlerőben lévő ellenséggel szemben. Ám a történet nyilván nem ebből áll, rengeteg izgalmas pillanat, meglepő fordulatok jellemzik minden percét. A mesterien megírt sztori új helyszínekre vezérli el a játékost, sok esetben még jobban megismerhetjük egyes fajoknak a múltját, hagyományait és értékeit. De ami egész egyszerűen a legmagasabb szintre emeli ezt a játékot és akiknek köszönhetően valóban úgy érezzük mi is ott vagyunk azok a karakterek. Már az előző részekben is elképesztően erős volt a ME ezen vonala, de véleményem szerint most a 3.részre sikerült legjobban, legmélyebben kiforrnia a karaktereknek, azok személyiségének. Tényleg egyszerűen megelevenednek a képernyőn, nem csak egy a monitoron mozgó és beszélő pixelhalmazok, hanem tényleg valódi érzelmekkel felruházott igazi személyiségek. Mindenkinek megvannak a maga szófordulatai, érzései, nyűgjei és persze pozitívumai is. Ezek még jobban tükröződhetnek ha mentés importálással játszuk végig a játékot, hiszen a korábbi döntéseinknek hála tudnak ragaszkodni hozzánk, közelebb kerülhetnek a játékoshoz, de persze el is hidegülhetnek. Az, hogy hogyan viszonyulnak majd, csakis rajtunk múlik. Most is lesz lehetőségünk románcot kötni azon társunkkal, akihez szívünk és hormonjaink húznak (akár egyneműek között is). És amire most ki akartam kicsit térni, hogy a végére annyira meghatározóvá válnak, annyira a szívünkhöz tudnak nőni, hogy az videójátékban nagyon ritka. Igazi barátoknak, egyeseket valódi szerelmünknek érezhetjük és ezt nagyon tudja palástolni az igazán fantasztikusan megírt dialógusok, amikből már jóval többféle van, mint a korábbi részekben. A játék legkiemelkedőbb pontjai tehát ők, kik körbevesznek minket, kik ott vannak mellettünk minden bajban, kik támogatnak bennünket, kik próbálják oldani bennünk azt a mérhetetlen nagy feszültséget ami az egyre csak közeledő veszedelem miatt kezdi szétmarni szívünket.

Kicsit nézzük meg magát a játék felépítését. Grafika szempontjából egy kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert tulajdonképpen rettentően felemás érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Ha egy szóval kellene jellemeznem akkor azt mondanám, hogy szép. De egy kicsit mélyebbre kell ásni ilyenkor és pont így láthatjuk meg az apró részletekben a valóságot. Egyes helyeken ugyanis kimondottan ronda, elnagyolt textúrákkal találkozhatunk (leginkább most a játék elejére gondolok, mikor a Szövetségi bázison vagyunk). De ugyanakkor bizonyos részek fantasztikus látványt tárnak szemein elé és bizony komoly orgiát tudnak okozni az erre érzékeny személyek látószervében (itt főként az elképesztően brutális utolsó csatát említeném, vagy az aszárik bolygóját). Az arcanimációk rengeteget fejlődtek és tényleg nagyon valósághűek lettek, minden egyes mimika kivehető amit a karakterek kimutatnak felénk vagy éppen egymás irányába. Hajónk a Normandia is kisebb átalakításokon ment keresztül, ezúttal már ismét lemehetünk például a hangárba (ami a 2.részből kimaradt). Saját kabinunkban öltözetünket cserélhetjük, alakíthatjuk, pikáns pillanatokat élhetünk át szívünk választottjával vagy éppen a hangulatos akváriumunkat tölthetjük meg különféle halakkal, vízi élőlényekkel (ezeket a különféle boltokból vásárolhatjuk meg, ráadásul most már amiatt sem kell aggódnunk, hogy elpusztulnának, hiszen ezt egy kis kütyü megvásárolásával megoldhatjuk) és maketteket is gyűjthetünk. A parancsnoki szinten a térképen navigálhatjuk magunkat, ami még mindig nagyon hangulatos és látványos (ráadásul egy újdonság is feltűnik itt, ugyanis a sokak által utált bolygó szkennelést felváltotta egy amolyan flotta építés, aminek lényege, hogy a kaszások által már megszállott területeken szkennelhetünk és különféle extra ellátmányokat, hajókat, osztagokat, ereklyéket szerezhetünk, amikkel növeljük flottánkat és az egész sereg morálját). Az audió téren a játék továbbra is hibátlan, a szinkronszínészeknek továbbra is hatalmas piros pont jár, hiszen zseniális munkát végeztek egytől-egyig (de még a kisebb mellékszereplőknél is!). A zene pedig egyszerűen fantasztikus, olyan soundtrackja van a játéknak ami az érzelemskála minden részére elkalauzolja az embert (vannak libabőrt okozó epikus darabok, remek pörgősek és könnyfacsaróan érzelmesek is), egyszóval le a kalappal a Sam Hulick és társai előtt, kiváló zenéket komponáltak, amik abszolút a jelentekhez odaillő darabok. A játékmenet terén inkább a 2.részre hasonlít, sokak szerint kicsit lebutított a harcrendszer, bár én nem nevezném annak (én személy szerint az 1.résznek harcrendszerétől kaptam sokszor idegbajt). Fegyvereinket és páncéljainkat továbbra is fejleszthetjük kiegészítőkkel (amiket vagy a boltokban vásárolunk, vagy a csatamezőn is összeszedhetjük őket).

Innentől aki még nem játszotta ki, ne olvassa: SPOILER TARTALOM:
Na és akkor elérkeztem tesztem azon részéhez, ahol a játék végével kell foglalkoznom. Az internet különböző fórumain mindenhol azt lehetett olvasni a játék megjelenése után, hogy az emberek egyszerűen lefikázzák a játékot. Na nem az egészet, csupán az utolsó közel tizenöt-húsz percét. Nos igen tény, egyetértek, hogy érdekes befejezése lett, nem happy end, mint a korábbi részekben és szerintem pont ebben rejlik a rajongók csalódottsága, hogy vége van. Ez az amibe senki nem akart beletörődni, senki sem akarta elfogadni, hogy ezen grandiózus, elképesztően epikus, szívbemarkoló történetnek vége van és ráadásul kissé drámaian. A játék úgy ám blokk háromféle befejezést kínál fel (ebből egy amúgy csak az extended cut-ban érhető el, amit a fejlesztők a rajongók sipánkodását és nyávogását látva vágtáék bele). Most sokan támadhatnak majd engem (itt az ideje felvennem a páncélt, holopajzsot bekapcsolni, védelmi drónt bekészíteni a támadó kritikus kommentekkel szemben XD), de nekem alapvetően nem volt bajom a befejezéssel. Szerintem ez így volt jó! Kellően drámain lezárni ezt a zseniális kalandot. Persze igen sokakban felmerülhet, hogy mi lett a társaink sorsa, mi történt velük a döntésünk után: igen ez a része tény lehetett volna kidolgozottabb, de ez nem von le semmit belőle. Nálam elérte azt, amit nagyon kevés játék tudott belőlem kihozni: méghozzá, hogy megsiratott. Igen, igen lehet jönni, hogy férfi létemre milyen érzékeny vagyok, de én ezt nem szégyellem, sőt ez pont azt jelenti, hogy a játék képes volt magával ragadni, képes voltam átérezni ennek az egész háborúnak a sorsát. Shepard (ami ugye egyenlő angolul a juhásszal) valószínűleg nem véletlen ez a neve (jó hallottam már olyat is, hogy egy űrhajósról kapta), de teljesen ráillik ezen név: ő az aki tereli a nyájat, jelen esetben a galaxis népeit, neki kell megvédenie, megmentenie a csordát a gonosztól, az ő felelősségén múlik mindennek a léte. Ha ő elbukik, akkor kész vége: minden megsemmisül. Ez, mint korábban is említettem hatalmas belső fájdalmakat okoz Shephardben, amik a különböző álmok képében jelennek meg előttünk. Ezen álmok főszereplője ugye egy ember kisfiú, akit főszereplőnk saját szemével látott meghalni. És ez a tehetetlenség, ez a lelki furdalást mutatja az amikor a kisfiú, majd később vele együtt Shephard is elég az álombab, a tűz martalékává válik. Metaforikusan szólva a kisfiú jelképezi a népet, az összes fajt, Shephard belső vívódásának a kudarctól való rettegését, félelmét mutatja meg az, hogy ő is porrá válik illúziójában. Azon játékosoknál akiknél kiváltotta ezt a hisztériát, ezt a lebecsmérlést, azok bizonyára szintén beleélték magukat a sztoriba, megszerették, valódi társukként kezelték a karaktereket és pont ezért fájó az, hogy nincs tovább. A véget, az elmúlást egyik ember sem képes teljesen elfogadni, és szerény véleményem szerint ez az ami miatt beindult ezen kritizáló egyénekben a támadás a játék iránt.
Én is egy különleges extázisba estem mikor először végigjátszottam még pár évvel ezelőtt, de igazából akárhányszor végig vittem (szám szerint hat alkalommal) mindig előjött ez a furcsa, különös érzés ami az elmúlástól való rettegést, a jó dolgok eltűnésétől való félelmet okozza. A játék pedig remekül generálja bennünk ezt az érzést, a remek felépítésnek köszönhetően, szinte rákényszerít, hogy érezd át azt, amit a főszereplő átérez. Szóval én szerintem nagyon kár lehúzni ezen játéknak a végét, és mondom lehet majd fikázni és támadni majd engem, de akkor is csak az bizonyosodik majd be, amit az előbb kifejtetettem, leírtam: azaz, hogy nem tudják a játékosok elfogadni, hogy szeretett játékuk, barátként kezelt karaktereik és zseniálisan felépített világuk összeomlik és nincs tovább ( plusz mind különbözőek vagyunk, senki nem egyforma, mindenkinek meg van a saját, egyéni, szubjektív véleménye, amit szerintem el kellene fogadni).
SPOILER TARTALOM VÉGE