Metro 2033 teszt

Majdnem négy évnyi fejlesztés eredményeként látott napvilágot 2010 márciusában a Metro 2033. A megjelenésig rendkívül jó reklámkampányt kapott a játék, habár én ezekre csak akkor figyeltem fel, amikor már a játékos társadalom javában nyúzta friss megjelenésként.

Dimitrij Glukovsky szülőhazájában 2002-ben vált híressé, amikor megjelent a Metro 2033 című könyve. A könyv hatalmas sikere azonban folytatásért kiáltott, így 2009-ben megérkezett a második epizód is, mely hasonló fogadtatásban részesült, mint elődje. Ahogyan a szórakoztatóiparban lenni szokott itt is elsősorban az író dolga az olvasóréteg szórakoztatása volt olyan minőségi színvonalon, hogy az a kiadónak rendkívül jól jövedelmező bevételi forrás lehessen. A nyereség növelése érdekében ilyenkor szokás előhúzni a tarsolyból az írott anyag vizuális formában történő újbóli eladását, ami többnyire film formájában szokott megvalósulni. Meglepő módon azonban a Metro 2033 esetében úgy gondolták sokkal nagyobb profit rejlene egy játékban, mint egy másfél – kétórás mozifilmben. A hivatalos ok leginkább az volt, hogy egy játék jobban vissza tudná adni vizuális formában az igencsak terjedelmes könyvet, mint egy film, s így szinte minden kulcsfontosságú mozzanat érintetlen maradna, ami nem lenne elkerülhető egy forgatókönyv esetében.

Egészen pontosan majdnem négy évnyi fejlesztés eredményeként látott napvilágot 2010 márciusában a Metro 2033. A megjelenésig rendkívül jó reklámkampányt kapott a játék, habár én ezekre csak akkor figyeltem fel, amikor már a játékos társadalom javában nyúzta friss megjelenésként. Ha össze kellene számolnom, akkor talán egészen pontosan négy alkalommal futottam neki a Metro 2033-nak, s az utolsó próbálkozás bizonyult csak eredményesnek, hogy végére is tudtam érni, habár elismerem, hogy vért izzadtam vele, de utólag nem bántam meg a ráfordított időt. Jómagam rendkívül szeretem a poszt-apokaliptikus történeteket bármely formában, de viszont nem vagyok nagy rajongója az FPS játékoknak, s ebből a szempontból elég nagy kihívással kerültem szembe. Egyrészről roppant mód érdekelt a történet, s a videók alapján az atmoszféra is telitalálat volt, de viszont mégis ott volt a taszító FPS tulajdonságok tömkelege. És akkor még nem emeltem szót a grafikai megjelenésről sem. Első nekifutásom nem sokkal a megjelenés utánra esett. Vizsgaidőszak kellős közepén próbálgattam az akkor még elég karcsú specifikációkkal rendelkező PC-men, így a DX9-es környezet annyira nem nyűgözött le, valamint folyamatosan szembekerülő akadályoknak köszönhetően végül pihentettem a játékot egy hosszú időre. Amikor kisebb fejlesztéseket hajtottam végre a PC-men valahogy mindig előkerült a játék, de egy bizonyos idő után mégis a lomtárba landolt sokadszorra is.
Többi embertársamhoz hasonlóan a téli időszakban én is hajlamos vagyok a négy fal közt lustálkodni, s minimálisra venni a szabadban tölthető időt. Ilyenkor pedig könnyen elunja magát az ember, s én is így jártam, s mivel komolyabban egyébként sem lett tesztelve a tavaly összeállított PC-m, így úgy döntöttem, hogy a Metro 2033 tökéletes lenne erre. És ugyebár a nem kis összegért megvásárolt Controllert is nyúzni kellene alapon tökéletes elfoglaltsággá nőtte ki magát a játék.

A történet szerint az emberiség újabb nukleáris világháború elé nézett, melynek eredményeképpen milliók haltak meg, s kevés túlélő maradt csak életben. A föld felszíne lakhatatlanná vált, s a nukleáris fegyverek, vegyi gázok használatának következményeként különböző mutáns lények fejlődtek ki, s szaporodtak el olyan mértékben, hogy a túlélőknek a föld mélyét kellett választaniuk, mint biztos menedék. A kevés életben maradt ember ahelyett, hogy összefognának inkább “csoportokat” hoztak létre, s ezeken belül különböző hierarchiai réteget alkottak, s minden betolakodó, idegen sorsa feltehetően halál. Ebbe a világba született bele Artyom is, akiről azt is mondhatnánk, hogy véletlen folytán csöppen bele abba a feladatba, amit végre kell hajtania, mely nem más, mint segítséget hívni a bajbajutott embertársainak, illetve a többi állomáson tartózkodókat figyelmeztesse a közelgő veszélyre. Azonban ahhoz, hogy ezt teljesíteni tudja rengeteg kihívással teli utazással kell szembenéznie, habár a félelem legkisebb jele nélkül vág bele, hogy segítséget szerezhessen.

Függetlenül a Metro 2033 korrektnek mondható vizuális megjelenésétől érdekes élmény volt számomra a játék közben rájönni, hogy majdnem három év alatt mennyit is változott az ízlésem. Az első próbálkozások alatt csak érdekesen néztem ki a fejemből, s azon gondolkodtam, hogy vajon mi a siker titka, hogy ennyi embert magával ragadott a játék. Bamba képpel ültem a monitor előtt, s bizonyos pont után mindig a lomtárba kerültek a játék fájljai a mentéseimmel együtt. Addig egy hólepte januári estén ismét leültem a játék elé, s verejtékező homlokkal kerestem a megoldásokat arra, hogy vajon hogyan is tudnám a Metro 2033 által elém állított akadályokat sikerrel venni, s ennek hozományaként előrébb jutni a játékmenetben. Többnyire pedig keserű szájízzel léptem ki a játékból, amikor ráeszméltem, hogy ideje nyugovóra térni, de mivel a szórakoztatási faktor magas volt számomra, így az esetek többségében fél órás agyi kattogás következményeként ismét a képernyő elé ültem, hogy aztán másnap táskás szemeim tanúskodhassanak arról, hogy ismét nem sikerült időben lefeküdni.
A föld felszíne lakhatatlan, fagyos és mindenféle teremtmény által uralt helyszín, mely az ember számára olyan terület, amely felér a majdnem biztos halállal. Az esetek többségében így a szerteágazó és másfajta földalatti veszélyt rejlő metró alagutakat derítjük majd fel, miközben igyekszünk a ránk kirótt feladatot végrehajtani. Ugyan engem jobban vonzott, hogy felszínen kóboroljak, de egy bizonyos idő után valahogy berántott az alagutak által teremtett hangulat. A túlélésért harcolni kell, s a játék sem kímél minket. Igazi poszt-apokaliptikus produktum került ki a THQ és a 4A Games műhelyéből. Elkeserítő világképet ad a játék, melynek érzése átjárhat bárkit. A túlélők koszban és nyomorban próbálnak életben maradni reménytelenség közepette. A drámai motívumokból természetesen nem lesz hiány, s erről a készítők rendkívül jól gondoskodtak. A metró alagutak megvalósítása olyan profizmusról vall, amelynek köszönhetően a játékosban is felébred a túlélési vágy. A menedékhelyeken pedig olyan állapotokkal találkozhatunk, amely tökéletesen érzékelteti, hogy hova is jutott az emberiség. A felszínen és a föld alatt egyaránt elszaporodó teremtények gondoskodnak arról, hogy a túlélőknek ne lehessen gondtalan éjszakájuk. Az irdatlan állapotokból csak kis ízelítőt kapunk, ugyanis nincs vesztegetni való időnk, így szinte azonnal útra kell kelnünk. Mivel hősünk nem egy képzett katona, hanem egy civil, ezért az utunk során mindig szegődik mellénk valaki, aki segít majd nekünk, illetve a helyes útvonalra terel minket. Ezek a segítők többnyire csak részben lesznek a kísérőink, s személyük folyton változni fog, így sokszor fordul elő, hogy egyedül maradunk.

Annak ellenére, hogy FPS-sel van dolgunk nem mondhatjuk el, hogy akciójátékkal állnánk szemben, hisz megannyi horror elemet kapunk, s némi misztikumot is sikerült belecsempészniük az alkotóknak ahhoz, hogy kiemelkedhessen a tucat játékok közül orosz származású hősünk kalandja. Bevallom férfiasan akadt jó pár olyan helyzet, amikor sikerült megijednem, így egy idő után letettem arról, hogy esti elfoglaltságom Artyom irányítása legyen.
Itt is van lehetőségünk, hogy a nehézségi szintet tudjunk választani, de még könnyű fokozaton sem lesz egyszerű dolgunk. Ugyan az ellenfelek jobban sebződnek, s hamarabb a fűbe harapnak ugyan, de kezdeti kemény tapasztalatok megtanítják az egyszerű játékost, hogy odafigyeléssel, s megfontolt cselekedetekkel sokkal hamarabb teljesítheti küldetését. Utunk nem lőszertöltényekkel van kikövezve, s a nagyobb hatásfokú fegyverekért is sokszor vért kell izzadnunk, ha meg akarjuk őket szerezni, vagy pedig muníciót szerezni hozzá. Különböző menedékhelyeken lehetőségünk lesz arra, hogy a leapadt készleteinket teljesen feltöltsük. Egyetlen bökkenő lehet az pedig az, hogy egyetlen fizetőeszközünk jóformán töltények lehetnek. Így meg kell tanulnunk a középutat választani, s nem vakon lövöldözni a semmibe, hisz egyrészről könnyen fűbe haraphatunk, ha elfogy a lőszerünk. Másfelől pedig később nem lesz lehetőségünk fegyverünket fejleszteni, vagy épp másikat vásárolni. Szerencsére nem zárt síkú térben mozgunk, így sok olyan helyszín, hely van, amit fel tudunk deríteni anélkül, hogy segítene a továbbjutásban. Érdemes ezeket számításba venni, hisz többnyire itt fordulnak elő “elfelejtett” fegyverek, elsősegélycsomagok, de korábbi harcban elhullott, s sokszor már félig elrohadt bajtársaink hátrahagyott teteme is, amely az esetek többségében jó utánpótlás lehet nekünk felszerelés tekintetében.

Ebből fakadóan kénytelen leszünk az adott terepet teljesen átkutatni abban az esetben, ha nem szeretnénk később olyan problémákba ütközni, melynek köszönhetően kénytelenek leszünk egy adott szakaszt újrakezdeni, hisz a játékosok többsége nem fogja tudni, hogy milyen nehézségekbe ütközhet a későbbiekben. Többször belefutottam, hogy elfelejtkeztem a nehézkes utánpótlásról, így csak pislogtam amikor olyan pályarészhez értem, ahol alig volt lőszerem, s végül maradt a megbízható késem, mely többnyire olyannyira hasznosnak bizonyult, hogy nem volt elkerülhető az adott feladat elbukása. Szerencsére a játék checkpoint alapú mentést használ, így elkerülhető az, hogy elfelejtünk menteni, vagy épp rosszkor mentünk. De ami igazán pozitívum, hogy bármely korábbi mentést visszatölthetünk, hisz a játék minden egyes elért checkpointot fejezetekre osztva listáz nekünk, így ha valamit nagyon elszúrtunk nem kell aggódnunk, s elegendő visszakeresni azt a részt, ahol még a “helyes” úton jártunk. Ahogyan fentebb is írtam a játék nem tartozik az agyatlan FPS lövöldék közé, s a játékost gondolkodásra készteti. Nem elég, hogy meg kell találni az egyensúlyt a fegyverek, muníciók és azok fejlesztése között, de utunk során ha nem hozunk logikus döntéseket, akkor életünkkel is fizethetünk a rosszul kivitelezett cselekedeteinkért.
Olykor az ellenfelek között embertársainkat is megtalálhatjuk, s sokszor pont ők jelentik a nagyobb veszélyt, mint a különböző teremtmények. Egy-egy nagyobb összecsapásnál bizony mindenre figyelnünk kell, s az esetek többségében a legbölcsebb döntés, ha valahol meghúzzuk magunkat, s szépen levadásszuk őket. Ilyen helyzeteknél rendkívül jól jöhet egy olyan fegyver, amely rendelkezik távcsővel, hisz így akár messziről meghúzva tudunk sérülésmentesen ártalmatlanítani a nem kívánatos személyeket. Fontos megemlíteni, hogy a Metro 2033 ellenfelei nem olyan bugyuták, mint amilyennek tűnnek. Ugyanis, ha valakit csendben likvidálunk, de közelében áll valaki, vagy nagyobb zajjal hanyatt vágódik, akkor rögtön felhívja ránk a figyelmet, s nem marad más választásunk, mint sérülés elkerülése mellett éljük túl az összecsapást. Ami egyáltalán nem könnyű, hisz még könnyű nehézségi szinten is elég nagy a sebzési faktor, így könnyen elhalálozhatunk az ilyen helyzetek kapcsán. Akkor vagyunk szerencsésebb helyzetben, ha társunk is van ilyenkor, így az ilyen összetűzéseket könnyebben tudjuk venni. Arról nem is beszélve, hogy az ellenfeleinknek éles látással és rendkívül kiváló hallással rendelkeznek, s az esetek többségében még gondoskodnak arról is, hogy a gyanútlan játékos felhívja magára a figyelmet. Elhelyezett robbanószerek, zajt csapó konzerves dobozok, vagy a lámpánk fénye szinte élő riasztó számunkra. Szerencsére a játék elején akadt segítőtárs, aki jó tanácsokkal látott el, de bevallom, hogy a későbbiekben ezekkel kevésbé foglalkoztam, hisz sokszor a játékélmény sokszor olyannyira magába kerített, hogy egyszerűen ezekkel nem is foglalkoztam, pedig kellett volna. A legnagyobb problémám talán mégis az volt, hogy sokszor hiába lett volna egy jól kivitelezhető taktikai támadás, ha az ellenségek száma nem tette lehetővé, hogy ezt végigvihessem. Jó példa erre, hogy amikor egy 10-15 fős csapattal futottam össze belőlük likvidálhattam egy fejlövéssel egyet, vagy kettőt, de a többivel kénytelen voltam szembenézni, s volt olyan, hogy akár fél óra, óra is elment, mire az adott szakaszt megtudtam csinálni. Ezt valahol felróhatom negatívumnak is, hisz nem az én szerencsétlenkedésem miatt nem jutottam tovább, s ezeknél a részeknél sokszor éreztem azt, mintha a készítők szándékosan akarnának szívatni, s csak azért nem vágtam földhöz a nagy becsben tartott kontrolleremet, mert drága volt.

A játék végéhez közeledve pedig felköthetjük a gatyánkat, ugyanis nem csak az emberi ellenfelekkel gyűlik meg a bajunk, így az első órákban érdemes figyelmesebbnek lenni, s kitapasztalni, hogy bizonyos helyzetekből melyik a legjobb megoldás, melynek köszönhetően a legkisebb sérüléssel tudunk kijönni, mert így minden bizonnyal később könnyebben vehetjük az akadályokat. Feltéve, ha nem szeretnénk napokig kínlódni.
Annak ellenére, hogy minimális időt fogunk a felszínen tartózkodni a metró alagutak nem voltak számomra repetitív helyszínek tömkelege, ami mindenképp pozitívumnak fogható fel. Így nem futhatunk bele olyan blődségekbe, hogy egy helyszínt többször meglátogatunk, s minimális változtatásokkal próbálnánk velünk elhihetni, hogy egy teljesen más helyen vagyunk. Sikerült olyan vizuális megvalósítást eszközölni a készítőknek, hogy az alagutak mélységérzete teljesen átjárt, s a játék végén örömmel nyugtáztam, hogy tényleg hosszú utat tettem meg azért, hogy az alkotók által rám rót feladatot teljesíteni tudjam. Habár sokszor futottam abba bele, hogy nem tudtam pontosan mit kellene csinálni, merre kellene menni. Szerencsére a felszerelések közt mindig volt egy iránytű, illetve pár papír, amelyen fel voltak írva, hogy mit is kellene csinálni. Egyiket sem mondanám teljesen jó megvalósításnak, ugyanis többször fordult velem elő, hogy az iránytű igencsak megtréfált, vagy hiába volt konkrét utasítás a teendőkről, előtte mást is végre kellett hajtanom ahhoz, hogy a leírtakat teljesíteni tudjam. Ráadásul sokszor az ellenfelek miatt esélyem sem volt ezeket elővenni, ugyanis az biztos halálhoz vezetett volna. Emellett még érdemes említést tenni a gázmaszkunkról, mely nélkül egyes helyszínek nem lettek volna kivitelezhetőek. A játék végéhez közeledve értettem meg igazán ennek használatát, ugyanis hiába volt tartalék maszkom, ha az nem volt sérült akkor nem tudtam a másikra kicserélni. A turpisságra végül rájöttem, hogy ilyenkor a szűrőt kell benne cserélni, nem pedig magát a maszkot. Mondjuk egy órával a játék vége előtt érdekes élmény volt erre rájönni.

Szót érdemel a fentiek mellett a Metro 2033 technikai megvalósítása is. Annak idején viszonylag egy alsó kategóriás PC-n futottam neki, s alacsony felbontáson, mindent legkisebbre állítva sem ment valami fényesen, de azért elvoltam vele. A játék is azon címek közé kúszott fel, amelyek tökéletesek arra, hogy egy újonnan vásárolt, vagy épp felfejlesztett gépet akarunk tesztelni, hogy az általunk birtokolt vasunk mennyire is bírja a kiképzést. Annak idején olyannyira erősnek számított az ajánlott gépigénye a játéknak, hogy a legerősebb vasakon is épp csak elfogadható sebességgel futott. Annak ellenére, hogy meglett volna rá a lehetőségem több százezres konfigurációt összeállítani, így én úgy voltam vele, hogy megelégszem egy erős középkategóriás géppel is. Játékok terén panaszom eddig nem volt, habár én nem érzem szükségét annak, hogy minden a legnagyobb beállításokon fusson. Épp ezért volt számomra kissé dühítő, hogy olykor akadtak lassulások, fagyások is előfordultak, s akadtak indokolatlan szaggatások is olyan helyeken, ahol egyébként nem követelte meg a játék motorja a nagy teljesítményt. Másodkézből kapott információ szerint elképzelhető, hogy nem elég a HDD-m sebessége eme majdnem tökéletesre sikerült produktumhoz, de egyelőre nem rohanok a boltba nagyobb teljesítményűt vásárolni annak fényében pedig végképp, hogy az év vége felé inkább SSD-k irányába mozdulnék.
A grafika valóban gyönyörű, s a DirectX 11-es környezetben olykor a vizuális orgazmus állapotába kerültem. Azonban a grafikai minőség nem egyenletes, s akadtak olyan helyszínek, ahol a textúrák nem voltak épp a legkidolgozottabbak, s valahol az épp elfogadható kategóriába tartozott. Ebből a szempontból nem mondható tökéletesnek a játék, de szerencsére a mérleg nyelve még így is bőven a pozitív irányba billen, s a jó kivitelezésből még így is sokkal több van szerencsére. Ami nekem leginkább tetszett az a karakterek jó vizuális megalkotása, habár mozgásuk hagyott némi kívánnivalót, de az igényeimnek nekem megfelelt bőven. A helyszínek szépen kidolgozottak lettek csak úgy, mint az egyes teremtmények, s egy rossz szó sem érheti a játék történetét sem. Utóbbit sokan lehúzták, de nekem pozitív csalódás volt, s öröm volt Artyom bőrébe bújni. Az irányítás számomra kézreálló volt, habár annak ellenére, hogy PC-n fedeztem fel az alagutak rejtelmeit, s teljesítettem be a küldetésem FPS mivoltából kiindulva nem billentyűzet & egér párost részesítettem előnyben, hanem asztali gépekhez készült Xbox 360-as kontrollerrel, amit minden technikai gikszer nélkül felismert a játék, s különösebb problémám nem is akadt az irányítással végül. Utóbbi mindenképp plusz pontot érdemel, hisz így kényelmesen az ágyból fekve, s monitorról tévére átváltva tudtam átadni magam az apokalipszis utáni fagyos világ vizuális csodájának.

Körülbelül másfél hetet ölelt fel nálam a végigjátszás. A játékidő elég vaskos lett véleményem szerint, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy nálam leginkább a szabadidő hiánya miatt húzódott el ilyen sokáig. Ugyan multiplayer nincs, bár engem egyébként is hidegen szokott hagyni az online többjátékos mód. Nem bántam meg a ráfordított időt, s remekül szórakoztam vele. Feltehetően annak idején nem tudtam volna ilyen leleményes, s kitartó lenni, mint most. Hasonlóan talán csak az I Am Alive-val voltam, amire elég merészen köpködtem, s szinte csak kíváncsiságból ültem neki, de végül teljesen berántott. Valahogy így jártam a Metro 2033-al is. Sajnálatos módon a THQ csődje miatt a folytatás márciusi megjelenése kérdésessé vált, de ami biztos, hogy a Last Night alcímet viselő második epizód még idén megjelenik, így részemről mindenképp pozitívum, hogy nem sokkal előtte tehettem magamévá az előzményt.