Ember vagyok?

Azokról a játékokról szoktam tesztet írni, amik számomra meghatározó jellegűek és végigjátszásuk után hetekig a hatásuk alatt vagyok. A SOMA is egy ilyen játék, mély nyomot hagyott bennem és minden eddigi játékot félresöpörve tört a ’legjobb játékok’ listám első helyére. Mikor befejeztem még 10 percig ültem és gondolkodtam a látottakon, elfeledve minden keserves idegtépő pillanatot, amit a játékban átéltem. Szeretem a túlélő-horror játékokat, de az Amnesia óta nem történt olyan hogy egész testemben rázott a hideg és úrrá lett rajtam a félelem és a pánik.

A SOMA 2015 szeptemberében jelent meg, és az Amnesiával híressé vált Frictional Games keze munkája. Mikor megláttam az első előzetest akkor nem tudtam hova tenni. Mi ez a sci-fi izé? Mindenhol robotok? Hol van a jó öreg brennenburgi kastély? De már a játék első 20 percében helyre jöttek a dolgok. A Frictional Games csapata nem hazudtolta meg magát, kitettek magukért és ismét egy remekművet alkottak.

A történetért óriási piros pont jár a fejlesztőknek, nem is tudom hogy írjam le, mivel nem akarom ’elspoilerezni’ a tesztet. A történet Torontóban a jelenben kezdődik (2015-ben). Főhősünk Simon Jarrett névre hallgat, akiről annyit tudunk, hogy egy autóbalesetben elveszítette barátnőjét, és ő maga pedig súlyos agysérülést szenvedett. Az első 10 percben megismerkedhetünk magával a játékkal, az irányítással, a fizikával. Sok minden nem változott az Amnesia óta, a tárgyakat ugyanúgy felvehetjük és mozgathatjuk, el is dobhatjuk őket. Az ajtókat, fiókokat az egér megfelelő irányba mozdításával tudjuk nyitni és zárni. De visszakanyarodva a történethez: Simon az agysérülése miatt találkozik David Munshi-val aki egy kísérleti stádiumban lévő módszerrel próbál segíteni neki. Ennek az a lényege, hogy egy furcsa szerkezettel leszkennelik (pásztázzák) Simon agyát, így próbálják feltérképezni a sérülést és ez alapján megtalálni a megfelelő kezelési módot. De ez nem csupán egy fénykép az agyról. A szerkezet Simon egész tudatát lementi, egy másolatot készít az agyáról és a tudatáról. Mikor beülünk a gépbe és szkennelnek minket akkor hirtelen egy furcsa, sötét létesítményben ébredünk az óceán fenekén ami Pathos-II névre hallgat. Így szegény Simon nem tudja mi történt, és hogy került oda (a fejlesztők részben megtartották az amnézia vonalat). Innentől veszi kezdetét a borzalmakkal teli kirándulásunk, és utunk során rájövünk, hogy valami nagyon nem stimmel, mivel a dátum szerint száz évet utaztunk az időben. Később megtudjuk miért itt ébredtünk fel, hogy kerültünk ide, mi történt a 2015-ös Simonnal, mi történt a Földdel, mi történt a Pathos-II személyzetével és mik azok a lények, amik az életünkre törnek. Kiderül, hogy az akkor kísérleti stádiumban lévő agypásztázás jelenti az emberiség jövőjét, már ha beszélhetünk emberiségről. Tudnék még ódákat írni, de nem akarom telerakni spoilerrel a tesztet.

Utunk során, mint említettem találkozunk furcsa teremtményekkel, amik gondoskodnak róla, hogy ne legyünk magányosak a hatalmas létesítményben. Harcolni itt sem tudunk, jobb ha elbújunk vagy felvesszük a nyúlcipőt. Itt nem játszik az mint az Amnesiában, hogy elbújunk és a szörnyek eltűnnek, aztán nyugodtan mehetünk tovább. Itt a szörnyeknek eszük ágába sincs elmenni, nekünk kell lopakodva kijátszani őket. Sokszor az sem elég hogy eldobunk egy tárgyat az ellenkező irányba figyelemelterelésként, hogy vígan mehessünk a dolgunkra. Ha észre vesznek akkor futás van, sokszor elég nehéz meglógni előlük mivel könnyen kerülhetünk zsákutcába a sötét útvesztőben. Az első meglepetés akkor ért mikor bezárkóztam egy szobába és a sarokban pár percig gubbasztva azt hittem hogy már elment az az izé, erre nyílik az ajtó és vígan jön be hozzám hogy meggyőzzön, még nagyon is ott van és nem felejtett el. Vagyis a mesterséges intelligencia is elég jóra sikerült, amiért szintén piros pont jár a fejlesztőknek. A szörnyek is változatosak, minden helyszínt más és más lények uralnak, amiket különböző módon lehet kijátszani, pl.: Van amelyik nem lát de nagyon jól hall, ezért a pofájába is világíthatunk a zseblámpával akkor sem fog észre venni, viszont a legapróbb zajcsapásra már a nyomunkba ered. Van amelyik a hirtelen mozgásra reagál, így szépen araszolgatva elmehetünk mellette. A másik pedig a szemkontaktusra reagál, szóval nem nézhetünk rájuk. Vannak még mutálódott mélytengeri lények is, illetve pár barátságos teremtmény, akik segítenek minket a hosszadalmas út alatt, de sajnos ők vannak kevesebben.

A játéknak mély filozófiai mondanivalója van. Felmerül a kérdés, hogy mit jelent embernek lenni? Mi valójában az ember? Ha egy emberi tudattal rendelkező robotot lekapcsolunk, akkor az gyilkosságnak számít? Simon sokszor mereng ezeken és hasonló kérdéseken, egyetlen kapcsolatával Cathrine-el, aki utunk során az egyetlen társunk az egész létesítményben. Az ő és a marokeszközünk segítségével tudunk működtetni terminálokat, zsilipeket, ajtókat. Cathrine ismeri az egész létesítményt így tudja hol és mit kell keresnünk. Simon sokszor beszélget vele az életről, hogy mit jelent örökké élni, vagy egyáltalán életnek nevezhető e az, ha test nélkül csupán a tudatunk létezik. Nekem épp emiatt a történeti szál miatt tetszett annyira a SOMA, mivel kíváncsi voltam mi lesz a vége, ami elég ütősre sikerült. Nem lövöm le a poént, tessék kipróbálni.

A grafika mondhatni tökéletes a játékban, a készítők az új HPL3-as motorra építkeztek, amit ehhez a játékhoz fejlesztettek. Minden a helyén van, az árnyékok, a sötétség vagy épp a villódzó fények tökéletes hangulatot teremtenek. A zárt részekben a sötétség uralkodik, míg az óceán fenekén a homály, így nehéz tájékozódni a kinti részeknél, mivel a látótávolság is nagyon csökken. A játék során folyamatos a nyomasztó hangulat, tudjuk hogy minden zúg mögött ott leselkedik ránk a veszély. Simon nem őrül meg ha sokáig sötétben vagyunk vagy bámuljuk a lényeket, hanem a képünk kezd el remegni, mintha valami zavar lenne a rendszerünkben. Ez a játék sem ijesztget minket hirtelen felugró szörnyekkel, ehelyett folyamatos stressz és rettegés hatása alá tesz amire nem sok játék képes ilyen szinten. Tudjuk hogy ’egyedül vagyunk, de mégsem vagyunk egyedül’ ezért nekem eszem ágában sem volt végigrohanni a pályákon mivel tudtam hogy érhetnek meglepetések (és értek is). Itt már nincs eszköztárunk, de nincs is rá szükség mivel ha felveszünk valamilyen tárgyat azt rövidesen fel is használjuk. Zseblámpánk végtelen kapacitással bír, és azt maga Simon sem tudja hogy hogyan került hozzánk. Érdekes hogy az Amnesiában ahol olajjal kellett a lámpást tölteni ott mindig kifogytam és a sötétben kellett tapogatóznom, itt pedig a végtelen kapacitású lámpát is alig használtam pedig nem volt világosra állítva a játék.

A hangok is tökéletes összhangban vannak a helyszínekkel, a szörnyek is félig emberi, félig gépies hangokat adnak ki egyszerre ami még félelmetesebbé teszi őket. Ha elindítunk valamit akkor hallani ahogy belereng az egész komplexum, mert bizony hosszú évek óta állt minden. Egy kiadós futás után hallhatjuk hogy főhősünknek felgyorsul a légzése, az óceánban is halljuk a zörejeket, a víz zúgását, a lélegzést. A beszédhangokért is piros pont jár, én egyszer sem vettem észre hogy felolvasás hatásúak lennének a párbeszédek. Simon hangját adó Jared Zeus is teljesen beleéli magát a szövegbe a filozofikus megnyilvánulások során, megteremtve a tökéletes hatást.

Negatívumokat nem tudok írni a játékról mert én személy szerint nem is találtam, nem vettem észre semmi hibát vagy bugot a végigjátszás során. Sokan mondják, hogy nem félelmetes, hát nem tudom. Én késő esténként játszottam vele egyedül, fülessel, így nekem megvolt a hatás.

Összességében a SOMA egy magával ragadó alkotás, mindenképp megér egy próbát. Persze nem mindenkit fog meg a sztori mivel nem vagyunk egyformák. A játék egy olyan kérdést boncolgat, ami akár a jövőben be is következhet, ha a rohamos technológiai fejlődést figyelembe vesszük. Vajon tudnánk egy másik gépies testben tovább létezni, ha a testünk már felmondaná a szolgálatot? Milyen érzés lenne saját magunkat látni megöregedni és meghalni? Mindenki boldogan élhetne egy virtuális valóságban megalkotott világban ahová a tudatunkat feltöltötték? Vagy lehet ,hogy már eleve egy ilyen nem létező valóságban élünk? Ezek a kérdések merültek fel bennem a befejezés után. Mindenkinek ajánlom akit foglalkoztat a téma, akik szeretik a túlélő horrorokat azoknak pedig kötelező darab. Reméljük hogy a Frictional Games csapata készít még számunkra hasonló, maradandó élményt nyújtó játékokat.