Végső állomás

A The Station című játék, a The Station névre hallgató független fejlesztőcsapat első projektje, egy bajba került űrállomásra vezényel minket, hogy kiderítsük a történteket és leleplezzük a helyszínt uraló titkokat. Közben az a kellemetlen érzés kell a társunk legyen, hogy nem vagyunk egyedül...

A Unity az egyik legkönnyebben elérhető grafikusmotor a piacon, amelynek legalapvetőbb funkciói akár ingyen is elérhetőek. Nem csoda, hogy hihetetlen népszerűségnek örvend a független fejlesztők körében, és ez alól sajnos nem kivételek az igénytelenebb csapatok sem. Hiszen valójában mindenféle kreativitás mellőzésével és komolyabb energia-befektetés nélkül össze lehet ollózni egy csomó előre elkészített elemet, és az eredmény egy működőképes játék lesz, amit lehet pénzért árulni. Az, hogy a létrejött termék semmiféle értéket nem képvisel, és tanácsos messzire elkerülni, már senkit sem érdekel, hiszen biztosan lesz egy-két naiv ember, aki megveszi. Rengeteg pocsék játék készült el így a Unity felhasználásával, és éppen emiatt sok embernél találkoztam egy természetes idegenkedéssel, előítélettel a motorral szemben.
Pedig a Unity felhasználásával számos egészen jó játék készült, az utóbbi időből elég csak a Cuphead-re gondolni, de korábban például az Ori and the Blind Forest, illetve a Subnautica is felhozható példaként. Utóbbi arra is kiváló példa, hogy akár nagyobb, FPS-ben játszódó cím is elkészíthető Unity-val, úgy, hogy közben a látványt sem kell feláldozni. Egy játék minősége pedig úgysem a grafikusmotoron múlik, de még csak azon sem, hogyan használják azt a készítők. Erre tökéletes példa a The Station is.

Kontroll

Történetünk szerint egy olyan bolygót fedeznek fel, ahol a mi bolygónkhoz hasonlóan értelemmel megáldott lények tanyáznak. Ennek a planétának a megfigyelésére egy hatalmas, és kiválóan álcázott űrállomást küldenek, ahol a legénység három tagja különböző vizsgálatokat folytat és adatokat gyűjt. Azonban váratlan problémák adódnak: az állomás megsérül, az álcázó berendezés elromlik, a legénységgel pedig megszakad a kapcsolat. Főszereplőnket küldik oda, hogy vizsgálja ki a helyzetet, derítse ki, mi történt, és ami a legfontosabb: találja meg a személyzetet. A helyzetet azonban nem könnyíti meg, hogy az elsőre kihaltnak látszó állomáson a jelek szerint már nem csak ők tartózkodnak.

Mielőtt azonban a bevezető, illetve a helyszín megtévesztene valakit, le kell szögezni, hogy a The Station nem vállalt magára sokat, és játékát egy egyszerű kalandjátékként, vagy ha úgy tetszik, sétaszimulátorként álmodta meg. Pedig kezdetben minden adott lenne egy kiadós horrorhoz: az állomás hiába nem túlságosan innovatív, kifejezetten jól néz ki, és a fény-árnyék viszonyok is el lettek találva. A hangulat megteremtéséhez minden adott, a hangzásvilág teljesen korrekten működik (igaz, a zenék közül egyet sem tudnék felidézni), és a játék fizikája sem rossz: mindent felemelhetünk, arrébb tehetünk, miközben a magunkkal cipelt tárgyak elakadhatnak tereptárgyakban, odakoppanhatnak helyekre, stb. Technikai oldalon minden kéznél van egy lopakodós, túlélős játékhoz, és a tervezéssel sincs gond: vannak kifejezetten jól felépített, hangulatot árasztó, megfelelően feltöltött helyszínek, és bár van néhány (vagy a Unity sajátossága, vagy a kevésbé eltalált design miatt) sterilebb terület, az összkép nem romlik tőlük látványosan.
Hogy mi lett a játékból, az tehát nem a Unity-n, és még csak nem is annak felhasználásán múlt, hiszen a készítők profin nyúltak az alapanyaghoz. Az eredmény azonban mégsem lett ambiciózus, ez viszont még nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy korrekt játék. Lássuk, milyen sétaszimulátornak a The Station!

Van valami a levegőben

Feladatunk gyakorlatilag annyi lesz, hogy bejárjuk az egész űrállomást, miközben megkeressük az eltűnt kutatókat, és megfejtjük az előrehaladásunkban akadályozó feladványokat. A játék felfedezős részében nincs semmi extra, láttunk ennél már látványosabb, izgalmasabb, jobban felépített helyszínt is, de azért panaszra sincs ok: a szobák egy részének van egyénisége, és egészen jól fel vannak töltve elemekkel. Találhatunk elolvasható feljegyzéseket, de csak szimplán a környezet is rengeteg plusz ismertet nyújt. Ha kissé konkrétabb információkra vágyunk, akkor a különböző hangfelvételek, vagy éppen a szereplők levelezése lehet a segítségünkre, szóval megfelelő mélységig beleáshatjuk magunkat a történetbe, amely tulajdonképpen a játék lényege. Nyilván segíti az élmény befogadását, ha a hangulat illetve az atmoszféra rendben van, és ez teljesül is: a magány érzését elég jól adja át a játék, és van valami kissé nyugtalanító érzete az egésznek, ami miatt mindenképpen a végéig ki akar tartani az ember. Fontos azonban megjegyezni, hogy az igazán immerzív élmény, hogy a játék szinte magába szippant minket, nem itt keresendő. Sajnos ehhez kevés néhány sejtelemes folyosó, és misztikusnak szánt hangfelvétel. Nehéz megfogalmazni, hogy konkrétan mi a baj a játékkal, de a legtöbb probléma akkor jön ki, amikor mégis megpróbál minket megijeszteni a játék. Egyszerűen nem működik. A néma csendben szükségtelenül hangosan működésbe jövő ajtók miatt persze össze lehet rezzenni, de ezen kívül gyakorlatilag ilyesmi csak egyszer fordult elő. Pedig volt itt távoli robbanás, a hajó többszöri váratlan megrázkódása, sejtelmes alakok felbukkanása, mindez azonban kevés volt hozzá, hogy akár csak egyszer is rendesen megijesszenek. A félelemérzet, és a biztonság hiánya pedig tökéletesen hiányzik, ami enyhén kínos, ha egy minden jel szerint idegen megszállás alatt lévő romos űrhajón vagyunk. Még a végső cél reményével kecsegtető, jó előre beharangozott helyszín felfedezése is elintézhető lenne egy vállrándítással. Persze vannak remek pillanatai a The Stationnek, amikor egy-egy szoba átkutatása kifejezetten kellemes folyamat, és ez nem is ritka, de sajnos nem beszélhetünk csontig hatoló atmoszféráról.

Jó ez, csak rövid

A feladványok cserébe valamivel jobban sikerültek. Természetesen nem kell forradalmi újításokra számítani, de nem is fogunk megragadni a „keresd meg a kulcsot” vagy a „nyisd ki a számlakatot” szinten. Egyrészt, lesznek lezárt területek, ahova akkor léphetünk be, ha néhány feltételt (pl. karbantartó robot, engedély, létfenntartás) teljesítünk, ezeket pedig nekünk magunknak kell előkeríteni. Lesznek ezek között nem kötelező részlegek is, úgyhogy ezeknél figyelni kell, nehogy túlságosan előrehaladjunk, és már ne térhessünk vissza. A megoldás kulcsa egyébként sohasem lesz az arcunkba tolva, de túlságosan elrejtve sem, ami szerintem ideális egy olyan játéknál, ahol inkább a sztori a fontos, mintsem a feladványok. A fejtörők – hiába nem rajtuk van a hangsúly – jól el lettek találva. Bár pofonegyszerűek, felépítésüket tekintve többnyire összetettek, és a térbeli mozgást is igénylik, szóval végre nem csak unalmas minijátékok halmazát kapjuk. Még egészen változatosak is, kár, hogy azért nincs nagyon sok belőlük, még szívesen megoldottam volna párat (már amennyiben a minőség és a változatosság konzisztens marad).
Ez nagyjából az egész játékra igaz: nem rossz élmény, csak túlságosan rövid. Másfél óra alatt kényelmesen végigjátszható, de a maximalisták sem nagyon tudnak két óránál többet eltölteni vele, ez pedig semmiképpen sem nevezhető pozitívumnak. Az újrajátszhatósági faktor is alacsony, részben a lineáris történet miatt, és ezen még az sem segít, hogy található egy szabad felfedezésre lehetőséget adó játékmód is. Ez alapból nem lenne rossz ötlet, de a feladványok kiiktatásának nincs sok értelme, mert ezek nemcsak hogy könnyűek, de ráadásul szórakoztatóbbak is, mint a puszta felfedezés.

Minden jó, ha a vége jó?

Cserébe hiába rövid, hiába lineáris a történet, de legalább kidolgozott. A háttérsztorinak meglepően sok elemét dolgozták ki, kezdve az expedíciót megelőző politikai csatározásokkal, hogy végül olyan információkhoz juthassunk el, hogy milyen kémiai elemeket ismernek a vizsgált idegenek. Az egyes karakterek motivációit, karakterét, múltját is sikerült érdekessé tenni (például a kapitány apakomplexusa egészen hatásosan jelent meg), még akkor is, ha ennél sokkal többet is megtudhattunk volna róluk, azonban még így is hús-vér élőlényként hatottak. Mondjuk az is igaz, hogy az időnként felbukkanó, filozofikus magasságokba emelkedő (és teljesen felesleges) hangfeljegyzésekkel nem tudtam mit kezdeni, de látványosan a játék sem, mert ezek később is csak lógnak a levegőben, valódi kifejtést nem kapunk. Szerencsére a szépen lassan kiderülő igazság, és úgy általában az előkerülő szálak kellően lefoglalják az embert ahhoz, hogy ezzel még csak ne is foglalkozzon. Bár sok cselekmény nincsen, ahogyan jövünk rá a lényegesebb dolgokra, egyre jobban érdeklődünk a befejezés iránt. A nagy megfejtés pedig egészen meglepő tud lenni, nem mondom, voltak előjelei, de akkor és ott rendesen leesett az állam. Igaz, olyan reakciót, mint a SOMA vagy a BioShock Infinite, nem tudott kiváltani belőlem, de így is pozitív irányba döntötte az egész játék mérlegét.

A The Station egy korrekt sétaszimulátor lett, semmi több. Technikailag tökéletesen rendben van, és a hangulatra sincs panasz, azonban az atmoszféra néhol hiányzik, a játék pedig rendkívül rövid is, és ezen sem az ötletes fejtörők, sem a tisztességesen összerakott sztori nem segít. Ebben a formájában nem éri meg jelenlegi árát, esetleg egy leárazáskor lehet érdemes vetni rá egy pillantást, más kérdés, hogy akkor is vagy tizenöt jobb játékot tudok felsorolni a műfajban. Iparosmunkához képest kevés, de ötletes, mesterműhöz pedig nem elég jó semmilyen téren, valahol a középszer felett és az ingerköszöb alatt helyezkedik el. Kár érte, mert ez most nem a grafikusmotoron múlott.

Értékelés
Grafika: 82%
Hangok/zene: 75%
Játékélmény: 70%
Összességében: 73%