Amikor kialszik a fény

A Metro: Last Light 2013 májusában jelent meg, és 2014 augusztusában kaptuk meg készítőitől a Redux kiadást. Ezúttal végre megismerhetjük főszereplőnk múltját, számos izgalmas helyen fordulunk meg a felszínen és a föld alatt egyaránt, miközben a Metró újból megmentésre szorul.

Sajnos a lövöldékre sohasem volt igazán jellemző, hogy a történetükre nagyon sok időt és energiát fordítottak volna. A legtöbbjükben az egyjátékos kampány csak arra való, hogy felkészítse a játékost a multiplayer izgalmaira. Ilyenkor egy jó 4-5 óra unalomig ismert elemekből épült sablonsztorit kapunk, pár videokártya-izzasztó, epikus jelenettel, és egyéb szemfényvesztéssel, legyen szó sok robbanásról, alulmotivált, de ismert színészről, vagy éppen olyan témákról, amelyről már csak elvből sem lehet negatívan nyilatkozni. Ennek tökéletes példája a Battlefield 1 története, amely rövidsége ellenére is hamar kínos alibizésbe fulladt. De ez csak egy precedens, hiszen például a Call of Duty is ezt csinálja évek óta (ritka minőségbeli kitérőkkel), sok más híres sorozattal karöltve. Elvégre logikus is, hiszen az emberek többsége úgyis a multi miatt veszi ezeket a címeket, minek ölnének bele hosszas órákat és dollárok ezreit, ha a sztorit úgyis csak elvárják, de valójában senkit sem érdekel?
Ennek fényében becsülendőek azok a fejlesztők, akik lövöldéjüket csak, vagy legalábbis főként az egyjátékos módnak szentelik. Annál érdekesebb, hogy sokszor ők sem vesződnek komolyabb történetmeséléssel, szövegírással, nem fecsérlik az időt holmi gondolatok ébresztésére, vagy attól való félelmükben, hogy a célközönség nem lenne befogadó, vagy egyszerű lustaságból, ki tudja. Reménykednek, hogy a hangulat, vagy az intenzív összecsapások majd elviszik a hátukon az egészet. Mindenesetre az igazán jól összerakott sztorit úgy kell keresni, mint tűt a szénakazalban, és amikor találunk egy-egy ilyet, hajlamosak vagyunk neki megbocsátani azt, ha a játékmenetében itt-ott azért döcög valami. Ez utóbbinak iskolapéldája a Metro: Last Light.

Kérdések és fegyverek

Az alábbiakban spoilerek következnek a Metro 2033 befejezésével kapcsolatban, aki nem játszott vele, az kérem, ugorja át a következő bekezdést!
A Metro Last Light egy évvel a 2033 eseményei után folytatódik. Artyom azóta a Metró rendfenntartóinak, a spártai rangerek tagja lett, miután (az előző rész negatív befejezését alapul véve) lebombázta a Feketék, egy nagy hatalommal bíró mutánsfaj élőhelyét. Artyomot azóta rémálmok gyötrik, mint ahogyan azt borzasztóan hatásos nyitójelenetben is láthatjuk. Egyszer csak azonban egy különös hír kavarja fel az állóvizet: egy élő Feketét láttak a felszínen. Artyom bölcs barátja, Khan megpróbálja meggyőzni hősünket, hogy jó ötlet lenne kapcsolatba lépni a lénnyel, hiszen Artyom képes velük kommunikálni, és így lelkiismeretén is könnyíthetne, parancsnokától azonban szögesen ellentétes utasítást kap: keresse meg a mutánst, és fejezze be azt, amit elkezdett, vagyis a népirtást.
Azért be kell látnunk, ez nem egy gyenge alapszituáció, és számtalan kérdést is vet fel egyből, a játék azonban nem siet sehova, és a lényeget később bontja ki, főszereplőnket pedig a neonáci katonák kapják el. Fogságában megismerkedik Pavellel, egy kommunista katonával, akivel együtt, bajtársakként szöknek meg. Artyom ekkor még nem is sejti, hogy nehezebb dolga is lesz, mint újra felkutatni a Feketét, ugyanis a moszkvai metró népe újra megmentésre szorul.

Előrehaladásunkban egy tekintélyes arzenál lesz a segítségünkre. Lehet pisztolyunk, revolverünk, többféle sörétes puskánk, köztük félautomata és automata pusztítógépekkel, de mesterlövész-puskánk, pneumatikus fegyvereink, gépkarabélyaink is lehetnek, utóbbiból többféle is, a pontatlan fattyúfegyvertől a legmodernebb flintákig. Még egy hatalmas golyószóró felett is rendelkezhetünk kis időre, így egy mindenképpen sokszínű eszköztárral ugorhatunk neki az alagutak sötétjének, az előző részhez képest is messze több lehetőségünk lesz. Mindemellett gránátot, Molotov-koktélt is dobálhatunk, vagy állíthatunk fel csapdákat is. Szerencsére a fegyverek kezelése kifejezetten jó élmény: érezni lehet a hatásukat, kellően visszarúgnak, szóval ezen a téren semmi sem változott az előző rész óta.

Hulljon a férgese!

Hasonlóan nincs sok változás a mutánsok ellen vívott véres összecsapások oldalán sem. Továbbra is a mozgásban maradás a kulcs, de a legtöbb esetben komolyabb taktikát nem érdemes bevetni ellenük. Ezek a harcok továbbra is inkább izgalmasak, mint szórakoztatóak, igaz, ezúttal jóval többféle ellenségbe botolhatunk bele: a szimpla kutyaszerű mutánsok mellett ezek izmosabb, gyorsabb fajtája is felbukkan, a falakon mászkáló, hanghullámokkal terrorizáló lények is megmaradtak, a kisebb, csapdákat állító egyedeket pedig óriáspókok, garnélarákok, és utóbbiak táposabb fajtái váltották fel, miközben a felszínen a szárnyas Démonok riogatják az arra tévedőket. Mindemellett még főellenfelek is kerületek a játékba, sajnos a velük való csatákat nem nevezném kifejezetten örömtelinek. Nem kifejezetten nehezek, de cserébe ötven tár után még mindig fickándoznak, pedig ekkor már-már felmerül az emberben, hogy ennyi meg is árthatott volna nekik. Én nem kifejezetten szeretem az ilyen muníciózabáló bossokat, és a nem túl eredeti arénaharcokat sem, még szerencse, hogy ezekből csak hárommal áld meg minket a Last Light.
Ellenben az emberek elleni harc kifejezetten élvezetes. Redux ide vagy oda, a lövöldözéseken igenis érződik a két játék között eltelt három év, jobb felépítésű, okosabban összeállított szakaszokkal találkozunk, igaz, erre azért a 2033-ban sem volt sok panasz, a különbség sokkal inkább a gördülékenységben keresendő. Bár a Last Light is egy kifejezetten lassú lövölde, mégis jóval frissebbnek hat, mint elődje. A katonák elleni összecsapások szerencsére továbbra is megkövetelik az eszünk használatát, itt sem fog működni a frontális lerohanás, cserébe a taktikázást kifejezetten támogatja a játék, ezáltal igazán szórakoztató pillanatokat szerezve (igaz, normál fokozaton a mesterséges intelligencia messze nem tökéletes).

Ami még jobb hír, hogy ezúttal van értelme a lopakodásnak is. A Last Lighton nem érződik az izzadságszag, és a csendes gyilkolást kifejezetten elősegíti a pályadesign. Abszolút hatékonyan lehet a sötét leple alatt levadászni jobb sorsra érdemes ellenfeleinket, de sokszor az alternatív útvonalak keresése, és az opponensek kikerülése is sikerélménnyel kecsegtet. Lehetőségünk van lámpák eloltására, és a központi világításért felelős generátorok leállítására is, ezzel árnyékba burkolva a terepet. Dobókéseket is bevethetünk, vagy hangtompítós fegyverekkel kerülhetjük el az éles fülű őrszemek figyelmét. Ha mégis az ősi, hátulról likvidálós módszerhez folyamodunk, dönthetünk az áldozat megölése és kiütése között, utóbbival a jó befejezéshez gyűjthetünk pluszpontokat, igaz ilyenkor arra is figyelni kell, hogy ne vegyük el a szerencsétlen baka szűrőit a gázmaszkjából, mert az ugyanúgy ölésnek számít.

A Metró kofái

Az erőforrásaink végessége miatt azonban nem csak a lopakodás lesz jó ötlet, de minden szegletet érdemes lesz átkutatni. Ezúttal jóval több leágazásba botolhatunk bele, nem egyszer akár egy-egy mellékküldetés formájában. Ezek a kerülők persze rizikósak, könnyen lehet, hogy több lőszer veszik el egy ilyen kaland során, mint amennyi megtérül, igaz, ebből inkább csak a játék vége felé lehet probléma, eleinte ugyanis még messze nem annyira szigorú velünk a játék, mint elődje volt. A helyzetünk csak ott lesz kicsit nehezebb, amikor hosszabb időkre a felszín fölé kell emelkednünk. Itt oda kell figyelnünk gázmaszkunk állapotára, és szűrőink mennyiségére is, miközben nyugtalanító atmoszféra, és mutánsok áradnak mindenhonnan.
A játék kereskedelmi része nem sok új elemmel lett gazdagabb: fizetőeszközként továbbra is a jobb minőségű, katonai lőszer funkcionál, amely néha képes fejvakarásra, vagy nehéz döntésre késztetni az embert, és ez ad egy kis ízt a földalatti kalandoknak, de mivel már bőven van lehetőségünk lopakodni, és lőszerből is többnyire lesz készletünk, egy idő után csak pusztán pénzként fogunk tekinteni ezekre a töltényekre, amelyeket csak végszükség esetén, például egy-egy boss fight közben használunk fel. A kereskedők portékái közül még is a lőszerek lesznek értékesek, a legtöbb fegyvert ugyanis elesett ellenfeleink kezéből is kivehetjük, igaz, ha speciálisabb darabokra vágyunk, vagy szeretnénk tökéletesen személyre szabni őket (például hangtompítóval, válltámasszal, távcsővel), akkor hasznunkra lesz a kínálatuk többi része is.

A Metró visszavár

A lényeg szerencsére továbbra sem itt lesz, sokkal inkább a hangulatban keresendő, amire egy szemernyi panaszunk sem lehet. Már az előző rész tesztjénél is kiemeltem, mennyire effektív utazástörténetet kapunk, sok helyszínnel, plusz játékmeneti elemekkel. Nos, ez itt hatványozottan igaz lesz, rengeteg izgalmas, ötletes környezetet látogathatunk meg, miközben maximális fordulatszámon pörögnek az események, az egyes fejezetek szinte átfolynak egymásba. Ritkán látni egy ennyire dinamikus és mégsem elkapkodott alkotást, és ennek köszönhetően a Last Light folyamatosan játszatja magát, és csak a fáradtság miatt tartottam szüneteket, annyira magába szippantott.
Az atmoszféra pedig, ha lehet, még erősebb lett a 2033 óta. Rengeteg hátborzongató szekcióba futhatunk bele, néha egészen feszültséggel teli, vagy félelmetes is lehet a játék, elég csak az óriáspókok alagútjaira, a felszín mocsaraira, vagy az elhagyatott bányarendszerre gondolni. De egy egyszerű alagútban világító halvány fény, egy föld alatti folyó, vagy egy börtön is képes arra, hogy az ember hátán felálljon a szőr. A különböző állomások kiválóan vannak felépítve, bemutatva, ezeken a részeken teljesen bele tudjuk élni magunkat a Metro világába. A játéknak nincsenek hangulattalan, vagy unalmas pontjai, egységesen csontig hatol az atmoszféra, járjunk akár a banditák uralta alagutakban, a félelmetes felszíni éjszakában, vagy egy kegytelen börtönblokkban. Minden helyzetben kötődni fogunk ahhoz, ami körülvesz minket, és ez egy olyan eredmény, amelyet nagyon kevés játék képes felmutatni.
Az is kifejezetten tetszett, hogy játékmenet szempontjából sem egyhangú a Last Light. Egy szakaszon egy saját kisebb önjáró vonattal szelhetjük a síneket, illetve gyakran kapunk opcionális megbízásokat. Igaz, utóbbiak nincsenek semmilyen módon jelezve, és nagyon könnyű elsiklani felettük, erre mondjuk jobban is odafigyelhettek volna. De emellett is lesz jó pár, az átlagostól elütő játékelem, de ezeket inkább nem lőném le. Lényeg az, hogy összességében nagyon változatos, szórakoztató, hangulatos utazásban lesz részünk, amelyből hiányzik egy kicsi az előd autentikusságából, de cserébe egy korszerűbb, hangulatosabb élményt nyújt, ezáltal válik az utóbbi évek egyik leghátborzongatóbb, legméltóságteljesebb lövöldéjévé.

Mit mesélnek az alagutak?

És akkor még a játék egyik legerősebb pontjáról, a történetről még nem is beszéltünk. Az alapszituáció felvetéseire még gyakran visszatér a játék, gyakran filozofikus magasságokba emelkedve, és rengeteg, gyakran komor gondolatot plántál az ember fejébe. Az egyes eszmények ütközése, az emberi kegyetlenség, az ismeretlentől való félelem mind-mind fontos része lesz a sztorinak, és ez nagyon jól áll a Last Lightnak. Végre a katasztrófáról, és Artyom háttér-történetéről is megtudtunk többet, amelyek remek jeleneteket eredményeztek. Ezúttal a szövegírásba is több energiát fektettek a készítők: már nem ostoba megszólalásokat, hanem életszerű dialógusokat kapunk, és a fejezetek közötti monológok is jelentőségteljesebbnek tűnnek.
A háttérsztorit is kiválóan rakták össze, sok érdekes beszélgetést hallgathatunk végig a legkülönbözőbb témákról, kifejezetten érdekes mellékszereplőkkel találkozhatunk, a motivációik is többnyire ki lett dolgozva. Sajnos még így is a karakterek sikerültek a legkevésbé jól, mert bár Pavel kifejezetten üdítően hat, addig a többi főszereplő sokszor inkább titokzatos, vagy éppen sablonos, és ez utóbbi probléma áldozata az utóbbi idők legalaptalanabb és legkevésbé kidolgozottabb szerelmi szála is. Cserébe Artyom karakter kicsit jobban kifejtésre kerül, még némasága dacára is, a morális döntések pedig szintén érdekesek, mondjuk nem önmagukban, hanem a hatásuk szempontjából. Csavarokból nincs sok, de azok legalább hatásosak, a játék hátterét bővítő szekciók arányosan oszlanak el, és még a finálé közelében is lesz okunk a csodálkozásra. A befejezés pedig hatásosságban messze felülmúlja elődjét, az egyetlen kár az, hogy a pozitív lezárást kifejezetten nehéz elérni, de mint mondtam, az elvileg rossz befejezésre sem lehet panasz.

Szép, de vajon megéri-e?

Végezetül a tálalásról ejtenék pár szót. Furcsán fog hangzani a kijelentés, de a Metro: Last Light 2013 talán legszebb játéka volt. Technikailag is fantasztikus, de látványtervezés szempontjából emelkedett legtöbb ellenlábasa fölé. Ezzel mondjuk az is együtt járt, hogy az egy évvel később esedékes felújítás már nem tartalmazott sok újdonságot. A bevilágítás javult egy kicsit, de ugyanaz a grafikus motor maradt, amely bár továbbra is képes az éles textúrák, és kidolgozott modellek megjelenítésére, de a különbség majdhogynem elhanyagolható. Éppen ezért, ha csak az újításokat nézzük, a Redux csak friss játékosoknak és konzolosoknak jó vétel, különösen, hogy a kisebb bugokat, és egyéb hibákat sem sikerült maradéktalanul kijavítani. Új játékosoknak viszont, mint összművészeti produktum, a Metro Last Light Redux egy nagyon is jó vétel.
A játék hatalmas előnye még a hangzásvilág is: az atmoszférára kiváló hatással van a sok, jól elhelyezett zörej, vagy nyugtalanító zene. A szinkronra sem lehet panasz, és a zene úgy általában is nagyon el lett találva: sok a pörgős, harcokra felspannoló dallam, de hangulatos számokból sincs hiány, ezeket bármikor, relaxációhoz, vagy akár íráshoz is hallgathatóak, némelyik még érzelemdús is. Azért annak is van egy bája, amikor az ember megnyitja a játékot, és a gyönyörű menün kívül a gyakorlatilag tökéletes fő motívummal is találkozik. Már itt rá lehet hangolódni a játékra, hogy egyből teljes valójában élhessük át ezt a mesterművet.

A Metro: Last Light egy kiváló játék, mély történettel, izgalmas, pörgős cselekménnyel, aránylag polírozott játékmenettel, és parádés hangulattal. Aki még nem játszott vele, az nyugodtan vegye a Redux verziót, hogy teljes pompájában élvezhesse ezt a kalandot, aki viszont már játszott vele, az lehet, hogy nem ebben a felújításban találja meg a számítását, mindez azonban nem változtat azon, hogy a Metro Last Light Redux összességében, szőröstül-bőröstül egy olyan élményt nyújt, amire nagyon kevés lövölde képes.

Értékelés
Grafika/látványvilág: 95%
Hangok/zene: 90%
Játékélmény: 90%
Összességében: 90%