Egy csodálatos elme

A Layers of Fear a lengyel Bloober Team indie játéka, amely hosszú korai hozzáférésben töltött idő után 2016 februárjában jelent meg, és egy őrült festő horrorral teli házába kalauzol minket.

Hazatérés

A játék elején egy falábú, öreg festőt alakítunk, aki hazaér az otthonaként szolgáló kúriába. Régen nagy tehetségnek tartották, de sokak szerint eljárt felette az idő. Neki azonban van még egy utolsó, fontos feladata, egy dolog, amit eddig mindig elrontott: létre akarja hozni a tökéletes festményt.
Amint átvesszük az irányítást, két dolog fog gyorsan szemet szúrni. Egyrészt, hősünk mozgásbeli korlátozottságát sikerült a játékba is beleültetni, hiszen járása bicegő, féloldalas lett. Ez eleinte furcsa, de később könnyen megszokható, nem mellesleg a beleélést is segíti. A másik dolog inkább egy apróság: az interakcióknál (az Amnesia-játékokhoz hasonlóan) nem elég rákattintani az aktivitási pontra, de egérrel le is kell utánozni a megkívánt mozgást. Nekem ez a tény is szimpatikus volt, valahogy jobb érzés így felfedezni a lakot, hogy nem csak kattintgatni kell mindenfelé. Nyilván nem ettől fog kifordulni a világ a négy sarkából, de mindenképpen értékelem az ilyen apróságokat is.
Ettől függetlenül a Layers of Fear első pár perce nem lesz egy nagy durranás. Bár majdnem mindent kinyithatunk, megnézhetünk, sok értelmes tárgyat nem fogunk találni, a fiókok, szekrények többsége üres lesz. Nem is igazán nagy az egész ház, szóval az első szekcióban nem sok meglepetés ér bennünket. Amint azonban megszereztük műhelyünk kulcsát, majd ott elkezdtük a nagy mű első simításait, már annál inkább leesik az állunk: amint kilépünk az ajtón, egy másik helyiség fogad minket, mint azelőtt.

Változó világ, változó szobák

És ez így is lesz a továbbiakban is. Az egész játék végig egy rémálomszerű utazás lesz, amely ellentmond bármilyen építészeti vagy józan ész diktálta szabályoknak, lévén a későbbiekben bejárt szobákat bajosan lehetne egyetlen tervrajzon ábrázolni. De ez még nem minden, a környezet sokszor a jelenlétünkben vagy a szemünk láttára változik meg (és itt ne későn betöltődő textúrákra gondoljatok).
Sőt, a játék egészen zseniálisan implementálja bele a játékost is az alkotásba, lévén sokszor mi tanácstalanságunk kell ahhoz, hogy a történések továbbhaladjanak. Sokszor nem fog megnyílni az út előttünk, amíg értetlenül körbe nem nézünk, vagy nem próbálunk ki egy lezárt ajtót, ezzel meglepetések egész sorát zúdítja néha ránk. Az is pompás, ahogyan a játék néha akkorra időzíti a szoba teljes átformálását, amikor épp nem nézünk oda, így csak akkor haladunk előre, ha körbenézünk, hogy most mégis mi a fene van. Ez utóbbi művészi szempontból sem utolsó húzás, és ennek köszönhetően úgy érződik dinamikusnak a Layers of Fear játékmenete, hogy a sétán és pár interakción kívül azért sok dolgunk nem lesz a végigjátszás folyamán. De az előbb említett indokok miatt sikerült elérni, hogy a felhasználó szerves része legyen az átélt élménynek, ez az amit egy könyv, vagy egy film nem képes nyújtani, és ez emeli ki ezek közül a Layers of Fear-t, pedig mondanivaló és művészi tartalom szintjén nem szükségszerűen marad el azoktól. És akkor még kérdés, hogy lehet-e művészet egy videojáték?

Műhelyünk, a történet központja

Mindazonáltal a fentiek alapján joggal lehetne azt hinni, hogy az egész csak egy gigászi, teljesen random bolyongás, de ez nem teljesen igaz. A játék hat fejezetre osztható, és ezeket a fejezeteket a műhelybe való visszatérés választja el egymástól. Az egyes szekciókban az lesz a feladatunk, hogy a festmény újabb és újabb hozzávalóit kerítsük elő, hogy aztán egy lépéssel tovább haladhassunk a nagy alkotással. Itt persze jóval betegebb összetevőkre kell gondolni, mint a szimpla vászon-ecset-festék kombináció, de ennél sokkal érdekesebb a műhely egyébkénti szerepe. A helyiség ugyanis változik. Egyrészt folyamatosan deformálódik, de mindig újabb rajzok jelennek meg a falon, illetve újabb szavak jelennek meg egy papíron, és ezen változásokat végigélni néha egészen hátborzongató élmény. Emellett a műhely egyfajta summázása is a történteknek: a megtalált gyerekrajzokat, fényképeket egy szép albumban, az összetevőket és az azokhoz tartozó monológokat pedig egy nagy szekrény polcain tekinthetjük meg a későbbiekben.

Halvány kirakósok

A készítők ezen kívül megpróbálták némi fejtörővel is feldobni a játékmenetet, hogy mégse csak egy szimpla mászkálás legyen az egész, de azért itt már akad kivetni való. Ezen feladványok ugyanis elég egysíkúak, lényegében mindig egy számkódot kell megtalálni, hogy aztán azzal egy lakatot nyissunk ki, vagy hogy azt egy telefonba tárcsázzuk be. Ez még a kisebb gond lenne, de sajnos elég primitívre sikerültek, kihívás nem igazán van bennük, ennél még egy-két sima szoba is jobban próbára teszi az ember elméjét, amíg megtalálja a továbbvezető utat.
Persze nem mintha utóbbi tény nem lenne elég jó hír, arról már csak nem is beszélve, hogy a kivitelezésre sem lehet panasz. Már az is megér egy misét, hogy egy egyszerű körbenézés is milyen jól épül be a játékmenetbe, de az is biztos, hogy ilyen parádésan kivitelezett és pontos szkriptet ritkán lát az ember, természetessége ellenére egyszer sem volt vele gond. És mindez semmi ahhoz az élményhez képest, amit a végigjátszás három-négy órája nyújt…

Játékélmény és történet

A Layers of Fear többnyire egy lineáris sétaszimulátor, tehát egyértelműen az átadott élménynek kell kiemelkedőnek lennie, ha az egész alkotás az akar lenni. Ez pedig maradéktalanul teljesül is, hiszen ilyen atmoszférikus címmel, mint ez, ritkán találkozik az ember. Az egész pattanásig feszült, mégis mély hangulat belengi az egész utazást, és unatkozni sem igazán fogunk. Ijesztgetések lesznek szép számmal és szerencsére az értelmesebb fajtából, de abszolút nem nevezhető mindennapi-nak, ami itt folyik. Belefuthatunk egy állandóan síró szellembe, és lebegő dámajátékba, a megtapasztalható történések egészen széles spektrumon mozognak. Ennek ellenére mégis egy egésznek tűnik az út, amit bejárunk, és minden pillanat egy egészen különleges élményt nyújt.

Hasonló jók mondhatóak el a történetről is, bár azért érdemes felkészülni, hogy a sztori nem adja könnyen magát. A legtöbb információt a pályaszerte szétszórt levelekből, irományokból kell összeszedni, de sokat okulhatunk a falakon megjelenő feliratokból, és a spontán, önmagukban sokszor nehezen értelmezhető eseményekből is. Vannak azért kicsit konkrétabb források is, például a művész életének fontosabb tárgyai, amelyek egy részéhez narráció is társul. De a játék így is nagyon kevés verbalitással operál, és elég sokat hagy meg az ember fantáziájának vagy figyelmességének. Emiatt teljes egészében elmesélt, kerek történetről nem beszélhetünk, de nagy baj nincs, hiszen a sztori így is elég mély, és amit megtudunk, az is tisztességesen el van mesélve. Az is tetszett, hogy a végén sem rágják a szánkba, hogy pontosan mi is történt. Befejezésből egyébként három is van, amelyekből kettő egészen hatásos, és érdekes módon az alap finálé a legelgondolkodtatóbb.

Az alkotás külseje

A körítésre sem lehet panasz, a készítők láthatóan mindent megtettek annak érdekében, hogy hitelesen és hatásosan tárják elénk egy elborult elme torz szüleményeit. Legyen szó hatalmas festékfolyamokról, vagy egy gramofon hangjára szétfolyó szobáról, minden zseniálisan fest, és itt nem csak a technikai megvalósításról van szó. Nem mintha utóbbival baj lenne, mert bár a textúrák néhol életlenek, a látvány távolról nézve sokszor a fotórealisztikusság határait súrolja. A művészi munka azonban ugyanilyen megsüvegelendő, a játékban felbukkanó festmények és régi bútorok mind aprólékosak és szépek. A színvilágot is sikerült összeegyeztetni a hangulattal, így az egész egy kerek egész alkotásnak tűnik. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a fontosabb szobákban a úgy érződik, hogy a legkisebb apróságnak is szerepe van, ugyanakkor a legkisebb összekötő folyosó is pompás kidolgozottsággal rendelkezik, pedig ezek célja legtöbbször csak annyi, hogy áthaladjunk rajtuk.

Az egyetlen probléma talán a gépigényből és az optimalizálatlanságból adódhat. Azért egy középkategóriás gépen (mint nekem) nem volt vele baj, de a kisebb konfigurációk tulajdonosainak gondot okozhat, és úgy hallottam, hogy konzolon sem fut tökéletesen. Nem mintha ehhez a játékhoz feltétlenül stabil 60 FPS kéne, de nem árt mindenre felkészülni.
A hangzásvilág már más tészta, itt minden rendben megy. A háttérzajok kiválóan építik a feszültséget, és kiszolgálják az ijesztgetéseket, és az effektek is korrekt munkák, nincsen olyan érzetük, mintha ugyanazt a zsák krumplit hajigálnák ide-oda. A szinkronhangok sem rosszak, bár azért nem Oscar-gyanús alakításokról van szó, de az amúgy is kevés beszéd miatt egy kis spórolás belefér. A zenék már annál kiválóbbak, sokat adnak hozzá a hangulathoz, és bármikor szívesen meghallgatom őket, pedig nem túl vidám számok.

Nem tudok máshogy beszélni a Layers of Fear-ről, csak szuperlatívuszokban. Egy szomorú, hátborzongató utazás az egész, amely néhol ijesztő, de végig hangulatos. Zseniális húzásaival és kiváló élményével lazán feledteti linearitását és kisebb gyengeségeit, és történetére, illetve tálalására sem lehet egy rossz szavam sem. Ez az elgondolkodtató alkotás, a múlt év gyenge PC-s felhozatalát tekintve simán 2016 legjobb játéka.

Értékelés
Grafika: 90%
Hangok/zene: 86%
Játékélmény: 90%
Összességében: 89%