Otthon, édes otthon!

A Gone Home a The Fullbright Company nevű indie fejlesztőcsapat játéka, az úgynevezett sétaszimulátorok egyik első képviselője 2013 augusztusában jelent meg. Tavaly egy rövid ideig ingyenes is volt, így került a kezeim közé, és nem bántam meg, hogy rászántam az időmet.

Érdekes műfaj a sétaszimulátoroké. Ezeket az FPS-nézetben játszható, játékmenteileg leginkább a point&click címekre hajazó darabokat sokan nem szeretik (talán a játékmenet túlzott egyszerűsége, talán a túl sok elolvasandó szöveg miatt), vagy egyszerűen csak nem ismerik, mert valljuk be, nem ezekre vagyunk kíváncsiak, ha valami hír előkerül, hanem sokkal inkább az aktuális AAA-játékok hoznak lázba minket. Ez teljesen természetes is, azonban én tesztek útján megpróbálom nektek bemutatni ezeket az alkotásokat. Nem ígérem, hogy megszerettetem bárkivel is a műfajt, mert vannak itt rossz játékok is rendesen, de mivel útközben átcsúszok kissé a horrorba is, olyan kiváló címekről is írok majd, mint például a SOMA. Nem mással kezdem a gyűjteményt, mint az egyik első képviselővel, a 2013-as Gone Home-mal. Vágjunk hát bele!

Végre otthon!

Katie Greenbiar hosszú idő után tér vissza Portlandbe Amszterdamból. Útja családja új házához vezet, amelyet a família akkor örökölt, amikor ő még Európában tartózkodott. Ennek ellenére nem tartja fontosnak, hogy kijöjjenek érte a repülőtérre, ennek megfelelően egyedül toppan be a terjedelmes kúria előszobájába. Azonban hamar rá kell döbbennie, hogy nincs otthon senki, sőt egy meglepő levelet is talál húga, Samantha írásában, amelyben arra kéri őt, hogy ne kutasson utána, és ne ássa bele magát a történtekbe. Természetesen az első dolgunk lesz, hogy ezt ne teljesítsük, és hozzálássunk a nyomozásnak, hogy mégis mik történtek, míg a főszereplő nem volt otthon.
Itt még meg kell említeni, hogy ez a kezdés egészen zseniális húzás az írók részéről: úgy tudják elérni azt, hogy a főszereplőnek hasonló háttérismeretei legyenek, mint a játékosnak, és mégis meglegyen a motiváció a történtek felkutatására, hogy ehhez nem kell valakinek a képzeletvilágában sétafikálni. Így ha Samantha történetszálát nem is lehet annyira átérezni (erről még később), Katie helyzetébe egészen könnyű beleképzelni magunkat.

Olvass!

A játékmenet főként a felfedezésen alapul. Ezért a legfontosabb interakció tárgyak felvétele, vizsgálata lesz, enélkül az előszobából nem tudunk beljebb jutni. Ezután gyakorlatilag tényleg csak rajtunk áll, mennyire akarjuk magunkat beleásni a témába, ugyanis olvasni valóból temérdek van ebben a játékban. Nem számoltam meg, de biztosan száz feletti van, és ezek mind különböző, tisztességesen megírt lapok, amelyeket úgy láthatunk, mintha eredeti formájukban lennének, tehát sokszor kézírással. Meglepő csak belegondolni is, hogy hányféle ilyen írást találhatunk szerte a házban: eltépett és összegyűrt órai levelezést, komoly szakmai leveleket, egy kisgyerek düledező betűivel írt mesét vagy éppen egy végrendeletet. Mivel ezek egy jelentős része kissé olvashatatlan, ezért segítségképpen megtalálható a játékban egy funkció, amely feliratozza nekünk a dolgokat.
Igazából nem tudom, hogy sok más fejlesztő miért nem vette a fáradságot hasonló játékok esetén, de én személy szerint sokkal szívesebben olvastam egy újságcikket úgy, hogy úgy is nézett ki, mint egy cikk, és nem egyen-feliratozva van minden. Arról már csak nem is beszélek, hogy az egyébkénti minősége is magas ezeknek a leveleknek, látszik rajtuk, hogy dolgoztak vele, nem csak oda lett hányva, hogy úgyse olvassa el rendesen senki. Itt persze nem árt megemlíteni, hogy egy középszintű angoltudás kell ahhoz, hogy legalább a nagy részét érteni lehessen az irományoknak.

Önkényes házkutatás

Korábban mondtam, a játék főként a felfedezésből áll. Na, ezt most felejtsétek el, mert a Gone Home csak és kizárólag a felfedezésből áll. Itt arról van szó, hogy nincsenek átvezető animációk, párbeszédek, egyedül az, hogy mindent átvizsgálunk szintről szintre, szobáról szobára, fiókról fiókra. Itt pillanthatunk bele a dolgok hátterébe: Sam új iskolájában való megpróbáltatásai, a családfő írói válsága és az előző tulajdonosról keringő pletykák mind feltárulnak előttünk. És nem is kell aggódni, az egészet arra találták ki, hogy végighaladjunk minden elképzelhető tárgyon, és ha elfogynak a lehetőségek, akkor már biztosan megtaláltuk annak a helyiségnek a kulcsát, amit addig nem tudtunk szemügyre venni. Persze alaposnak kell lenni, de a szigorúan a továbbhaladáshoz szükséges elemek elég triviális, kiszámítható helyeken vannak, így aki akar, akár könnyedén végigszaladhat az egészen egy szűk óra alatt, kérdés persze, hogy mennyire érdemes így tenni, hiszen ha ignoráljuk az elénk kerülő kirakós-darabokat, akkor semmit sem fogunk érteni a végén.

Mert bár a kúria nem nagy (bár én szívesen elfogadnám, lehet pár száz négyzetméter), inkább a belerakott tartalom mennyisége az, ami büntet: minden második tárgyat megfoghatunk, megvizsgálhatunk, legyen az poháralátét, vagy éppen egy radír. Nyilván nem sok értelme van ezeket tüzetesen átnézni, mert inkább csak az tűnik fel, hogy azért a fejlesztők nem voltak olyan szorgalmasak, hogy ezeket is rendesen lemodellezzék, de párszor egészen váratlanul hallgathatjuk meg az ilyeneknél Sam monológját (ezekről majd később). De egyébként is elég sok rejtett apróságot találhatunk, például az apa Playboy-újságját egy könyvekkel teli doboz mélyén (amely azért felvet kérdéseket a családi élettel kapcsolatban).

Történet, vagy amit akartok

Mint látni lehet, van bőven elmesélendő háttértörténet, és információ, de az egyszeri játékos kissé megijedhet, ha ebből a sok ismeretből egyedül neki kell összeállítania magában a történteket. Erre gondoltak a fejlesztők is, és egyfajta szamárvezetőként a sztori fontosabb (vagy kevésbé lényeges) részeit jelképező tárgyakkal való interakcióba lépéskor meghallgathatjuk Sam naplóját. Ezek egyrészt személyesebbé teszik a történteket, másrészt itt már van szó konkrét történetvezetésről is, ami szintén egészen jól van megoldva, és az előadásra sem lehet panasz.

A történet tehát elég jó, mindössze két problémába ütköztem, és ezekből is ez egyik inkább csak szőrszálhasogatás. Ugyebár azzal nincs gond, ha sok, néha indokolatlan olvasnivalóval találkozunk, de amikor a vége felé az ember már nyomon van, és feléled benne a természetes késztetés, hogy a dolgok végére érjen, akkor bizony nem fog leállni, hogy Sam kiskorában leírt kalózmeséit olvassa. A kissé nagyobb hátulütő az, hogy Sam szálával valahogy nehéz azonosulni. A Life is Strange-ben is a beleélés hiánya volt gyakorlatilag az egyetlen hiba, ne most ezt szorozzátok meg kettővel, majd emeljétek négyzetre. Mégis, nem a kényes téma miatt, hanem amellett, és annak ellenére sikerült egészen drámaian megírni a történetet. A befejezés is jó, az erre fogékonyakat meg is érintheti, de amúgy is kellemes élmény.

Egyszerű, de nagyszerű

Még szerencse, hogy a történet ilyen jó, mert a játék szigorúan vett logikai, keresgélős része nem egy nagy eresztés. Ha jól emlékszem négy kulcsot és három számzáras lakatot találhatunk szóval nincs ez túlgondolva, a különböző titkos átjárók és rekeszek már izgalmasabbak egy fokkal, de nem ettől fogok lemenni hídba. Aki pedig azt hitte, hogy valami horroros beütés lesz itt, az nagyot tévedett, hiába voltak erre utalások a játékban is.

De a Gone Home-nak nincs is szüksége az ijesztgetésre ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Igaz, hogy az egész kényelmesen végigjátszva sem sokkal több, mint két óra, és még ezt sem egyszerre vittem végig, de nem volt bennem egyszer sem, hogy most ezt meguntam, vagy a tipikus „haladjunk már” érzés sem fogott el, ami hatalmas jó pont.
Mindezt úgy, hogy az eddigiek mellett nincs sok plusz tartalom a játékban. Van egy opcionális széf, egy gramofon, meg a házban szanaszét megtalálható kazetták, amelyeket a magnóknál meghallgatva megismerhetjük Sam barátnőjének rockdalait, de ezeket hosszú távon nem ajánlom, mert nem éppen minőségi muzsikák ezek, éneket tekintve meg pláne.

Csak letisztultan!

A Gone Home tálalását egyébként letisztultság, egyszerűség jellemzi. Nincsenek túlságosan bonyolult modellek, minden le van egyszerűsítve, de ez nem is akkora baj. A textúrákkal is ott spóroltak, ahol kell: Néhány helyen bezoomolva is élesek, máshol, ahol kutya se nézi (például a szőnyeg), még normál esetben is penetráns. A látványvilággal sincs gond, a színvilága megnyugtató, és egészen jó átmenet a rajzfilmes és a fotorealisztikus stílus között.

A hangokkal sincs különösebb hiba. A zörejek élethűek, ahogyan az szükséges, a zenék kellemesen festik alá a történteket, jó hangulatot árasztanak, és még a rockszámok közül is van egy-két egészen hallgatható, ha az énekhang (nyilván szándékos) hamisságát nem vesszük ide. A szinkronszínészek munkája előtt is le a kalappal, még akkor is, ha igazából csak két embernek kellett itt komoly munkát végeznie. De legalább a kis költségvetés ellenére sikerül elérnie a játéknak, hogy ne legyen bennünk hiányérzet, nem vágták túl nagy fába a fejszéjüket a fejlesztők.
Hibákból sincs sok benne, nincsenek bugok, akadások, laggok (azért itt nem kell pezsgőt bontani, ez nem egy nagy teljesítmény), a játékmenetből is csak egy futásgomb hiányzott, mert amikor az ember már célzottan halad egyik helyről a másikba, akkor idegesítő lehet a nem túl acélos tempó. De ennek ellenére egy kellemes, hanglatos, majdhogynem pihentető játék lett a Gone Home, egy olyan cím, amiből fájdalmasan kevés van a piacon.

A Gone Home nem egy forradalmi játék, mert volt előtte is sétaszimulátor, ha nem is sok, de megmutatja, hogyan kell ezt csinálni, és sokan pár évvel később se tudták megközelíteni azt a szintet. Egyúttal kis költségvetésű, de így is kerek program, amely hangulatával, és a temérdek felfedezni valóval garantálja a szórakozást, még akkor is, ha második végigjátszásra már nem lesz olyan izgalmas, vagy érdekes. Én mindenesetre mindenkinek ajánlom, még ha nem is a teljes árán, de egy leárazáskor mindenképp.

Értékelés
Grafika: 80%
Hangok/zene: 82%
Játékélmény: 86%
Összességében: 83%