Nézz a fény felé!

A The Town of Light a Lka.it nevű indie fejlesztőcsapat első játéka, amely 2016 elején jelent meg PC-re. A kritikusok felemásan fogadták, és nem igazán tudtak mit kezdeni vele, hiszen játékmenete döcögős, története pedig a legdepresszívebb, amivel csak videójátékban találkozni lehet.

2016-ban járunk, Volterrában, Olaszországban. Utunk egy régi őrültekházához vezet, amelynek romos falai, omladozó vakolata, és úgy összességében szétrohadó épülete nem túl bizalomgerjesztő, főhősnőnk, Renée azonban mégis ide tart, hogy felidézze régi emlékeit, amelyek ide kötik. Ahogy belépünk ennek az intézménynek a falai közé, a mi feladatunk helyreállítani Renée memóriáját, és átélni azokat a borzalmakart, amikben ő is részesült.

A bolyongás és korlátai

A játékot alapvetően két részre bonthatjuk. Az első a tulajdonképpeni felfedezés, ahol néhány instrukció segítségével bebarangoljuk ezt az egyébként egészen nagy építményt. Mivel egy mezei sétaszimulátorról van szó (fontos, hogy bár megjelenés előtt sokan horrornak hitték, erről szó sincs, annál sokkal rosszabb), lehetőségeink igen csak korlátozottak. Gyakorlatilag a mozgáson kívül csak interakcióba léphetünk bizonyos tárgyakkal, legyen az ajtó kinyitása, vagy egy levél elolvasása. Van még egy zseblámpánk, hogy lássunk a sötétebb helyeken is, de ezeken kívül semmi eszközünk nincs, amivel gazdálkodhatnánk. Igazából erre nem is igazán van szükség, hiszen a történet 90%-a egy kétszintes épület belsejében játszódik, így nem igazán nagy kihívás megtalálni a továbbhaladás zálogát, még akkor sem, ha halvány lila gőzünk sincs, merre kezdjük a kutatást. Persze van pár kisebb fejtörő, de a súgógomb miatt ezek is nagyon primitívek (igazából segítség nélkül is azok). Igazán kihívás mindössze egyszer van a játékban, amikor konkrétan teljes mértékben leveszi rólunk a kezét a játék, de ha nem bonyolítjuk túl a dolgot, akkor itt sem fogunk sok időt elvesztegetni.
A játék másik részében a történetet gombolyítjuk fel, vagy igen behatárolt tettek, vagy különböző zavaros emlékek átélése útján. Előbbiek egészen érdekesek, viszont jaj annak, aki közben is próbál felfedezőset játszani, mert a játék ránk szól, hogy igazán foglalkozzunk a dolgunkkal. Ez pedig eléggé élményromboló tud lenni, nem jó érzés, ha az embernek böködik a vállát, hogy nehogy már elfelejtse, hogy miért jött. Az emlékek már más lapra tartoznak, ezek érzelmileg igencsak megviselő jelentetek, amelyeket néha érdekes stílusban megrajzolt átvezető „videók” tarkítanak. Ezekkel halad előre a tulajdonképpeni történet.
Mint látjuk, eddig nem fenékig tejfel a Town of Light, ezt pedig csak súlyosbítja, hogy ritkán találkozni ennyire ostobán szkriptelt játékkal. Példának okáért, a történet egy pontján a továbbhaladáshoz szükség van arra, hogy lekapcsoljuk a zseblámpánkat. Ha azonban be sem kapcsoltuk, akkor nem működik a dolog, és lehet kezdeni az egész feladványt elölről. És sajnos ez nem az egyedüli eset, hogy a szkript megvicceli a játékost, ezek pedig olyan szinten kidobják az embert a hangulatból, hogy a játéknak újra fel kell építeni az egészet.

Névtelen áldozatok drámája

Ezt szerencsére rendszerint meg is teszi, miközben szépen lassan megismerjük Renée, és sok száz másik szerencsétlen szenvedéseit. Az emlékek többsége a 30-as évek végén, és a 40-es évek elején játszódik, Olaszországban, ahol már javában tombolt a fasizmus. ebben a korban a mentálisan sérült betegeket nem tekintették embernek. Alig pár nővér volt több száz betegre, némelyik ápoló kihasználta ápoltjait, az egészségügy és infrastruktúra rohamosan hanyatlott, és a helyzet egyre kilátástalanabbá vált. Mindezt pedig átszűrve Renée megbomló agyának képein kifejezetten groteszk, kétségbeejtő, és depressziós hangulat keríti hatalmába a játékost. Emberek fulladnak meg a saját hányásukban, a betegek külvilággal valóm érintkezését, levelezését megtiltják, bejárhatjuk a sötétzárkát, Renée furcsa kívánságainak megfelelően, pedig repedezett festésű játékbabákat cipelhetünk biztonságos, meleg helyre. A Town of Light néha megmagyarázhatatlanul beteg tud lenni, ugyanakkor látszik, hogy a fejlesztők a lehető legkomolyabban akarták megmutatni, milyen lehetett egy ilyen helyen az élet.

Renée egyébként egészen szimpatikus főszereplő, az ember az elejétől kezdve elkezdi sajnálni, és vele együtt éli át reményeit, majd újra és újra a felismerést, hogy ezt az intézmény nem lehet élve elhagyni. Elég durva dolgokat tapasztalhatunk meg, amelyekről a spoilerek elkerülése végett nem beszélnék, de némelyikük elég kellemetlen perceket okozhat annak, aki erre a játékra szánja az idejét. Emellett a lány múltjába is bepillantást nyerhetünk különböző naplók, és orvosi jegyzetek útján, ezek pedig csak tovább mélyítik bennünk a sajnálatot és a nyomott hangulatot. Egyes naplóbejegyzéseknél a sírás kerülgetett, pedig ez nálam elég ritka.
Egyébként a hosszabb szövegeket Renée is felolvassa, itt érdemes megjegyezni, hogy a szinkronhangot teljesen jól eltalálták. Nem egy Oscar-gyanús alakítás, de a beleélést sikerül elérnie. Az ilyen ”felolvasó szakkörök” alkalmával egy párszor van lehetőségünk beszélgetni Renée-vel, három lehetőség közül választhatunk, amikor intéz hozzánk egy kérdést. Ezek az opciók egészen jól el lettek találva, az különösen erősre sikeredett, ahol egy levelet kell megírnunk, azonban nem sejtenénk, hogy ezeknek a dialógusoknak nagy súlya van, pedig a helyzet pontosan ez. A válaszainknak megfelelően alakul Renée múltbéli története, és így kapjuk meg a négy befejezés valamelyikét. Ez egyszerre jó, mert növeli az újrajátszhatóságot, egyszerre viszont negatívum is, mert az ember egy félreértés miatt akár, de könnyedén rossz irányba terelheti a cselekmény fonalát. Ezt egyébként én is benéztem, mert sikerült a legdepresszívebb végjátékot elérnem (talán ez a legjobb szó rá, hiszen a szigorúan vett befejezés mindenhol ugyanaz), ez azonban csak tovább erősítette azt, amit addig felépített, így egy nagy adag lelkiismeret-furdaláson kívül nem okozott különösebben nagyobb fennakadást. A játék vége pedig egy olyan jelenet, amit ha egyszer végignéz az ember, nincs az a pénz, hogy újra megtegye. Komolyan vetekszik a Burial at Sea 2 végi hasonló jelenet kegyetlenségével, én pedig nem értem, hogy fogtam ki egymás után két ilyen játékot, de ebbe most kár belemenni.

A Town of Light tehát abszolút hatásos, és sikerül elérnie, hogy a mentális sérültekre ne megvetéssel tekintsen az ember, ne őrültnek nevezze, és elforduljon, hanem bár beteg, de érző embereknek láttatja őket, akiknek kálváriája nem hagy szemet szárazon, vagy szívet fájdalom nélkül. Én képes voltam órákat gondolkodni rajta, és ilyen sok gondolatot szülni csak kevés alkotás, nemhogy videójáték képes.

Jó történet, rossz játék

Milyen kár, hogy ebből a közegből pillanatok alatt ki tud rántani felesleges, könnyen javítható és ostoba hibák garmadája. Kezdjük ott, hogy annak ellenére, hogy egy sétaszimulátorról van szó, az összes lehetséges játékelemben van hiba. Sétálni még egészen jól lehet, de könnyedén meglehet akadni teljesen indokolatlan húsz centis tereptárgyakban, vagy egyéb modellekben. A séta marha lassú, ami eleinte nem zavaró, de a vége felé nem vettem, volna zokon egy futásra feljogosító gombot. Ráadásul még ehhez képest is hajlamos teljesen indokolatlanul belassulni a játék. Ezt tetézi a karaktermodellünk furán megoldott mérete, ami miatt egy-egy kinyitandó ajtó könnyen elakad bennünk, és ami miatt egy ablak spalettákkal együtt történű bezárása komoly kihívásnak számít.
És akkor még nem is beszéltem a játék technikai gondjairól sem. A hangzással nincs nagy baj, a zene jó, csak kevés, az effektek elmennek, de semmi extra, cserébe a sikolyok, háttérkiáltások hátborzongatóak. A probléma a vizualitás terén keresendő. Az egy dolog, hogy a grafika csúnya, de legalábbis idejétmúlt. A modellek elnagyoltak, a textúrákban találni kivetnivalót, de végül is el lehet nézni, az omladozó falak között nincs is többre szükség, és az is külön teljesítmény, hogy ez az egyben lemodellezték az épületet a fejlesztők a valós intézmény alapján. A kinti részeken viszont valami nagyon nincs rendben. A textúrák későn töltődnek be, komplett objektumok tűnnek el vagy villannak fel véletlenszerűen (ez főként a növényzetnél fordul elő). Az meg külön szomorú, hogy a szerény megjelenés ellenére is sokat tölt a játék, és úgy akadozik, mintha fizetnék érte. Az optimalizáció egyszerűen szörnyű, és hogy ezek az akadások épületen belül is előfordulnak, az már csak szimplán ciki.

Mindezek után azt tudom mondani, hogy nehéz teljes szívből ajánlani a játékot. Igazából el is tekinthetnénk a játékmenet laposságától, hiszen nem itt kíván domborítani ez a cím, de azért azt megoldhatták volna, hogy a vele való játék ne egy tökön szúrással érjen fel. Az meg a másik kérdés, hogy az ember általában szórakozás céljából ül le egy játék elé. Ez a játék pedig annyi vidámsággal szolgál, mint egy temetőben éjszakázás, sőt kifejezetten fájdalmas játszani. Különben sem ez az a cím, amivel az ember dicsekszik a haverjai előtt. Ez egy befelé fordulós, depressziós alkotás, még úgy is, hogy igazán talán csak az tudja átérezni, akinek közeli ismerőse került hasonló helyzetbe. De a többieknek (köztük nekem) is egy szörnyen megrendítő élmény, amit nem bánok, hogy átéltem, de többször nem vagyok rá hajlandó.

Összességében ez egy kiválóan megírt és előadott, de nagyon nehezen befogadható és búskomor játék, ami könnyen lehet, hogy sokaknál kiveri a biztosítékot. E mellett játéknak egyszerűen pocsék, technikailag is borzalmas, így csak annyit tudok róla mondani, hogy ne játsszatok vele, de pénzt meg pláne ne adjatok ki rá, ha foglakoztat titeket a téma, vagy egy mélyebb elgondolkodtató témára vágytok, inkább nézzetek végig egy végigjátszást.

Értékelés
Grafika: 62%
Hangok/zene: 78%
Játékélmény: 57%
Összességében: 70%