Dishonored teszt

Az Arkane Studios nem büszkélkedik rengeteg sikerjátékkal, de amiket eddig elkészítettek, azok páratlanul minőségiek voltak. Még valamikor 2002-ben csinálták meg az Arx Fatalis című szerepjáték gyöngyszemet, amit a kritikusok hatalmas ovációval fogadtak. Bár az AF-ben még nem volt annyira a lopakodásra kiélezve a játékmenet, a 2006-ban megjelent Dark Messiah Of Might And Magic már remekül ötvözte a klasszikus harcos, mágus és tolvaj hármas felállást. Akármelyik foglalkozást választottuk a játékban, a képességek és a küzdőstílus remekül idomultak egy kardforgatóhoz vagy varázshasználóhoz, ráadásul a remek sztorival megspékelt RPG mindenkit levett a lábáról, kár tagadni, a legtöbb játszani szerető ember szívesen vett részt Sareth kalandjaiban, akár többször is. Be kell, hogy valljam, én legelőször a tolvaj karakter mellett döntöttem, mert szerettem volna látni, mennyire működik jól az árnyakban settenkedős, sunyi módon gyilkolós előrehaladás. Mivel nagyon szeretem a lopakodós játékokat (örök kedvencem mindhárom Thief), ezért rendkívül kíváncsi voltam arra, hogy az Arkane Studios mit fog összehozni a Dishonored című termékükkel (a fejlesztők között akad pár Deus Ex veterán, ez már egyfajta garancia volt számomra). Nos, az a kifejezés, hogy nem kellett csalódnom, nem egészen helytálló. A játék egész egyszerűen elmosott, leláncolt a gép elé, és már nyugodt szívvel kijelenthetem azt, hogy számomra ez az Év Lopakodós Játéka, hiába jön még nekünk egy Assassin’s Creed 3 is (tudom, tudom, nem egy műfaj, de várjunk csak, hát abban sem árt diszkréten dolgozni, akkor meg miről beszélünk?). Merüljünk most el kicsit a Dishonored értékeiben, és fedezzük fel együtt eme különleges világot!

„Hallottál már róla? A szoba másik sarkából képes átvágni a torkod…”

Főhősünk, Corvo Attano, nem saját akaratából kezdi el megtizedelni a ellene forduló morcos úriembereket. Ő csupán Jessamine császárnő személyi testőre volt, aki képes lett volna elmenni a végletekig azért, hogy hűségét bizonyítsa. Nagyon szerette Emily-t, a császárnő lányát, amennyi szabad ideje akadt, azt mind vele töltötte. Mindemellett Corvo maga a tökéletes gyilkoló gépezet. Gyors, pontos és könyörtelen mindenkivel szemben, aki az uralkodó testi épségét veszélyezteti. A mesterien kivitelezett árulásoknak azonban még ő sem tud gátat szabni, és sajnálatos módon ez lesz Jessamine uralkodónő végzete is. Corvo ráadásul éppen a „Rosszkor vagyok rossz helyen!” nevezetű csapdában is nyakig elmerül, hiszen őt gyanúsítják meg a császárnő meggyilkolásával. Az amúgy sem éppen kicsi problémát még tovább tetőzi az is, hogy az igazi tettesek elrabolják Emily-t, így tulajdonképpen nincs hirtelen örökös Dunwall városának megüresedett trónjára. Corvo reményvesztetten számolja az eltelt napokat a cellájában, és egyfolytában azon gondolkodik, hogy milyen választékos módszerekkel fogja a túlvilágra juttatni azokat, akik bemártották. Kivégzése előtti napon imái meghallgatásra találnak, ugyanis a napi ebéddel érkezik egy rejtélyes üzenet, valamint a kenyérben megtaláljuk saját cellánk kulcsát is. A császárnő halála után 6 hónappal Corvo tehát kiszabadul és innentől kezdve egyetlen cél lebeg a szeme előtt: megtalálni Emily-t és Dunwall trónjára emelni őt. A kislányhoz vezető út viszont tele van kételyekkel, ármánnyal és egy olyan titokkal, amire senki sem számít. A mestergyilkos elhatározza magát: mindenki megfizet azért, amit Jessamine-nel, Emily-vel és vele tettek.

A nagybetűs Hangulat

Felesleges lenne taglalni, hogy mennyire jó a Dishonored sztorija, mert ebben a mesterien megalkotott világban szerintem egy kétszer silányabb, B kategóriás történetet is el lehetne adni. Azért megnyugtatok mindenkit, nem bízták a véletlenre Corvo kalandjainak megírását, igényes mesével van dolgunk, amit az utolsó percig élvezni fogunk. Mindehhez még számítsuk azt is, hogy a Dishonored világából úgy árad a hangulat, amihez hasonlót én elég ritkán tapasztaltam mostanában. Dunwall városa rengeteget merít a 19. és 20. századi Anglia építészetéből (a fejlesztőcsapat szerint leginkább az 1800-as évek korai szakaszától egészen az 1900-as évek elejéig bezáróan, vagyis a viktoriánus korból használtak fel rengeteg díszletet), de ezt a készítők megfejelték a saját elképzeléseikkel is. Amerre nézünk, mindenhol csak a pusztulást látjuk (a falak között tombol a Rat Plague nevezetű vírus, amit egy patkányfajta terjeszt, enyhe pestisjárvány áthallása van a dolognak), rengeteg falfirka tanúskodik arról, hogy az emberek lassan kezdenek a kétségbeeséstől megőrülni, a Városi Őrség vasfegyelemmel uralja a koszos utcákat, a különféle bandák pedig saját területükön vetik meg a lábukat. Mindezek mellett néhány boszorkány vagy szekta sötét erőkkel köt paktumot, és a világtól elzárkózva, titokban gyakorolják a mágia használatát. Hatalmas gyárkémények ontják magukból a koromfekete füstöt, ezzel is jelezve Dunwall indusztriális mivoltát és fejlődését. Ez az egyveleg engem leginkább a Thief második részére emlékeztetett, aki játszott azzal, könnyen beugorhat, hogy abban is már az iparosodás volt túlsúlyban, és a háttérbe szorultak az varázslat használás tudományai. Ebbe a végtelenül hangulatos világba csöppenhetünk bele Corvo-val, és szinte biztos vagyok, hogy könnyen magával ragad majd mindenkit, aki kipróbálja.

A „szemtől szemben” csak a legvégső megoldás!

A Dishonored egy lopakodásra kihegyezett FPS, ami kapott néhány, a szerepjátékokra jellemző tulajdonságot is. Dunwall utcáin sokszor kerülünk majd szembe azzal a ténnyel, hogy a nyílt harcmodorral sokkal nehezebb lesz érvényesülni. Corvo magasabb nehézségi szinten elég törékeny, így aki végig akarja rambózni magát a pályákon, kösse fel a gatyáját, mert nem lesz egyszerű dolga. Nem árt megjegyezni, hogy habár ez az út is járható, befolyással van a játék végére, hogy mennyire voltunk diszkrétek, illetve mekkora káoszt okoztunk egy-egy városi kirándulásunk során (a játék során szembekerülünk majd néhány döntéssel, amik szintén hatással vannak a végkifejletre). Nem beszélve arról, hogy ezzel a játékstílussal tulajdonképpen elveszíti a gerincét a játékmenet, hiszen miért akarna bárki is egy tipikusan settenkedésre sarkalló játékban Chuck Norris-t játszani? Az pedig pláne tetőzné a problémánkat, ha már kettő vagy annál több ellenfél ront ránk egyszerre, mert nem könnyű egy kisebb hadsereggel elbánni, hiába van nekünk mindenféle szuper kütyünk, azok elsősorban a lopakodást és a csendben végrehajtott merényletet segítik elő. Corvo ennek érdekében igen mozgékony, nagyon gyorsan képes felvenni a nyúlcipőt, ha forró lesz a talaj a lába alatt, illetve sebesen tud felmászni mindenféle háztetőre vagy kiszögellésre (megjegyezném, hogy a Dishonored irányításával semmi problémám nem volt, precíz, van gyorsmenü is a tárgyakhoz, egyszóval elsőrangú). Sprintelés alatt becsusszanhatunk a sötét zugokba, a magasabban fekvő pozíciókból pedig kiválóan szemrevételezhetjük a terepet és megtervezhetjük, kit hogyan fogunk eltenni láb alól. Főhősünk ráadásul igen gyorsan képes lopakodni, sokkal hamarabb tudunk az ellenfél hátába kerülni, mint más hasonló játékokban. Ennél fogva valóban érdemes meggondolni, melyik utat választjuk, mert mondom, az eszetlen mészárlás is célravezető, de nem az a legelegánsabb megoldás, ha mindenkit halomra ölünk.

Szellem az utcákon!

Corvo legegyszerűbb módszerei közé tartozik a préda elkábítása, amit több módon is végrehajthatunk. A legkézenfekvőbb lehetőségünk, amikor valakinek a háta mögé kerülünk, és satuba fogjuk a nyakát. Amíg a delikvens vergődik, egy kör alakú mutató jelzi nekünk, meddig kell még a barátunkat cirógatni ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Igen ám, de a kihívás sokszor abban rejlik, hogy milyen útvonalon közelítsük meg az áldozatunkat. A csúnya őr bácsik éberségét jelzi nekünk a fejük körül felbukkanó villám alakú mutató, minél több fehér villámot látunk, annál jobban forgatják a fejüket, és lesznek gyanakvóbbak mindenféle zajra vagy elsuhanó árnyra. A Thief vagy Splinter Cell játékokban nagyon sokszor muszáj volt használnunk az árnyékokat, a sötétből előbújva kellett csapást mérnünk ellenfeleinkre, a Dishonored-ben kissé másképp valósul meg a dolog. Ebből a szempontból a program sokkal jobban hasonlít az Assassin’s Creed-ekre, mert inkább a környezetünket kell kihasználnunk annak érdekében, hogy ne legyünk túlságosan szem előtt. A tereptárgyak mögött gubbasztva ajánlatos várnunk arra, amíg ellenfelünk látóteréből totálisan kikerülünk, hatalmas szemetes kukákba bújunk, és onnan lessük áldozatunkat, majd a megfelelő pillanatban kimászunk, és utána eredünk. A Dishonored ebből a szempontból sokkal nagyobb kihívás, mert sokszor nem lesz alkalmunk kihasználni a félhomály jótékony segítségét, ehelyett takarásból takarásba araszolunk, és a megfelelő pillanatban előbukkanva csapunk majd le szerencsétlen prédánkra. Ugyan lehetőségünk van arra is, hogy az elkábítás helyett komolyabb eszközökhöz nyúljunk, de tartsuk észben, hogy ellenfeleink megölése jóval hangosabb haláltusával jár, ezért nem érdemes akkor alkalmazni, ha egymáshoz közel vannak. Ráadásul Corvo nem egy eszetlen gyilkos, szóval a pályákon császkáló civileket, ha nem muszáj, ne öljük meg.

Ha ölni kell…

Természetesen, akik nem szeretnének túlságosan pacifista módon tevékenykedni, a Dishonored számos olyan eszközt biztosít számunkra, amikkel Corvo könyörtelenül képes megölni bárkit. Legalapvetőbb fegyverünk a nagyon extravagáns, összecsukható fekete pengénk, ami kiválóan alkalmazható almahámozásra, zöldségszeletelésre vagy éppenséggel ellenfeleink hátba szúrására. Itt is muszáj a hullajelöltünk mögé settenkednünk, Corvo pedig a megfelelő időben egyetlen gyors mozdulattal kioltja az életet a szerencsétlenből. Nincs várakozás, hogy elkábuljon a delikvens, ezzel szemben jóval nagyobb zajt is keltünk. A testeket viszont nem árt eltüntetni a vizslató szemek elől, így eleinte rá leszünk kényszerülve az elhurcolásukra. Kardunk frontális harcban is remekül alkalmazható, ha megfelelő ritmusban blokkolunk, kibillentjük ellenfelünket az egyensúlyából, és nyitottá válik egy végzetes csapásra. Ha úgy hozza a helyzet, hogy a vetélytársunk pozíciójánál magasabban helyezkedünk el (például egy háztetőn vagyunk), akkor a nyakába ugorva egy elegáns mozdulattal a torkába tolhatjuk a fekete pengét. Másik, szintén halálos eszközünk a kis kézi számszeríjunk, amivel meglehetősen pontos lövéseket tudunk leadni. Hangsúlyoznom kell, hogy azonnali halált csak pontos fejlövéssel tudunk elérni, ezért ha nyílt harcra kerül sor, nem mindig érdemes ezzel hadonászni, akkor már sokkal jobban járunk, ha a pisztolyunkat választjuk (normális vagy robbanó töltényekkel tömhetjük tele a flintát). Lesből támadva viszont a számszeríj a nyerő, mert egyáltalán nem kelt zajt, csupán a holtan összeeső ellenség utolsó hörgésére figyelhetnek fel a társai. Nagyon örültem annak, hogy ha elvétünk egy lövést, és a nyílvessző olyan felületbe csapódik, amiben nem törik el (például fa vagy szövet), akkor ismét fel tudjuk szedni. A nyíl típusát is változtathatjuk, az altató dárda az egyetlen nem halálos lövedék, viszont olyan muníciót is választhatunk, ami felgyújtja az áldozatunkat (ebben az esetben nem muszáj a pontos fejlövést erőltetni), elég kegyetlen kivégzési lehetőség, de mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt.

Mestergyilkos, mesteri eszközökkel

Corvo lopakodási képességeit nagyban elősegítik a különféle speciális cuccai, amelyek közül néhányról szinte azonnal nyilvánvalóvá válik, miért is inspirálta elsősorban a Thief széria játékmenete a Dishonored-ét. Bár zárakat nem fogunk feltörni, az ajtók kulcslyukán mindig be tudunk lesni (a tereptárgyak mögül pedig ki tudunk hajolni), így előre megnézhetjük magunknak, hogy mi vár ránk a túlsó oldalon. Corvo maszkja is hasonlóan működik, mint Garrett műszemgolyója, ugyanis képesek vagyunk vele bezoom-olni, ezáltal láthatjuk, hogy egy távolabbra lévő őr melyik irányba néz, vagy egész pontosan hányan vannak az adott területen (nem beszélve arról, hogy megvéd minket az utcán tomboló fertőzéstől). A Spring Razor már egy cseppet komolyabb eszköz a repertoárunkban, rendkívül halálos lehet, ha okosan használjuk. Tulajdonképpen egy aknáról van szó, ami rögtön beindul, ha egy ellenlábas közel merészkedik hozzá, és halálos, éles repeszeket szór szét a szélrózsa minden irányába. Ezeken kívül Corvo hordhat magánál gránátokat is, egy jól irányzott dobással akár több ellenfelet is kifüstölhetünk, sőt, a későbbiekben már a tapadós változatát is bevethetjük. Bár ezek már meglehetősen zajos eszközöknek számítanak, ha ügyesen tudunk elsunnyogni a tett helyszínéről, nem valószínű, hogy észrevesznek minket a bevetésük után. Utolsó érdekes kis szerkezetünk a Rewire Tool, amivel az elektromos védelmi berendezéseket a saját irányításunk alá vonhatjuk, nem túl kellemes perceket okozva ezzel rosszakaróinknak. Láthatjuk, hogy Corvo felszerelése szinte mindenfajta ellenfél ellen hatásos lehet, csak azt kell tudnunk, mikor melyiket érdemes bevetni a nagyobb fokú hatékonyság érdekében.

A város, ahol élek

A Dishonored játékmenete teljesen lineáris, bár erről kiválóan eltereli a figyelmünket a játék. Mindig egyetlen központi helyszínre fogunk visszatérni egy sikeres küldetésünk után, ez pedig a Hound Pits Pub. Innen indulunk majd az egész program alatt újabb bevetésekre, és meg kell, hogy mondjam, a missziók egytől-egyig szórakoztatóra, szerteágazóra és érdekesre sikerültek. Általában mindig egyetlen fő célunk lesz, de ha kicsit nyomozgatunk a területeken, akkor több, opcionális feladatot is hozzánk vághat a játék. Nem beszélve arról, hogy ezek sikeres teljesítése hatással van a Káosz szintre, ami mint említettem, a végkifejletre gyakorolhat befolyást. Meg kell említeni azt is, hogy ennek a nagyfokú változatosságnak hála, az elsődleges feladatunk is több útvonalon keresztül teljesíthető, így szinte mindig új helyzetekkel áll elő a játék a többszöri végigjátszások során. Már azért is érdemes bejárni keresztül-kasul a területeket, mert rengeteg pénzt szedhetünk össze, aminek elég nagy jelentősége van a felszerelésünkre nézve. A fokozatosan megcsappanó készleteinket ugyanis fel kell töltenünk, ez pedig a kereskedőkön keresztül lehetséges, bár aki alapos kutatómunkát végez, az a pályákon is talál majd elegendő utánpótlást. Még az ételt is elemelhetjük a piaci standokról vagy a nemesség házaiból, ami valamennyi életerőt visszatölt nekünk, ha esetleg fogytán vagyunk a gyógyító italból. Az igazán zsíros zsákmányt azonban a jól megtermett széfek jelentik, amiket nem tudunk kinyitni a számzár kombinációja nélkül. Kénytelenek leszünk Sherlock Holmes-t játszani, ha el akarjuk emelni a páncélszekrények tartalmát, ráadásul a fellelt note-okban nem mindig lesz egyértelműen leírva, hogy mi a pontos számsor, ugyebár dolgozzon meg az ember a pénzéért! Na azért nem kell mindjárt arra gondolni, hogy ki kell raknunk egy Sudoku-t az aranyat érő számjegyekért, de tény, hogy nem az lesz leírva a jegyzetben, hogy „Szia Corvo, a széf tele van nemesfémmel, neked raktuk félre, ha erre jársz, a kombináció 123!”.

„Sötét erők segítik útján…”

Corvo-t a játék során végig segíteni fogja egy rejtélyes entitás, akit csupán úgy ismernek, hogy a Kívülálló. Abba nem mennék bele, hogy egész pontosan mi az ő szerepe és célja azzal, hogy főhősünket segíti, de ennek egyenes következménye az lesz, hogy Corvo sötét varázslatokat sajátíthat el, amik nagy segítséget nyújtanak majd a játék során. A Kívülálló megajándékozza Corvo-t egy fél gép, félig hús szívvel, ami megmutatja nekünk a pályákon elszórt Rúnák és bálnacsontok lelőhelyét (a legenda szerint a Kívülálló igazi alakja egy hatalmas bálnaszerű lény, a Leviathan). Ahogy közelebb érünk ezekhez, a szív egyre hevesebben dobog majd, ezzel is jelezve nekünk, hogy jól nézzünk körül a környezetünkben. A Rúnákkal önmagukban nem tudunk mit kezdeni, de ha elengedő mennyiséget összegyűjtünk belőlük, kiválthatjuk őket különféle speciális képességekre, amik manát fogyasztanak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék pár ilyen finomságot, például a Dark Vision-nel láthatjuk a falakon keresztül ellenfeleinket, illetve a látószögüket, a Possession-nel átvehetjük az uralmat egy vetélytárs agya felett vagy egy egész patkánykolóniát küldhetünk rosszakarónk nyakába a Devouring Swarm-mal. Az én személyes kedvencem mégis a Blink, ami egy rövidtávú teleportálást biztosít számunkra, nagyszerű eszköz lehet, ha menekülünk, vagy ha villámgyorsan kell valakinek a hátába kerülni. A bálnacsontokkal már más a helyzet, azok passzív tulajdonságjavítók, amint magunkra aggatjuk őket (először csak hármat tudunk egyszerre az övünkre helyezni, ezt megnövelhetjük hatra), máris kifejtik a hatásukat. Megjegyezném még azt is, hogy a Rúnákkal is vásárolhatunk állandó bónuszokat, így Corvo egy igazi természetfeletti gyilkossá válik a későbbi pályák során.

Barkácsoljunk…vagyis barkácsoltassunk Piero barátunkkal!

Mivel a játék elején még meglehetősen kezdő gyilkosként indulunk, így nem is áll majd rögtön rendelkezésünkre minden csúcs szuper eszköz. A játék során tervrajzokat kell gyűjtenünk, amelyeket Piero-nak kell átadnunk a Hound Pits Pub egyik szomszédos műhelyében. Derék barátunk ugyan rögtön fel tud nekünk ajánlani pár fejlesztést, például több muníciót tarthatunk magunknál a lőfegyvereinkhez, vagy a fentebb már említett maszk upgrade, ami miatt a lencsék képesek lesznek felnagyítani a játékteret, de az újabb és erősebb cuccok gyártásához előbb azoknak a tervrajzaira lesz szükségünk. Minden fejlesztés elég sok pénzbe kerül, ezért duplán is megéri gyűjteni a zsetont. Mivel a játék későbbi szakaszában nagyon hasznosnak bizonyulnak majd az új dolgok, nem árt valóban ráakadni ezeknek a tervezeteire, és leszállítani őket Piero barátunknak. Egyébként nem csak az upgrade drága, hanem a bevásárlás is eléggé megkönnyíti a pénztárcánkat, hiába, a feketepiac árai nem a mestergyilkosoknak lettek kitalálva. Eleinte például még mana- és életerőitalt sem lehet kapni Piero ABC-jében, bár ezeknek a tervrajzaira hamar rá lehet akadni. Később viszont ő lesz a fő utánpótlásforrásunk, így ne habozzunk hozzá betérni, ha szükségünk van valamilyen felszerelésre, de tartsuk észben, hogy a vásárlás során jelentősen megcsappan majd a pénzünk mennyisége, ha nem voltunk elég alapos gyűjtögetők.

A feketeleves

Sokat tűnődtem azon, hogy mit hozhatnék fel negatívumként a Dishonored háza táján, de őszinte leszek, az Arkane Studios annyira kiváló munkát végzett a játékkal, hogy ezek száma meglehetősen alacsony lett. Néha tapasztaltam furcsa bugokat, például egy-két párkányt valamilyen rejtélyes oknál fogva képtelen voltam megmászni Corvo-val, viszont ha más szögben álltam neki, máris fel tudtam húzni magamat rajta, pedig ugyanarról a szegélyről beszélünk. Akik szeretik a változatos ellenfeleket, azokat kicsit el kell keserítenem, ugyanis a legtöbb esetben csak emberek fognak minket akadályozni, bár amint megpillantjuk az első Tallboy-t, biztos vagyok benne, hogy azért mindenki meglepődik majd. Az viszont elég sokat rombol a hangulaton, hogy Corvo egy árva szót sem szól az egész játék alatt. Valljuk be, a mai játékokban nagyon sokat dob a hangulaton az, ha egy számunkra szimpatikus jellemrajzzal megáldott főhős meg is szólal, ellenben Corvo csak hallgat, mint Gordon Freeman (oké, tudom, a Half-Life protagonistájának ez a védjegye, de most a Dishonored hőséről beszélünk). Ráadásul van egy minimálisan kidolgozott párbeszédrendszer is, ahol választhatunk, mit adunk hősünk szájába, így szerintem még inkább ciki a dolog, még akkor is, ha tényleg csak arról van szó, hogy a „Mutasd a cuccaid” vagy „Most nem kell semmi, köszi!” mondatok között válogathatunk. A játékidő oly módon változhat, hogy mennyit foglalkozunk a mellékes dolgokkal, de én összességében nem éreztem túlságosan soknak a Dishonored-be ölt órák számát. Végezetül hadd szidjam még kicsit az ellenfelek mesterséges intelligenciáját is (az se tetszett, hogy bizonyos helyeken újratermelődnek), mert bizony gyakran tapasztaltam olyan helyzetet, amikor a járőröző katona rá se hederített arra, hogy társa tőle két méterre esik össze, olyan hörgések kíséretében, mint aki éppen egy disznócsordát imitál. Máskor pedig már akkor kiszúrtak, mikor még én se tudtam, miképpen fogok közelebb menni az áldozathoz. Hajlamosak beragadni a tereptárgyakba, ilyenkor elég mókás, ahogy „pattognak”, de hát, na, a Városi Őrségnél néha a tömeget mérték, és nem az IQ-t.

Szép, szép, de nem gyönyörű!

A Dishonored grafikája nagyon megosztotta a véleményem, először nem is nagyon tudtam, hogy miképpen írjak róla. A játék alatt az Unreal Engine 3 ketyeg, ami hozza a kötelezőt, de azért láttam már ennek a motornak sokkal szebb felhasználását is. Ami tényleg jól néz ki, az a sokféle fényeffekt, főleg a naplemente láttán csettintettem elégedettségemben, vagy amikor Corvo először jut el a Void-nak nevezett, rémálomszerű helyre (nyugi, nem spoiler, ez már a játék elején megtörténik), akkor mondtam, hogy igen, ez már jól néz ki. Ezzel ellentétben voltak azok a pályarészek, ahol mintha a készítőknek kicsit elfogyott volna a fantáziájuk, vagy a Dishonored képi világáért felelős Viktor Antonov (ha annyit mondok, hogy City 17, akkor már beugrik, kicsoda ő) szerintem kiment kávézni, és ezért lettek egyes területek kissé szürkék. Egyébként pont ezért nem tudtam szőrös szívű lenni a Dishonored-del, mert egész egyszerűen annyira hangulatosak a pályák és a díszletek, hogy semmi nem tudta elrontani vizuálisan a hangulatát a játéknak. Pedig akad alacsony felbontású textúra is bőven, a vér például kifejezetten rondán néz ki. Az audioanyag viszont nagyon jó, a játék figyelembe veszi, milyen padlón járkálunk (a cserép például még lopakodva is zajos), a katonák mindenféléről elbeszélgetnek egymás között, a civilek össze-vissza dudorászva sétálnak az utcákon, a tenger mentén pedig hallani, ahogy a hullámok odaverődnek a parthoz. Corvo hangszálainak hiányát valamennyire feledteti velünk a szinkron, ami nekem nagyon tetszett, főleg, hogy szinte csak valamilyen nagyobb sztár kölcsönözte az orgánumát a játékhoz, például Susan Sarandon, Lena Headey, Brad Dourif vagy éppen Michael Madsen. Összességében a Dishonored a külsőségekben sem okoz csalódást, nekem egy picit zavaró volt a helyenként kissé befásult helyszínek jelenléte, de az is lehet, hogy csak én kukacoskodom.

Új aspiráns az Év Játéka címre?

Igen, igen és határozottan igen! Távol álljon tőlem az elfogultság, de ehhez hasonló hangulatot utoljára az első Bioshock játéknál éreztem, abban volt ennyire egyedi és lehengerlő az atmoszféra, a Dishonored rendkívül erős ilyen téren. Mesterien vegyíti a mágia és ipar egyvelegét, megmutat nekünk egy sötét várost, ahol a korrupció és ármány gyökerei nagyon mélyre nyúlnak. A képi világ igazodik ehhez a letaglózó légkörhöz, szinte a saját bőrünkön érezzük a kétségbeesést, ahogy Corvo-val járjuk az utcákat. Mi ebben a sötét univerzumban egy halvány reménysugárként lépünk porondra a mestergyilkossal, aki a nemes célért bárkit hajlandó eltenni láb alól. A rendkívül olajozottan működő játékmenet, a változatos és tartalmas missziók, a sok szuper kütyü és varázslat, valamint a fejlesztések olyan plusz erényeket adnak a Dishonored-nek, amitől méltó módon válik a játék számomra egy felejthetetlen kalanddá. Ami pedig végképp elkápráztatja az embert, az maga a világ, Dunwall komor városának története. Aki még nem kóstolt bele Corvo Attano hadjáratába, az tegyen vele egy próbát, mert csalódni nem fog. Azok pedig, akik már végeztek vele, velem együtt szerintem epekedve várják azt a napot, amikor újra visszatérhetnek Dunwall-ba még egy kalandra! Legalábbis a Thief 4 érkezéséig!