Dungeon Siege 3: Treasures Of The Sun DLC játékteszt

Az Obisidan Entertainment csapat ismét harca hívja a Tizedik Légiót!

A harmadik Dungeon Siege játék eléggé vegyes fogadtatásban részesült, egyaránt kapott
meleget és hideget a kritikusoktól, és a játékosoktól is. Az Obsidian játéka kíméletlenül szakított
a Dungeon Siege hagyományokkal, és egy merőben újszerű RPG-t alkottak, ami csupán egyetlen
egy dologban hasonlított az elődeire, ez pedig a világ, amiben játszódik. Nem volt többé csapat,
csupán egyetlen hőst vezethettünk végig a játékon, aki mellé összesen egy segédet tehettünk
be. A többjátékos módban is maximum négy ember mehetett ölre Ehb gonosztevőivel, és
ráadásul a karakterekből se lehetett benn két ugyanolyan egy coop partiban. Nem volt többé
arcig bezoomolható kameranézet, új lett a fejlődésrendszer, és a nehézség is ingadozó volt.
Kövezzenek meg a régi sorozat rajongói, de nekem úgy is tetszett a DS 3, hogy az előző két
részt is szerettem. Működött a játék, az irányítást szokni kellett, de aki foglalkozott vele, rövid
idő alatt beletanulhatott, és élvezetessé vált a játék. Épp ezért voltam kíváncsi, hogy milyen
dolgokat talál majd ki az Obsidian a játék első DLC csomagjához, a Treasures Of The Sun-hoz.

A DLC letöltése után izgatottan indítottam el újra a játékot, viszont kissé meglepődtem azon,
hogy a menü betöltése előtt egy igazán kedvelt és szeretetre méltó ablak ugrott fel a monitorom:
Dungeon Siege 3 működése leállt. Általában ilyenkor szokott az ember elcsodálkozni azon, hogy
mi lehet a probléma, főleg akkor, ha az alapjáték rezzenéstelenül futkározott az illető gépén.
Első gondolatom az volt, hogy valamely fájl megsérülhetett a letöltés során, így a Steam-en
azonnal csináltam egy integritás ellenőrzést, de ez csak tovább fokozta a rejtélyt, mert abszolút
minden rendben volt a játékkal. Innentől következett a kompatibilitás beállítása, áldozat
bemutatása ismeretlen nyelven elmotyogott szavakkal a Dungeon Siege 3 DVD tokja felett, majd
a végső megoldás, vagyis újratelepítés. Mikor minden igyekezet ellenére a játék továbbra se volt
hajlandó kötélnek állni, először is szép szavakkal illettem a fejlesztőket, majd felmentem a játék
hivatalos fórumaira, ahol egy igencsak érdekes megoldást találtam. Kérem szépen, a
dátumformátumot kell átállítani a Vezérlőpultban annak érdekében, hogy elinduljon a játék
letöltött DLC esetén. Mit ne mondjak, az Obsididan-os arcok helyében én legalább egy napot a
sarokban töltöttem volna, mert ilyen amatőr hibát véteni egyszerűen művészet. A hiba
természetesen abból ered, hogy nem angol a Windows, így a drága játék nem ismeri fel a dátum
formátumát. Kétségtelenül ciki hiba szerintem, de legalább így már hajlandó volt elindulni a
program.

Az új kaland elkezdéséhez először is el kell mennünk Stonebridge-be, tehát a frissen indított
karaktereknek beletelik egy kis időbe, míg hozzákezdhetnek az új tartalom feltérképezéséhez.
Aki azonban megőrizte a mentéseit, rögtön belevághat a mókába, miután beszélt a Grand
Chapterhouse-ban lévő inassal. Rögtön fel is vázolja nekünk, hogy kicsoda ő, és miért kereste fel
a Tizedik Légió katonáit. Elmondja, hogy egy híres és tiszteletbeli Légiós szolgálatában volt, de
az illetőnek valamilyen rejtélyes okból nyoma veszett. Utoljára az Aranoi sivatag homokdűnéi
között látták ezt az embert, ezért a komornyik meg is kér minket arra, hogy keressük meg régi
barátját. Nekünk sem kell több, fel is kerekedünk, és a Causeway használatával meg is érkezünk
a meleg és kopár Aranoi homoktengerbe, de itt még nem is sejtjük, miféle kaland vár ránk. A
DLC-nek bizony nagyon jó kis történetet kalapáltak össze az Obsidian-nál, ráadásul a hosszával
sincs baj, hiszen eléggé intenzív 3-4 órát kapunk a pénzünkért, ami DLC-nél szerintem elég
korrekt. Egészen a végéig sejteni fogjuk, hogy valami nem teljesen tiszta az eltűnt Légiós ügye
körül, de az ügyesen szőtt történet miatt csak a végén fogják lelőni a poénokat, ami valóban
meglepő lesz. Egy szó, mint száz: a történet tisztességes munka, jó pár fordulattal és meglepő
befejezéssel.

Ha az alapjáték nehézségét néhány helyen kicsit frusztrálónak találtuk (valljuk be, az utolsó két-
három órában kellően meg lehetett izzadni az ellenfelek miatt), akkor a TotS-t szerintem
hanyagoljuk addig, amíg egy megfelelő felszerelésben pompázó félistenünk nem lesz. Ugyanis a
TotS szörnyei jóval keményebbek a fő kampányban látott ellenlábasoknál. Leginkább
élőhalottakkal fogjuk összeakasztani a fegyverünket, de már a kis semmitmondó csontvázak is
pillanatok alatt kikapnak a drága páncélunkból, ha nem figyelünk oda. A különféle boss lényekről
meg már inkább nem is beszélek, mert ő miattuk tuti, hogy el fogunk morzsolni pár
könnycseppet. Az ellenük zajló harcok alatt garantált az adrenalin löket, durván sebeznek, és
sokat is bírnak. Ha az alapjátékban nem tanultunk meg jó ritmusban dodge-olni, akkor a TotS
kiváló lesz tanulópénznek. Az egyszerűbb ellenfelek között is vannak gyorsak, akik nagyot ütnek,
lassúak, de szintén nagyot ütnek, és megint csak gyorsak, akik ugyan kicsit ütnek, de jó sokan
vannak. Azok a rémségek, amelyek pedig előszeretettel idéznek meg mindenféle segítőt maguk
mellé, már csak tényleg a habot szolgáltatják a saját kis Dungeon Siege tortánkra. Úgyhogy
érdemes felkötni a gatyát annak, aki belevág Aranoi sivatagának feltérképezésébe.

Mi sem leszünk azért teljesen védtelenek, egyrészt magunkkal hozzuk saját kis képesség
repertoárunkat, másrészt kapunk úgynevezett Ultimate Skill-eket, amiket egy mellékküldetés
során sajátíthatunk el. Ezek ugyan szinte az összes Power Sphere-ünket megeszik (a PS-ekkel
lehet egy normál képesség Empowered verzióját használni), de cserébe nagyon hasznosnak
bizonyulnak a csaták során. A gyógyító skill például az eddigi legjobb sebnyalogató a játékban,
de a másik két darab képes katonás rendet vágni a rosszalkodó csontik között. Természetesen a
hátrányuk az, hogy mire visszatöltjük a PS-t, az eltart egy darabig, és addigra előfordulhat, hogy
már a gép által vezetett hősnek – vagy coop esetén a másik játékosnak – kell felkaparnia minket
a homokból. Persze, ha ügyesek vagyunk és megfelelően időzítjük ezeknek az elsütését, illetve
többjátékos módban kombináljuk őket, akkor azért jól elleszünk a sivatagban. Ha már
megemlítettem a mellékküldetéseket, akkor érdemes róluk is szólni pár szót. A fő sztori mellett
kapunk jó pár ilyen bónuszként elvállalható feladatot, amik ugyan nem túlságosan ötletesek, de
azért elég jók ahhoz, hogy foglalkozzon velük az ember. Már csak azért is megéri szórakozni
velük, mert jutalomként általában valamilyen tárgyat kapunk, és könnyen lehet, hogy egy-két
darabnak elég nagy hasznát fogjuk venni.

Aranoi kidolgozottsága elég meggyőző, még akkor is, ha csupán egy sivatagról van, amiről azt
gondolná az ember, hogy túl sokat nem lehet variálni a helyszínekkel. Mégis azt kell mondjam,
hogy a terepek simán hozzák az alap DS 3 területeinek a minőségét, sőt, némely esetben sokkal
hangulatosabbnak találtam pár térséget. Egyrészt a sivatag kopár és élettelen mivoltát kiválóan
visszaadják a tereptárgyak. Számtalan lerobbant karaván között sétálnak a csontvázak, a
növényzet teljesen száraz, vagy egyáltalán nincs, illetve letűnt civilizációk romjai is díszítik a
környezetet. Pár kisebb menedék azért található Aranoi-ban, de a fő wellness központunk az
Azunite kolostor lesz. Ez egy picit ellentmondásos az alapjáték történetével (aki nem vitte végig,
az ugorjon egy mondatot), hiszen az Azunite rend ellenséges a Légióval szemben, de nem
mindenki hiszi azt a soraikban, hogy a Légiót el kell törölni a föld színéről. A bejárható területek
is hangulatosak, többek között egy furcsán világító halszerű faj barlangrendszerében, egy rég
elfeledett rend templomában, illetve egy kissé egyiptomi építészeti stílusra hajazó katakomba
rendszerben fogunk kalandozgatni. Az új helyszínek elég nagyok lettek, és ha valaki minden
zugot be akar járni rajtuk, akkor azért a játékidőhöz el lehet még képzelni pluszba egy-két órát.

Kapunk még kellően elegendő új tárgyat is a sivatagi túránkhoz, amelyek közül külön
kiemelendő a legritkább, vagyis sárga színű fegyverek és páncélok számának jelentős
megugrása. Az alap kampányban is volt jó pár ilyen felszerelés, azonban túlságosan
véletlenszerűen estek, így nem volt garantált az, hogy mindenki megtalálhatja a hozzá
legmegfelelőbbet. Itt viszont elég gyakran beléjük botlunk majd, szerintem az drop esélye picit
meg lett növelve a DLC-ben. A mellékküldetések is adhatnak ilyen tárgyakat, de azért ne
feledkezzünk meg arról, hogy bizony a kék, illetve zöld felszerelés sok esetben még mindig több
bónuszt adhat. A legtöbb ritkaságot azonban gyakran valamilyen boss-tól kell elszednünk, így
megéri többször is próbálkozni, ha esetleg elsőre elhasalnánk. Én például még mindig a
Dunereaper nevezetű karabélyt használom Katarina-val, és eléggé ütős sebzést sikerült így
összetákolni. Természetesen minden új tárgy megkapta a saját, egyedi kinézetét, amik nagyon
szépen ki lettek dolgozva, nekem legfőképpen az új páncélok megjelenése tetszett, valamint
egy-két fegyver mágikus energiájának felizzása is sejteti a többi játékossal, hogy nem
akármilyen arcátrendezővel rohangálunk rendet vágni.

A DLC utolsó újdonsága az Esszenciák bevezetése, amelyek valóban nagyszerű bónuszokat
nyújthatnak nekünk. A boss lényekből esik a leggyakrabban (a fő kampányban lévőkből is), de
kétségtelen, hogy érdemes gyűjtögetni őket, mert ezeknek a segítségével mi magunk is
megbűvölhetjük a tárgyainkat. Bármire rápakolhatjuk őket, egyaránt kifejtik hatásukat páncélon
és fegyveren is. A hab a tortán, hogy ezek bizony stack-elhetőek, így aki ügyes, akár például
100-as Vampiric sebzést is felrakhat egy fegyverre. Viszont szerencsére is szükség van ahhoz,
hogy sok essen ugyanabból az Esszenciából, hiszen mint minden más, ez is random. Én két fajta
Esszenciával találkoztam, a Minor kisebb, még a Major nagyobb értékű bónusz tulajdonságot
adhat nekünk. Szerencsére már ráakadtam a Help menüben a különös nevű bónuszok leírására,
így most már büszkén kijelentem, hogy tudom, mire jó az, ha egy tárgyon van egy +25
Momentum. Viszont azt azért érdemes megemlíteni, hogy még az Esszenciák segítségével sem
lehet túlerősíteni egy karaktert, a balansz szerencsére megmarad, és nem borul fel az új
dolgoktól.

Az irányítás és a kamerakezelés ugyanolyan maradt, mint az alapjátékban volt, egyszóval:
szokható. Egyedül az Ultimate képességek kaptak egyetlen egy plusz billentyűt, de ez magától
értetődő. A grafikus motor alapjaiban nem változott meg, egy-két új effektet kapunk (például
ugyancsak az Ultimate-ekhez), de a helyszínek hangulatosabbá lettek varázsolva, így én személy
szerint sokkal jobban élveztem Aranoi-t, mint bármely más területet az alapjátékban. Új
hangeffekteket azonban kapunk, a csontvázak például túlvilági nyöszörgéssel esnek nekünk, a
boss lények közül néhány pedig igencsak tekintélyt parancsoló hangon adja a tudatunkra, hogy
márpedig ő most belőlünk fog lakomázni. A szinkron nincs túlerőltetve, de mégis minőségi, és a
dialógusok alatt végre szemből is láthatjuk a hősünket. Szerencsére kaptunk egy-két új
zeneszámot is, amelyek nagyszerűen passzolnak a sivatagos környezethez, így ez még egy jó
pont ennek a DLC-nek. A főszörny harcok alatt is hallhatunk új dallamokat, amelyek pedig
kiválóan visszaadják a drámai összecsapás érzését.

Az alap DS 3 szerintem jó volt, és a név múltja miatt is sikerült végigvinnem, akármennyire is
hiányzott a régi DS érzés. Megfelelő volt a történet, nekem bejött a fejlődésrendszer és a sok
tárgy felkutatása, valamint a négy markánsan különböző karakter is tetszett. A Treasures Of The
Sun pedig mindenhez hozzárak egy kicsit, mondhatjuk, igyekszik velünk elfeledtetni az alapjáték
pár hibáját. Jobb a sztori, intenzíven telik Aranoi bejárása, és elegendő újdonságot is ad a
Dungeon Siege 3-nak. Ami picit elriaszthat minket, az a még az alapjátéknál is durvább
nehézség. Azonban ez a legkevesebb, ha kihívást keresel DS 3-as karakterednek, akkor irány
Aranoi.