A lopakodós játékok királya

A Splinter Cell széria mindig is közel állt hozzám, az összes rész itt van velem szemben a polcomon, és a mai napig előveszem őket. A sorozat első része mutatta meg nekem, hogy egy játék nem csakis kizárólag öldöklésből állhat, vagy szüntelen akcióból, akkoriban ugyanis csak 3 féle játék létezett nálam: GTA, Doom és Need for Speed. Aztán egyszer csak a neten nézelődve észrevettem a játék főhősét, láttam milyen király szerkója van, meg milyen menő azokkal a világító izékkel a fején, így le is töltöttem az első részt, amit mai napig sokan az egyik legjobb lopakodós játéknak tartanak. Persze én is imádtam bár elég nehéz volt, viszont teljesen egyedinek hatott, mert akkor még nem ismertem ezt a lopakodós stílust. Miután kijátszottam, jött a többi rész is, a Pandora Tomorrow, ami egy fokkal talán jobb is volt mint az első, de a hangulat eléggé megváltozott, a magyar szinkron pedig néhol hozzáadott, néhol elvett az élményből. Továbbá a 2. részbe került bele a multiplayer is, amit nem volt alkalmam kipróbálni. Egy évre rá jött a 3. rész, a Chaos Theory, amit mai napig a sorozat csúcspontjának tartanak. Az Unreal Engine 2 legújabb változatát használta a játék, így a grafikája a kor legszebbjei között volt, de a fizika is sokat javult, szóval technikai szempontból igen sokat javult a játék. Emellett jöttek minden eddiginél változatosabb pályák, hangulatos zenével, és a mai napig szemet gyönyörködtető cinematic szintű átvezető videók. Ja és persze Co-op mód is. Mindezek ellenére én azt gondolom, hogy a két folytatás játék csak minimális újításokat vezetett be a szériában, és az igazi forradalmat nem a Chaos Theory, hanem a tesztünk alanya, a 4. rész, a Double Agent hozta el 2006 novemberében. Jó volt a CT, de nem mert nagyobb újításokat bevezetni, inkább maradt a jól bevált receptnél. A Double Agent viszont mert, de még mennyire hogy mert. Lássuk csak mit is kapunk a 4. részben?

- Egy egész jó kis történetet, egy kis drámával, és jó karakterekkel, a sorozat történetében először
- Elképesztően egyedi az előző részekhez képest teljesen más hangulatot
- Sokkal nehezebb játékmenetet, még változatosabb pályákat, még jobb pályadesign-nal
- csomó új kütyü, mozdulat, kiváló minijátékok
- nagyon jól megoldott döntések, amik befolyásolják a végkimenetelt
- Hihetetlenül izgalmas kettős-ügynök játékmenet
- és még egy rakás apró újítás

Egyszóval egy teljesen újragondolt Splinter Cell-et kapunk egy rakás érdemi újítással. Mi kell még?

TÖRTÉNET

Az SC játékok történetei általában politikával, vagy terrorizmussal foglalkoztak, mellőzve a drámát és a komolyabb fordulatokat. Mondjuk ki: Ezek a játékok sose a jó történetre fókuszáltak. És nagyjából a DA-nál is ez a helyzet, de mégsem. A játék elég durván indít, a társunkat akció közben lelövik, majd nagy nehezen hatástalanítunk egy rakétát, és amikor Lambert kimenekíti Sam-et azzal a hírrel fogadja, hogy a lánya halálos balesetet szenvedett. Aki játszott az előző részekkel, az minimum 2 dolgot megtudhatott Sam (egyébként nem annyira kidolgozott) személyiségéről. Az egyik, hogy nem fél semmitől és senkitől, valamint hogy csakis egy ember van számára aki miatt érdemes élnie, a lánya. Épp ezért, amikor Lambert közli vele a lánya halálhírét, egy teljesen más arcát látjuk. Látjuk rajta a megtörtséget és a végtelen szomorúságot, mindezt a sorozat talán legdrámaibb jelenetében (nem mintha sok drámai jelenet lenne a sorozatban), ami engem a mai napig megérint. Amikor Lambert elmondja Sam-nek a hírt, felcsendül a játék main theme-je, ami annyira tökéletes összhangot teremt a jelenetben, hogy az már művészet. A következő pillanatban Sam beledobja a tengerbe éjjellátóját, és megjelenik a játék címe a képernyőn.

Brutális kezdés, talán az egyik legdurvább, amit videojátékban láttam. Visszatérve a zenére, bár a Chaos Theory-nak is igen erős volt a felhozatala, a Double Agent így is simán felülmúlja. Mindig tökéletesen fog illeszkedni az adott pályához, de a menü alá is annyira mély és drámai zenét raktak, hogy öröm hallgatni. Egyszerűen olyan hangulatot áraszt magából, hogy a zene felcsendülésekor azonnal magába szippant a játék.

Szóval Sam-nek meghal a lánya, semmije nem marad neki, csakis a munkája. Az NSA közben elkezd nyomozni a JBA után, ami az egyik legveszélyesebb terrorista szervezet és muszáj megállítani. Be kell építeni közéjük egy ügynököt, aki minden információt kiszivárogtat, és szépen lassan tönkreteszi és kiiktatja az egész csoportot. Egy ilyen küldetést viszont csakis a legjobbra bízhatják, aki természetesen nem más, mint Sam Fisher. Sam természetesen elvállalja a munkát, mert a lánya halála miatti elviselhetetlen fájdalmat a munka legalább valamilyen szinten el tudja fojtani. Meg már úgyis mindegy neki.

Innentől egy nagyon izgalmas kettős ügynök sztori veszi kezdetét, ami szervesen épül a játékmenetre. Megismerkedünk a terrorista csoport abszolút hihető és mindenre elszánt tagjaival, és rengeteg olyan helyzetbe kerülünk majd a játék során, hogy szó szerint a torkunkban dobog a szívünk.

Ez főleg akkor van, amikor a terrorista-bázison kell infót gyűjtenünk és tudjuk, hogy ha lebukunk mindennek vége. Ez elég gyakran fog megtörténni, mert a játék mintegy 1/3-a ezen a titkos bázison fog zajlani.

JÁTÉKMENET

Akkor azt hiszem itt is az ideje áttérni a játékmenetre. Az irányításon kívül szinte minden megváltozott a játékban. Visszatérve a bázison játszódó küldetésekre, én imádtam őket egytől-egyig. Valami elképesztő, hogy milyen módon ki lett dolgozva a játéknak ezen része. A terroristák csakúgy, mint a Fallout 3-ban, mindig csinálnak valamit, mindegyiküknek megvan a maga dolga, gyakran beszélgetnek egymással stb. Az itt játszódó küldetések egyébként időre mennek, amiket én nem szoktam szeretni, de itt csak még izgalmasabbá, és realisztikusabbá teszi a játékot. Egyszerűen le nem tudom írni, hogy mennyire élethűre lett megcsinálva a terroristabázis, élvezet és izgalom minden ott töltött perc.

Az ottani küldetések általában állnak egy elsődleges, egy vagy két másodlagos és egy csomó mellékküldetésből. Ezeknek egy részét a JBA adja, a másikat az NSA. Ha megcsináljuk ezeket a küldiket, nő a bizalmunk az adott csoportban. Ez egy másik elég nagy újítás a játékban. A küldetéseket úgy kell megcsinálnunk, hogy mind a két szervezetnél megtartsuk a bizalmunkat. Ha nem sikerül egy olyan misszió, amit a JBA adott fel, akkor csökken a befolyásoltságunk, ugyanez az NSA-nél. A legzseniálisabb az egészben, hogy sokszor kerülünk döntéshelyzetbe, van amikor a JBA arra utasít minket, hogy öljünk meg valakit, vagy robbantsunk fel valamit, míg az NSA az ellenkezőjét. Rettentő kreatív módon lettek megoldva ezek a döntések, amiket néha játék közben, néha átvezető videóban kell meghoznunk. Ez a játék egyik legjobb része, ami az előző (és következő) részekből teljesen kimaradt. Azok a döntések, amiket az átvezető videókban hozunk meg, fogják befolyásolni a történet végét.

A játék 2/3-ban pedig csináljuk a szokásos eddigi részekben megismert, nagyobb volumenű küldetéseket. Ezek még változatosabban meg lettek csinálva, egyrészt a helyszínek miatt (a Föld szinte összes földrészén megfordulunk) másrészt a még profibban felépített pályák miatt. Sam-et még mindig élvezet irányítani, és most még inkább egy badass, kőkemény titkos ügynöknek érezzük magunkat játék közben.

A lopakodás továbbra is izgalmas, az új mozdulatok hozzáadnak az élményhez, az MI-in is csiszoltak kicsit, de mégis bugosabb-ra sikerült mint a CT-ben. Ha már bugoknál járunk, ezek lesznek a játék legnagyobb hibái, mert van egy pár a játékban, amiért leginkább a gyenge PC-s port lehet a felelős. Grafikai hibák, hang, MI, átvezetők, szinte mindenhova becsúszott egy kisebb-nagyobb bug, ami valamilyen oknál fogva az Xbox 360-as és PS3-as verziókban korántsem voltak ilyen nagy mértékben jelen. Én Windows 7-en játszottam, ami még több problémát idéz elő, XP-n elvileg jobb a helyzet.
Ha viszont túllépünk a játék program hibáin, akkor egy közel tökéletes játékot kapunk.

GRAFIKA, FIZIKA, HANGOK

A játék az Unreal Engine 2.5-öt használta, amibe kevés kifogásolnivalót találhattunk 2006-ban. Gyönyörű minden tekintetben, árnyékok, textúrák, effektek, NPC-k. Néhol túlzás nélkül UE3 érzetet keltett a játék.

Mai szemmel nézve se néz ki rosszul, és amikor kijött, kevés játék nézett ki jobban nála. Kiemelném még Sam arcát, aki már hagyományként a szériában megint teljesen máshogy néz ki, de egyértelműen itt a legjobb. Nagyon karakteres, és passzol Michael Ironside hangjához, valamint látni benne egy kicsit azt a megtörtséget, amit a lánya halála okozott neki.

Az első részben jó volt, a második részben kicsit furább lett, a harmadik szerintem nevetséges volt, és én azt vettem észre, hogy sokszor kancsalított. Az 5. és 6. részben se tetszett annyira, szerintem senki sem tagadhatja, hogy a 4. részben volt a legjobban kidolgozott arca Fisher-nek.

A fizikáról nem mondanék sokat, hozza a kötelezőt. Van rongybaba, a havok-nak köszönhetően eldobható tárgyak, amik reagálnak egymásra stb. semmi extra, talán azt még hozzátehetem, hogy néha felhasználhatjuk a környezetünket célunk eléréséért, ami nálam mindig egy nagyon jó pont, és ez is egy apróbb újítás a játékban.

Hangilag a játék majdnem tökéletes. A zene, mint mondtam, a legjobb a szériában, a szinkron pedig ha a Conviction-t és a Blacklist-et nem nézzük, szintén a legjobb. A hangeffektekkel sem lenne baj, ha nem lenne sokszor bugos, de sajnos az. Minden más pedig korrekt.

MIÉRT A LEGJOBB SC?

Azért, mert az újítások, amiket bevezetett, egytől-egyig csak a játék javára válnak. A játék nehezebb lett, eltűnt a mérce, amin láthattuk, hogy észrevesznek-e és arról se fogunk információt kapni, hogy mekkora zajt csapunk. Több lett a világosabb pálya, az ellenség is, és gyakran elég extrém helyzetekben kell lopakodni, ami sokszor igen nagy kihívást jelent. És mégse ment el a játék Conviction-be, továbbra is ki lehet játszani a játékot 100%-osan lopakodva.

A hangulat másabb lett, de jobb is lett. Több az izgalom, több a kidolgozott karakter, a döntések brutálisak, a minijátékok élvezetesek. A játék még kevésbé lineáris, sokszor több útvonalat kapunk, és többször dönthetünk arról, hogy kinyírjuk az illetőt, vagy megértőbbek leszünk. A legjobb akkor is a hangulat, mert tényleg egy kettős-ügynöknek érezzük magunkat, és nálam kevés olyan játék volt, amiben ennyire átjött a küldetésünk fontossága. Míg az előző részekben csináltuk a küldiket, mert jó volt a gameplay, élveztük a lopakodást, addig itt meg van ez + még érdekel a történet is, és döntéseket komolyan megfontolja az ember.

Érdekesség, hogy a játékot nem a Ubisoft Montreal fejlesztette, hanem a kínai Ubisoft Shanghai. És mégis szerintem ez volt a magasan legjobb Splinter Cell. (Ugyanehhez a stúdióhoz fűződik egy másik kedvencem, az I Am Alive, amiről szintén lesz teszt.)
A Double Agent egy közel tökéletes lopakodós játék, és az én szememben a széria legjobbja, a kiváló újításoknak, az izgalmas történetnek, és a továbbra is hibátlan játékmenetnek köszönhetően. Vegyétek meg, csak 1000 Ft, és kíváncsian várom, hogy nektek melyik a kedvenc Splinter Cell-etek és miért, valamint, hogy mit vártok a következő Cell-től, amit nagyon remélem, hogy bejelentenek az idei E3-on.