The Walking Dead Season 2 teszt / kritika / vélemény

Méltó folytatás? Hmmmmm...

Mindannyian amikor leülünk egy játék elé lefektetünk bizonyos elvárásokat. Van amikor a grafikát tartjuk szem előtt, van amikor az akciót, nagy ritkán pedig a történetet. Viszont nincs mindenki tisztában azzal, hogy egy játék nem mindig akar minden elemében tökéletes lenni. Ilyen volt a Telltale-féle The Walking Dead első évada is. Nem akart mást, mint elmesélni, egy részben általunk irányított történetet élethű karakterekkel és erős drámával az érzelmeinkre hatva. Bár véleményem szerint a játékmenet sem volt kifejezetten elhanyagolva, talán a végén volt kevés interakció, de a lényeg az, hogy a játék a játékmenetében semmi újat és semmi maradandót nem alkotott. Mert nem is akart. Be akart vonzani egy depresszív, ám mégis hihetetlenül realisztikusnak ható világba, és érzelmi hullámvasútban részesíteni, mindezt óriási sikerrel. Az első évad az egyik kedvenc játékom lett, mert amit bevállalt azt 120%-osan teljesítette, és minden egyes drámai jelenet hatással volt rám. Talán túlságosan is. Épp ezért az elvárásaim az egekben voltak a 2. évad iránt, de bíztam a Telltale-ben hogy képesek újat mutatni, és továbbra is mérföldekkel a sorozat felett fognak járni, ahogy eddig is. Nem csalódtam. Csak egy kicsit.

A Telltale megmaradt a régi jól bevált receptnél. Amint elindult a játék, másodpercek alatt beszippantott. Ha a Telltale valamiben még zseniális a történetmesélés mellett, akkor az a hangulatteremtés. Az első évadnak is lehengerlő atmoszférája volt, és ez semmit sem változott. Ugyanaz a sötét, üres világot látjuk, és továbbra is félelmetesen élethűnek hat. A játék már az első 5 percben egy drámai jelenettel indít, és ezzel folytatódik Clementine tragédiákkal teli, túlélésért vívott harca.

A játékmenet nem sokat változott, megmaradt a point&click rendszer, a quick-time eventek, és a különböző válaszadási lehetőségek. És itt bele is futunk az első hibába, amit részben az első évad is birtokolt. Mégpedig az, hogy a válaszoknak, nem mindig van különböző eredménye. Sőt igazából csak nagyon ritkán. Az első évadban se mindig volt így, de ott legalább jobban megvolt az illúziója ennek. Sajnos egy idő után rájövünk arra, hogyha a bal felső sarokban nincs kiírva, hogy „XY emlékezni fog erre” akkor lényegében a beszélgetésnek semmi hatása nem lesz a történetre. A nagyobb baj viszont inkább a döntéseknél jönnek elő. Sajnos hiába mentünk meg valakit, hiába teszünk meg borzalmas dolgokat a jó érdekében, ritkán van az, hogy ez a történetet is nagyban megváltoztatja. És az a baj, hogy ezt nemegyszer lövik el a fejlesztők. A karakterek sem mindig úgy reagálnak ahogy ésszerű lenne, egyszóval, a játék nem mindig kezeli jól a döntéseket, persze első végigjátszásra nem fogunk ebből sokat érzékelni.

Csak úgy mint az első évadban, 90%-ban nem mi irányítjuk a sztorit, csak a karakterekkel való kapcsolatainkat építhetjük fel többféle módon, ez pedig itt is működik. A másik probléma a játékkal, ami az első évadnál szintén nem volt jelen ekkora mértékben, az az interakció hiánya. Én tisztában vagyok azzal, hogy a Walking Dead nem erről szól, és azzal is, a fejlesztőknek mi volt a célja a játékkal. De sajnos néhol úgy éreztem, hogy már átestek a ló túloldalára. Túl kevésszer irányíthatjuk Clem-et, kevésszer dönthetünk mit mondunk a párbeszédek közben. Nem gondoltam, hogy ez zavarni fog, de sajnos volt pillanat ahol játszani szerettem volna, és nem csak nézni az eseményeket. Viszont Clem személyiségét is mi építhetjük ki, ami az első évadban történtek után többféle opciót is megenged. Lehetünk kegyetlen hardcore túlélők, de maradhatunk jószívű naiv kislány is, esetleg a kettő keveréke. Ezt viszont már nagyon jól kezeli a játék, és Lee-vel ellentétben már nem mindig fogunk ragaszkodni az önfeláldozó akciókhoz, mivel Clem karaktere az első évadban eléggé a szívünkhöz nőtt. Továbbra is imádnivaló, és mint eddig most is hasznos tagja lesz a csapatnak, és szerencsére a csapat többi tagja sem fog egy éretlen gyerekként, esetleg egy útban lévő akadályként tekinteni rá. Előbb utóbb elfogadják, hogy Clem hasznos tagja a csapatnak, és sokkal értelmesebb, mint amilyennek a kor alapján megítélnék. A karakterekről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Csakúgy mint az első évadban, itt is nagyon kidolgozottak. Mégha az elején nem is kedvelünk valakit, egy idő után együtt fogunk érezni vele. Én ha Walking Dead-ről van szó mindig nagyon óvatosan ítélem meg a karaktereket, mert egy ilyen világban nincs olyan aki legalább 5 tragédiát nem élt volna meg, és sajnos ezt a játékosok gyakran elfelejtik. Elnézőeknek kell lennünk, mert nem tudjuk miken mentek keresztül a csapat többi tagjai. Vannak akiknek a személyisége nagy mértékben megváltozik, nem mindig jó irányba. És olyannak maradni mint azelőtt, ésszerűen gondolkozni, kemény következményekkel járó döntéseket hozni, megvédeni a csapat többi tagját, egyben saját magát is, megtenni olyan dolgokat, amik elkerülhetetlenek, bepiszkolni a kezét... ezek mind nagyon nagy dolgok, amiken túllépni nem egyszerű. Én minden karakterhez úgy álltam hozzá, hogy ezeket figyelembe vettem, így képes voltam megbocsájtani nekik a hibáikért. És ők ezeket egy idő után észreveszik, és elfogadnak barátjukként. Visszatérve társainkra, mind kiforrott személyiségek, vannak céljaik, motivációik. A konfliktusok is nagyon realisztikusnak hatnak, a szinkron pedig 99%-ban tökéletes. Csupán egy-két karakter volt, akiket úgy éreztem, hogy kicsit lemaradtak a többiektől kidolgozottság terén. Itt most főleg Carverre gondolok, akit egy hangyányit erőltetettnek éreztem, és valljuk be, hogy nem ő az első Carver akit képernyőn látunk. Számomra semmi különleges nem volt benne. Nade a lényeg az, hogy a Telltale újra megcsinálta, újra olyan karaktereket kaptunk akik semmiben sincsenek lemaradva az első évadiakhoz képest. Ez már önmagában egy hatalmas eredmény.

A játékban a hangok egész jók, bár sok effektet átvettek az első évadból. Viszont a két legfontosabb dolog, a zene és a szinkron tökéletesek, és a hangeffektek sem bántják a fület, így nálam 10/10 a hang szekció.
A játék grafikája sokat fejlődött. Élesebbek lettek a textúrák, jobb lett az arcmimika, az árnyékok is szebbek lettek (bár még mindig jelen van a dupla-árnyék glitch). A játék a képregényes látvány miatt természetesen nem üti meg a mai színvonalat, de a saját kategóriájában szépnek mondható. Az első évadhoz képest ritkábban találkozhatunk alacsony felbontású textúrákkal.

A játék valamiben mégis különbözik az első évadtól. Valamilyen ismeretlen oknál fogva drámaibbnak hat. És talán még kidolgozottabbnak tűnik a történet. Nem vagyok benne biztos hogy miért... talán mert a halálesetek száma megduplázódott, így drámai jelenet is sokkal több van, de az is lehet, hogy a játék vége gyakorolt rám túl nagy hatást. Clem karaktere, és a többi karakter lelki traumái, és az a bizonyos karakter sorra ismétlődő „pofonjai az élettől” nagyobb hatást gyakorolt rám mint eddig bármi más videójátékban. A Telltale tökéletesen tisztában volt vele hogy mit akart elérni, talán még jobban mint az első évadnál. A döntések, amik elé állít a játék, pedig minden eddiginél brutálisabbak, és mérhetetlen kreativitásról adnak tanúbizonyságot. Mindig is úgy gondoltam, hogy a zombis dráma egy nehezen kifogyható műfaj, mindig van valami újat mutatni, de a Telltale már hivatalosan is mestere lett ennek. És talán minden eddiginél keményebbre sikerült a játék. Nincs olyan amit ne vállalna be, és ez az egyik ok, amiért magasan a sorozat felett áll történetmesélésben. Erre a játékra sokkal inkább való a 18-as karika, mint a mai tucatlövöldékre. A befejezés pedig tökéletes, csakúgy mint az első évadé. Az utolsó rész pedig a legjobb a sorozat történetében. A Telltale olyannyira elment a drámaiság irányába, hogy minden ami ebben a kategóriában indul vele, azt földig tapossa. Olyan morális döntéseket kell meghoznunk, amik nagyban hatnak ránk, és a játék eléri a célját. Elgondolkoztat minket, sajnálatot érzünk, szomorúságot, néhol gyűlöletet, néhol boldogságot.

A legjobb szó erre a játékra az érzelmi hullámvasút. A játék továbbra is nagyon fontos kérdéseket boncolgat az emberi gonoszságról, és még sok másról. Ha mi ellentmondunk a játéknak, és nem értünk egyet azzal amit állít, akkor a következő jelenetben azt látjuk, hogy a játéknak volt igaza. Később viszont a játék újra rácáfol az előbbi állítására. Annyi fordulat van ebben a játékban, és a játék szinte mindig azt akarja elérni, hogy 20 percenként megváltoztassa a gondolkodásunkat erről a világról. Miközben az egész arról szól, hogy csupán egy helyes gondolkodásmód van, csupán aki ezt követi, az vagy meghal az apokalipszis első pár napján, vagy túléli, és mindenki bolondnak nézi. Ez persze már szubjektív, de én így gondolom. Ha a hiányosságok ne lennének ennyire észrevehetőek, akkor azt mondanám hogy tökéletes játék. Így viszont azt kell mondanom, hogy nem, és bár nem sokkal, de az első évad alatt van. Sokat akart a játék és még többet adott, de a körítés sajnos nem lett olyan jó mint elődjénél. Ez egy olyan játék, amit ha kijátszol, nagy eséllyel más emberként állsz majd fel, mert egy olyan történetet mond el neked, amit eddig nemhogy játékban, de filmben is csak ritkán tapasztalhattál. Vedd meg és játszd ki, mert megéri!

Rövid értékeléseim az epizódokról:

Episode 1:
Lassan indul be, a karakterekről nem tudunk meg sokat, de kiválóan adagol a játék. Kapunk drámát és akciót, minden jó. 10/9

Episode 2:
Beindul a történet, kapunk mindfuck-ot, és drámai jelenetet is, marad idő egy kis filozofálásra, ütős befejezés, minden tökéletes. 10/10

Episode 3:
Túl kevés interakció, kevés beszéd, Carver elmarad a többi karaktertől, én legalábbis így gondolom. A történet végig izgalmas, a záróképsor pedig talán a legnagyobb mindfuck a sorozat történetében, az epizód viszont a legrosszabb a sorozat történetében. 10/8

Episode 4:
Rengeteg dráma, rengeteg akció, kemény döntések, brutális befejezés. 10/10

Episode 5:
Elmondhatatlanul drámai, még több mindfuck, változó hangulat, flashback, többféle befejezés, zseniális lezárás. 10/10