Utazás az izometrikus RPG-k világába: 1. rész

Talán a szerepjáték az a műfaj, ami a legközelebb áll a szívemhez, pedig nagyon sok híres RPG eddig kimaradt az életemből. A modern RPG-ket, például a The Witcher-eket, KotOR-okat, a Bethesda Fallout-jait (3 és New Vegas), és a Mass Effect játékokat nagyon szeretem, de ezen franchise-ok címei, többnyire már egy soft/akció RPG irányt vettek. Az igazi klasszikus, keményvonalas (izometrikus) RPG-k ma már kiszorultak a mainstream vonalból, de szerencsére ettől függetlenül az alműfaj korántsem haldoklik. A Divinity: Original Sin játékok kifejezetten népszerűek, hamarosan jön a Baldur's Gate III, Az Obsidian pedig a 2010-es évek közepén három játékot is letett az asztalra a műfajban. Ezek egyike volt a 2016-ban megjelent Tyranny. Úgy döntöttem ezzel a játékkal vetem bele magamat az izometrikus RPG-k világába.

Ha a Tyranny-t egy szóval kellene jellemeznem azt mondanám: kegyetlen. Kegyetlen a világa, kegyetlenek a karakterei, kegyetlen a története, és kegyetlen döntéseket kell meghoznunk benne. Ha már döntések, a játék fő fókusza a döntéseinken van, amely nagyban befolyásolhatja, hogy milyen irányt vesz a történet. Mivel csak egyszer játszottam ki a játékot, így ezt nem tudom megerősíteni, de elvileg négy egymástól markánsan különböző módon vihetjük ki a játékot, amiknek persze még sok-sok variánsa lehet, attól függően, hogy milyen karakterrel, és társakkal visszük végig a játékot. Keményvonalas RPG-hez mérten sok opcióból választhatunk karakterünk létrehozásakor, és játék közben is részletesen testreszabhatjuk őt, társaival egyetemben. Én újoncként a normál fokozat mellett döntöttem, de ez hiba volt, mert a játék felétől nem igazán találkoztam kihívással, úgyhogy a nehéz fokozatot tudom ajánlani.

A Tyranny elég nehezen indul be, az első tíz órája a játéknak többnyire beszélgetésekből fog állni, ahol tetemes mennyiségű lore-t kapunk a fejünkhöz, olyan nyelvezettel, hogy aki angolból csak középszinten áll (mint én), az jobb ha bekészíti a Google fordítót, mert olyan szavakat fog olvasni, amiket még addig sehol. Az első tíz órához tehát kell a türelem, engem eleinte zavart a sok tömény szöveg (főleg azért is, mert minimális szinkron van a játékban), de egyben hasznos is volt, mert megmutatta a játék, hogy ez a műfaj miben más, mint mondjuk egy modern RPG. Míg egy modern RPG filmszerű átvezető videóival, szinkronizált főhősével a mozi, illetve TV sorozatok műfaját hajszolja, addig a Tyranny-hoz hasonló old-school RPG-k a regényhez nyúlnak vissza. Ez a tempó mellett a beszélgetéseknél is érezhető, ahol a dialógusok szövegei mellett a karakterek testbeszédéről is részletes leírást kapunk, erősen szépirodalmias megfogalmazásban. Tehát egy jó tanács: Ha belevágtok egy ilyen RPG-be, ne arra számítsatok, hogy egy Mass Effect-hez hasonló filmszerű élményt kaptok, hanem hogy egy masszív, nagy odafigyelést igénylő regényt. A beszélgetéseket azért rövidre foghatjuk, ha akarjuk, de nem érdemes, egyrészt mert fantasztikusan vannak megírva a dialógusok, másrészt mert a lore ismerete fontos, és hasznos lehet a későbbiekben.

Az első tíz óra után egyébként már több a rendes játékmenet, ami kifejezetten élvezetesre sikeredett. Karakterünk és társaink fejlődése folyamatosan tetten érhető, a harcrendszer real-time folyik, és taktikázásra bőven kapunk lehetőséget.

Grafikailag egyébként nagyon szép a játék. Bár változatos területeken fogunk barangolni, a játék sötét atmoszférája mindenütt tetten érhető lesz. Nagyban erősít ezen még a játék kiválóan megkomponált zenéje, le a kalappal a zeneszerző, Justin Bell előtt. A játék main theme-je tökéletesen megadja a játék alaphangulatát, és már a zene hangzásvilágából érezhetjük, hogy ez a játék nem arról fog szólni, hogy hősiesebbnél hősiesebb tetteket hajtunk majd végre a gonosz ellen, az ártatlanok védelmében. Inkább fordítva.

Bár a harcok élvezetesek, a Tyranny igazi ereje mégis a világában, és a történetében rejlik. A címből már leeshet, hogy a játék nem egy tipikus hőstörténetet akar elmesélni. Karakterünk egy már-már isteni erejű uralkodót, Kyros-t szolgálja, aki az évszázadok folyása alatt komplett kontinenseket hodított meg. A mi karakterünk feladata, hogy két hadvezért segítsünk abban, hogy Kyros egy újabb földrészt vegyen irányítása alá.

Röviden: A rossz oldalon állunk. Lesz lehetőségünk persze szembefordulni a hatalommal, de nem ajánlatos, mert ebben az esetben nagyon hamar nagyon sok ellenséget founk szerezni. Én a játék elején eldöntöttem, hogy a karakterem gonosz lesz, és Kisujj filozófiáját fogja használni, tehát "chaos is a ladder", a cél pedig "everything". És miután kijátszottam a játékot, azt kell mondjam, sikerült. Teljes győzelmet aradtam, de ehhez a győzelemhez rengeteg embert kellett feláldoznom, és szörnyen kegyetlen döntéseket meghoznom. Olyan szörnyűeket, amelyeket más játékban még soha. Ha a Tyranny története modern RPG formájában született volna meg, tehát filmszerű tálalásban, akkor az RPG-k Trónok harcájaként vált volna ismertté, kegyetlenségétől pedig valószínűleg zengett volna a média. Rétegjáték mivolta miatt erre azonban végül nem került sor.

Többet nem is írnék a Tyranny-ról. Vannak hibái, a már említett szövegmennyiség a játék első harmadában, a szörnyű inventory rendszer, a hosszú töltőképernyők, a sokszor bután viselkedő AI, és még néhány apróság. De a játék a fantasztikus világépítésével, komplex karaktereivel, izgalmas, mesterien megírt történetével, ezeket a negatívumokat maximálisan túlkompezálja, már ha létezik ilyen szó.

Úgy érzem jobb játékot nem is választhattam volna, a műfaj megismeréséhez.

A következő rész tartalmában pedig...

Planescape: Torment