Uncharted: The Nathan Drake Collection teszt (PS4)

Exkluzivitás. Ez az a szó, amit a játékos társadalom negatív jelzőként él meg. Nem is véletlen, hiszen az esetek többségében egy adott játékos egyetlen platformon merül el a virtuális világ alkotta lehetőségekben. Nem a legjobb dolog, amikor valaki szembe kerül egy olyan tartalommal, ami elnyeri a tetszését, majd pedig szépen pofára esik, hogy kizárólag egy adott platformon érhető el, amivel ő nem rendelkezik.
A fő platform nálam nagyon sokáig a PC volt, s jelenleg is az. Elsősorban azért, mert szinte mindenre használom, így a benne rejtőző erőt ki is tudom használni. Konzol vásárlást nem terveztem, azonban tény, hogy az exkluzív címek nagyon kecsegtetőek voltak. Annak idején még rendelkeztem Blu-ray lejátszóval, amelynek működése olyan érzetet keltett, hogy nagyon szeretné már magát megadni. Amikor rájöttem, hogy a Sony masinája multimédiás lejátszóként is használható, így úgy döntöttem beszerzek egyet, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Az Uncharted volt az egyik, amely olyannyira megvett magának, hogy a negyedik epizód felkeltette bennem azt a vágyat, hogy a legújabb masinát is be kellene szerezni. Feltéve, ha játszani akarok vele. Szerencsére az összes exkluzív cím megjelent a negyedik generációs gépre. Azonban tény, hogy a The Nathan Drake Collection volt az utolsó lépés ahhoz, hogy én is Playstation 4 tulaj legyek.

Amit csak tudott a Sony kisajtolt mindent, amit csak lehet a Playstation 3-ból. Bevallom még én is csodálkoztam rajta, hogy milyen grafikai megjelenést tudtak elérni egy hét éves masinából. Azonban azt kell, hogy mondjam, hogy én azért megláttam a hátrányokat is. Gondolok itt elsősorban az olykor mosott hatást keltő pixelekre, hiszen szembetűnő tud lenni, ha egy adott tartalom felbontása kisebb, mint maga a TV készüléké, amin megjelenik. Vagy akár említhetném az alacsony FPS számot, de ide sorolhatnám még az élsimítás szinte teljes hiányát.
Egy adott vizuális tartalom csak akkor tud sikeres lenni, ha valóban minőségi. S bizony a minőségbe beletartozik a látvány is. Gondolkoztam új konzol vásárlásán, hiszen a negyedik Drake kalandot is szerettem volna magaménak tudni, ellenben nem szerettem volna körül venni magamat műszaki cikkek tömkelegével. A The Nathan Drake Collection így számomra nem csak azt jelentette, hogy végre teljes pompájában megcsodálhatom, hanem korábbi generációs konzolt sem kell megtartanom.

Az tény, hogy sajnálatos módon az átlagos magyarországi fizetéshez mérten a játékok ára csillagos egekben van a Sony jelenleg legújabb konzoljára. Bevallom én is azok közé tartozom, akik sokallják ezt. Azonban Nathan Drake kalandjait nem tartom drágának, hiszen ahelyett, hogy egyenként kiadta volna az epizódokat a Sony, helyette szépen fogta, s mindhárom kalandot egyetlen egy cím alá hozta. Így tulajdonképpen egy játék áráért kapunk hármat. Amennyiben körültekintőek vagyunk, vagy akár nem is fontos, hogy bontatlan, s új legyen, akár használtan is magáénak tudhatja a jelenlegi átlagos ár töredékéért.
Ami viszont fontos, hogy nem csak azoknak ajánlott, akik a korábbi konzol generációból kimaradt, hanem az olyanoknak is, mint én, akik szeretnék valódi pompájában látni Nathan koránt sem akciótlan kalandjait. Ugyanis nem csak sima grafikai ráncfelvarrást kapott a trilógia.

Amikor két évvel megvásároltam – az egyébként azóta már tovább adott – Playstation 3-at nem volt kérdés, hogy az exkluzív tartalmak pótlása elsődleges. Nem is meglepő, hogy nagyjából három napba telt, hogy az Uncharted: Drake’s Fortune-t magamévá tegyem. Emlékszem, ahogyan szám tátva maradt, hogy mennyire gyönyörű példának okáért a Borneo helyszínén játszódó pálya. Bár már akkor is elgondolkoztam azon, hogy vajon eme rész mennyire is festhetne jól magasabb felbontáson, s részletgazdagabb pixelekkel karöltve. Az álmom teljesült eme kiadásban manifesztálódva, hiszen gyakorlatilag a Blue Points srácok ezen a részen végezték el a legnagyobb ráncfelvarrást. Nem is beszélve arról, hogy további extra tartalmak is helyet kaptak, amely még élvezetesebbé tegye eme kalandot.

A legnagyobb problémám az első résszel két évvel azelőtt az volt, hogy iszonyatosan sok ellenfél volt, amelyeknek a legyőzése nem kis problémát jelentett számomra. Valahogy úgy éreztem, hogy nem mindig tudom elkapni őket a célkeresztben, illetve olyan szinten sokan voltak, hogy néha még az is megfordult a fejemben, hogy nem én vagyok béna, hanem nemes egyszerűséggel a rendszer lassú. Eme kiadvány viszont alátámasztotta, hogy ezek nem csak kósza gondolatok voltak, hanem valós tapasztalatok. Természetesen továbbra is akadtak olyan részek, amelyek itt is kifogtak rajtam, de a java része számomra sokkal könnyebb lett. Ugyanis itt sikerült számomra megértenem, hogy pontosan mit is jelent, amikor valaki azért vernyákol, hogy egy adott játéknak meglegyen az a bűvös 60 FPS tulajdonsága.
Mind három epizód rendelkezik ezzel a bűvös számmal, viszont azt kell mondanom, hogy az első rész az, amin legjobban meglátszódik. Az én tapasztalatom alapján a játék sokkal gyorsabbnak tűnt azáltal, hogy megvolt a folytonosság. A rendszer tökéletesen működött, s szinte soha nem éreztem azt, hogy beakadtam volna bárhová, vagy pedig egyszerűen rá akartam volna célozni valakire, de a program nem reagált pontosan, s emiatt nem sikerült egy-egy küldetést teljesíteni. A nyolc éves első részt teljesen sikerült kipofozni, s azt gondolom remek port lett belőle.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az első rész volt az, ami tényleg teljesen lenyűgözött. Hiszen ez volt az, ami a legnagyobb ráncfelvarráson esett át. Emlékeim szerint azért az előző generációs változatban volt egy-két fura hiba, ami ugyan nem korlátozta, hogy tovább tudjunk menni, de viszont rettentően zavaró volt. Örömmel vettem tudomásul, hogy ebben a részben ezt sikerült kijavítani. Ami mindenképp pozitívum még, hogy szerencsére a gördülékeny játékmenetnek köszönhetően ismételten berántott engem eme játék világa, hogy aztán tényleg azt vártam, hogy mikor leszek szabadnapos, hogy újra le tudjak ülni a televízió készülék elé.

Ami jó volt, azon miért is kellene változtatni, ugyebár? Az új motorosok minden bizonnyal az első két órában megszokják az irányítást, amely egyébiránt véleményem szerint sokkal könnyebb, s kézre állóbb lett a Playstation 4-en, mint az előző konzolon. Habár ehhez hozzá kell tennem, hogy rendkívül sokat hozzáad az átdolgozott kontroller is, amely tényleg kézre áll, illetve a különböző gombokról kialakításuk miatt nem csúszik le a kezünk. Így sokkal könnyebb megvívnunk a közelharcokat, illetve abban az esetben, ha jó reakció idővel rendelkezünk, akkor könnyedén juthatunk túl egyes ellenfeleken. Természetesen ez abban az esetben igaz, ha olyan nehézségi szintet választottunk, amely nem ugorja meg a képességeinket. Amiből egyébiránt van hat darab, melyből három teljesen új.
Látványra különösebben panasz nem lehet. Habár azt el kell ismernem, hogy akadnak olyan helyszínek, ahol látszódik, hogy ez a játék bizony már nyolc éves, annak ellenére, hogy a textúráknak több, mint a 80%-a ki lett cserélve. Persze egy Remastered kiadásról beszélünk, így a teljes átalakítás már egy Remake lett volna, ha ebből a szemszögből nézzük.

Ugyan én egy huzamban tettem magamévá a trilógiát két évvel ezelőtt új konzolosként még, de már akkor is látható volt, hogy a trilógiára jellemző, hogy részről részre meg tudott újulni grafikai szinten, illetve képes volt olyan látványos helyszíneket kreálni, hogy kevés volt az olyan játékos, akinek nem maradt tátva a szája. Ahogyan fentebb írtam nagyon jól sikerült az első rész portja, s tényleg látszódik ez a megjelenésén is. Azonban az, hogy immáron nyolc éves azt akkor érezhetjük legjobban, amikor elindítjuk az Among Thieves alcímet viselő folytatást.
Manapság az ember meglepődik, hogy mire is képes egy fejlesztőcsapat, ha megfelelő emberekkel dolgozhatnak, valamint megfelelő anyagi háttér van mögöttük. Az persze mellékes, hogy nekünk, mint játékosoknak milyen platformok, illetve platform elemekkel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy élvezhessük is a termékeiket. Természetesen a második részt is átpofozták a srácok, viszont itt már jóval kevesebb korábbi textúra esett áldozatul a lecserélés oltárán.

Ahogyan fentebb is említettem a trilógia részről részre tudott újat nyújtani. Főleg ez igaz a látványra is. Így a második rész volt az, ami végleg bebetonozta azt az érzetet bennem, hogy nem volt kidobott pénz megvásárolni eme kiadványt, s ténylegesen hozta azt a minőségi szintet, amit elvártam tőle. Ennél is megkaptuk a fix 60 FPS-t, melynek köszönhetően egy percre sem éreztem az előrehaladásnál, hogy nem lenne meg a folytonosság. Két évvel ezelőtt is iszonyatosan rácsodálkoztam, hogy mennyire részletgazdagok egyes pályák, de a Remastered kiadás erre csak rátett egy lapáttal. Bevallom a hosszú játékidő oka nem a bénázásom, hanem egyes helyszíneken való grafikai orgazmusnak volt köszönhető.

Annak ellenére, hogy tényleg kevés textúrát cseréltek le a srácok iszonyatosan brutális minőségben kaptuk meg a Playstation 4-es változatot. Mindent felhúztak szépen Full HD felbontásra, mely kapott némi élsimítást is, így tényleg semmi panaszra nincs oka annak, aki ezt a minőséget várta volna el. Szerencsére nem futottam bele olyan pályaszakaszba se, amiről azt gondolnám, hogy a készítők nem szántak rá elég időt, vagy pedig rontaná az összképet. Itt is ugyanazokat éltem meg, mint az első rész esetében: a legnehezebb pályaszakaszokat sikerült szinte egy ütésre megcsinálnom, mert a rendszer iszonyatosan gyors, s folytonos lett azáltal, hogy a játék be lett lőve stabil 60 FPS-re. Így nem kellett azon bosszankodnom, ha nem kaptam célkeresztre az ellenfelet, vagy pedig hiába próbáltam valakit eltenni láb alól, de az nem sikerült.

Azonban azt kell mondanom, hogy nincsen rózsa tövis nélkül. S bizony a második rész volt az, amiben ezt először tapasztaltam. Bevallom többször futottam végig a játékokon, így nem teljesen vagyok képben, hogy az előző generáción is belefutottam volna ezekbe a dolgokba. Viszont itt nagyon szembetűnő volt. Gondolok itt elsősorban arra, hogy sokszor kell együttműködni más karakterekkel, amelyeket persze nem mi, s nem is egy másik játékos irányít, hanem maga a rendszer. Iszonyatosan bosszantó, amikor például egy kaput akartam kinyitni, vagy egy kart elforgatni, s legalább fél percet kellett várnom arra, hogy kapjak hozzá segítséget, mert nagyjából ennyi idő kellett, hogy a játékbeli helyszínen oda érjen hozzám. Vagy ami még jobban bosszantott, hogy beleakadtam karakterekbe, akik csak bámultak előre, s emiatt nem tudtam tovább menni. Ekkor többnyire eltelt egy-két perc, mire a rendszer észbe kapott, s közösen megoldottuk a továbbjutáshoz szükséges problémát.

Az előző generáción is zavart, s azt kell mondanom, hogy még tökéletesebb képminőségben még jobban zavaró volt, hogy a realitás teljes mértékben elveszett a játékból számomra. Hiába a remek történetvezetés, s a tökéletes egyensúly az akciós, s kaland felett, azért nekem ez nagyon zavaró volt. Persze hozzáteszem, hogy semmit nem von le a játék értékéből, de azért jelentősen bosszantónak találtam. A három játékot egyszerre vásároltam meg két évvel ezelőtt, s a trilógia játékidejét hozzá mérve a szabadidőm mértékéhez sajnos elég karcsú többszöri végigjátszást tudhatok magaménak annak ellenére, hogy a játék az én toplistámon előkelő helyet foglal magában. Ennek köszönhető, hogy egyes helyszínekre nem teljesen emlékeztem, s nem is tudtam, hogy hogyan kéne továbbhaladni, vagy éppenséggel mi is a megoldás tulajdonképpen. A jelentősen feltuningolt grafika, s nagyon sokszor a reális fizika hiánya ilyenkor brutálisan pofára ejtett.

Nagyon sok elem lett felújítva, kicserélve, s szinte már élethűre megalkotott, amely azt a látszatot keltette, hogy az előre jutásomat segíti, s közben pedig nem volt más, mint csak egy háttér elem. Olyanra gondolok, amikor egy szekrényre szerettem volna felugrani, s közben csak úgy lett megalkotva, hogy használható elemnek tűnt. Vagy például rengeteg kiszögellés, amely úgy tűnt, hogy már-már pókembert megszégyenítő ugrásokkal használatba tudom őket venni. Ami persze nem így történt. Ellenben pedig ott voltak a valódi továbbjutáshoz szükséges elemek, amelynek az elérése számorma komoly gondot jelentett, mert vizuális távolságként is elérhetetlennek tűntek. Az elakadások egy része ennek is volt köszönhető, mert rengeteg ugrást nem mertem első körben végrehajtani, mert tartottam a biztos haláltól. Ámbár ezt a vizuális megalkotás hibájának tartom, mint a programénak.
A fentebb említett okok miatt nem ismerem még mindig a játéknak minden szegletét, így nem is emlékszem erre pontosan, hogy ezzel korábban is szenvedtem volna. De előkelő szerepet kaptak a második részben a kötelek, s hasonló eszközök, melyekkel egyes elérhetetlen pályaelemek váltak elérhetővé. Viszont a karakter irányítása eközben maga volt a katasztrófa. Általában csak az ötödik, vagy hatodik próbálkozásra sikerültek ezek az akciók részemről, mivel hiába próbáltam helyes irányba fordítani a karaktert szinte irányíthatatlanná vált. S ez roppantul idegesítő volt számomra.

A folytonosság persze a játék végéig megmaradt, s szerencsére más helyzetben nem igazán éreztem azt, hogy nem vagyok az irányítás ura. A játék második fele viszont véleményem szerint iszonyatosan jól sikerült, s a ráncfelvarrás még jót is tett neki. Azért valahol egyetértek azon játékosokkal, akik a második részt tartják etalonnak, hiszen tényleg nagyon sok fejlődést sikerült belevinni szinte minden szinten. Nem emlékszem fagyásokra, megakadásokra, s ez mindenképpen pozitívum számomra. Valamennyire azért csak sikerült stabilizálni a programot, mert itt is azt tapasztaltam, hogy voltak olyan részek, amelyeken korábban teljesen ügyetlen, szerencsétlen voltam, míg a Playstation 4 változatban szinte elsőre sikerült.

Grafikai szempontból igaz, hogy kevesebb átalakítást követelt meg a játék az első részhez képest, de el kell mondanom, amit megkövetelt a játék azt a készítők meg is csinálták. S szinte hibátlan lett. Itt is elmondhatom, hogy akadtak olyan pályaszakaszok, amelyeken azért töltöttem el kelleténél több időt, mert bámészkodtam, nem pedig elakadtam. Például elég érdekes élmény volt a hotel tetején lévő medencében úszkálni vagy negyed órát, miközben azt néztem, hogy mennyire reálisan lett megcsinálva, hogy a karakter ruhája nedves, illetve milyen szépen csillog a napfény a vízcseppeken. De nem maradhat ki a hó fedte helyszín sem, amely ugyan többnyire csupa fehér, s világos kék volt, de még így is előhozta belőlem a grafikai orgazmust. Mindezek mellett pedig a minőségi játékmenet csak hab a tortán.

Amikor elértem az Uncharted 3: Drake’s Deception–höz az az érzet fogalmazódott meg bennem, hogy ha most látnám először minden háttérismeret nélkül simám elhinném, hogy ez a játék már eleve Playstation 4-re készült. A trilógia záró akkordja az előző generációs gépből szinte mindent kisajtolt, amit csak tudott vizuális élményben. Így hát nem meglepő, hogy ezen a részen történt a legkevesebb változtatást. A textúrák nagyobb felbontást kaptak, illetve itt is megkaptuk a stabil 60 FPS számot, melynek köszönhetően itt sincsen semmi probléma a folytonossággal. El tudom erre a részre is mondani, hogy ezáltal tényleg egyes helyszíneken történő továbbhaladás könnyebb lett, hiszen a program azonnal reagált az irányításra, s nem kellett másodperceket várni, hogy egyáltalán történjen valami.

Valahol azért bíztam, hogy egy-két pozitívumot, mely a második rész tartalmazott, majd a remastered kiadásban átemelnek, de sajnos ez nem így lett. Így némi csalódással indult az egész. A pusztakezes harc nagyobb szerepet kapott, s a stabil képfrissítésnek köszönhetően kicsivel jobban kivitelezhetőek lettek, de még mindig az az érzésem, hogy ebbe a részbe ezek teljesen feleslegesek voltak.
A vizuális orgazmus csúcspontjának is tekinthető a harmadik rész, mely komolyabb fejlődést történeti szinten nem tudott felmutatni az előzményekhez mérve, ellenben vizuális szempontból olyan atmoszférát teremtett már korábban is, hogy szó nélkül elmenni mellette nem nagyon lehet. Ellenben azt kell mondanom, hogy ez volt az első rész, aminél ténylegesen találkoztam hibákkal is. Itt is jelen volt, hogy más karakterek későn reagáltak, vagy épp utamat állták, így nem nagyon tudom továbbmenni, csak fél perc, egy perc elteltével. Bosszantó egy dolog volt már korábban is, s reménykedtem, hogy itt kijavításra kerül. Hát nem így történt.

Nagyon nagyon nagy szerencsém volt a checkpoint rendszerrel, mely percenként, két percenként menti az aktuális játékot. Ugyanis most történt meg velem először, hogy egy Uncharted játékban tulajdonképpen kiestem a játékból. Az egyik közelharcos jelenetnél gyakorlatilag nekilöktek a falnak, s én pedig átestem a túloldalára, ahol szépen megtekinthettem a nagy feketeséget. Szerencsére ez csak egyszer fordult elő, de akadt olyan is, amikor nekilöktek valaminek, s a program megmutatta, hogy a fal mögött tulajdonképpen nagy semmi van. Szerencsémre ez is csak kétszer fordult elő.
Ebben a részben ismét meggyűlt a bajom a kötélen szabadon lengéssel, ami szerencsére szintén kevésszer fordult elő, mert a készítők nem erőltették ezt a továbbjutási lehetőséget elég sokszor. Itt véget is értek számomra a negatívumok.

Újra végigvinni mindhárom epizódot szinte prémium minőségben számomra hihetetlenül jó téli időtöltésnek bizonyult. A készítők kigyomlálták a multiplayer részt, habár bevallom az előzőekben sem használtam, s itt nem is tartottam volna rá igényt. Csak feleslegesen foglalták volna a helyet. Ellenben pár változtatást megléptek. Következetességként reform alá kerültek a nehézségi szintek. Korábban volt egy könnyű, egy normál, s egy nehéz nehézségi szint. Ezekhez most társult három. Kaptunk egy Explorer módot is, ami a legkönnyebb szinte. A készítők azt mondták, hogy ezt azoknak hozták létre, akik először találkoznak a játékkal. Bevallom, hogy korábbi emlékeim alapján azért még könnyű szinten is akadtak olyan elemek, amelyek megizzasztottak. Így ez tényleg remek lépés volt, habár ezt a nehézségi szintet akár az is használhatja, aki igazából két harc között bámészkodni is akar, hogy mennyire remekül lettek megépítve a pályák, vagy éppen el akarja olvasni a szemetesbe kidobott újság címlapját.

Az explorer mód egyetlen egy nagy hátránya, hogy a program semmiféle statisztikát nem gyűjt. Ez alatt azt kell érteni, hogy megjegyzi, hogy már végig lett pörgetve az adott rész, illetve részek, de ennyi. Aki hajt arra, hogy különböző statisztikái legyenek, illetve további trófeái, annak mindenképpen a könnyű nehézségi szinten kell indítania. Bár tény, hogy ez nem zsákbamacska, hiszen a játék az indításkor kiírja, hogy amennyiben az Explorer nehézségi szinte akarunk indulni, akkor a statisztikának, s a trófeáknak bizony búcsút mondhatunk.
Ha van kellő anyagi hátterünk egy új kontroller, vagy egy szétvert konzol pótlására, akkor nyugodtan nekifuthatunk a Crushing nehézségi szintnek, melynél minden ellenfél sokkal erőseb, s szinte az első lövéssel a földre terülhetünk. A lézeres távcsővel rendelkező fegyveresek azonnal leszerelnek minket, minden apróbb sérülésnél elhalálozunk. Így aztán ennél a módnál a készítők nem kímélik a játékos idegrendszerét.

Amennyiben a fenti nehézségi szint sem lenne elég nekünk, s még kegyetlenebbé szeretnénk tenni az egészet, akkor ha teljesítettük a Crushing szintet akkor megnyílik a Brutal nehézségi szint, amely addig nem választható opció. Ennek nem futottam neki, s csak véleményeket olvastam róla, ám annyi bőven elegendő volt nekem, hogy ne akarjak vele kezdeni semmit.
Ámbár nem értem létezésének okát, de rengeteg játékos készít speedrun videókat, melyben azt prezentálja, hogy mennyire gyorsan tud egy játékon végig szaladni. Nyilván van egy korlát, amit úgy se tud a játékos átlépni, de hát a rekordokat megdöntögetni mindig is benne volt az emberi mentális tulajdonságai közül. A fejlesztők azonban itt gondoltak erre, s szépen beletették a speedrun nevű opciót is, melynek köszönhetően a program leméri, hogy egyes helyszíneket, fejezeteket mennyi idő alatt vittünk végig. Persze nem kell megijedni, hiszen nincsenek idők kikötve. Egyszerűen csak készül egy statisztika, amit közzé tehetünk majd ismerőseink körében.

Már a The Last of Us Remastered-nél sem értettem lényegi részét, hogy mi értelme is van a fotó módnak, mely itt helyet kapott. Nem is nagyon érdekelt a lényege, így első körben gondoskodtam a kikapcsolásáról. Ámbár el kell ismerni, hogy az első részt leszámítva iszonyatosan remek grafikai megoldásokkal találkozhatunk szinte az első perctől az utolsóig, s nem kell mondanom, hogy éltem a Playstation 4 képmentési lehetőségével, s nem csak azért, hogy eme bejegyzést tele tudjam tömni a játékból kiragadott képekkel, hanem azért, hogy megkíméljem magamat attól, hogy háttérképek után kelljen keresgélnem. Ebből fakadóan pedig nem egy olyan pályaszakaszról készült kép, amely szerintem iszonyatosan toppon van vizuálisan, így aztán eljutottam oda, hogy ki tudom használni a Windows bizonyos időközönkénti háttérkép váltakozásának lehetőségét.
Természetesen a kamera folyamatosan a főszereplőt követi, így aztán beleestem olykor abba a hibába, hogy ha nem voltam elég gyors, akkor bizony olyan képernyőmentést csináltam, ami nem sikerült jól. Ekkor próbáltam ki a fotó módot, mely lehetőséget biztosít arra, hogy gyakorlatilag jól sikerült az adott screenshot, hiszen a játék automatikusan minden feliratot mellőzve megáll, s a kamerát 360 fokban forgathatom ahhoz, hogy a legtökéletesebb képet tudjam elkészíteni. Mondjuk ez alól egyetlen egy kivétel van: az átvezető animációk.

A portot végző srácok azonban nem csak arra álltak rá, hogy grafikailag feljavítsák a trilógiát, s mindezek mellett egy stabil Playstation 4 portot hozzanak létre. Hiszen jelentősen hozzányúltak a hanghoz, ami kapcsán én például eléggé meglepődtem. Hozzá kell tennem, hogy semmilyen szinkron hangot nem cseréltek le, de jó pár környezeti hanghatás tisztábbá vált ezáltal tovább fokozva az élményt. Mindezek mellett pedig említésre szorul, hogy a játék megkapta 7.1 hanghatást is. Így amikor nekiülünk azért érdemes ránézni a hang beállításokra, ha nem akarunk meglepetést. Az én véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy valóban jól sikerült, habár a harmadik rész esetében kifejezetten zavaró volt, hogy a robbanások, fegyverek hangja sokkal hangosabb volt, így nem tudtam belőni a rendes hangerőt a TV-n, hogy se másnak, se nekem ne legyen zavaró. Mert a dialógusok sajnos sokkal halkabbak lettek, melyek mindenképp hangerő növelést követeltek, azonban a harcoknál hallható robbanások, lövések zaja pedig olyan hangossá váltak, hogy a távirányító hangerőszabályzó gombján kellett tartanom a kezem.

Elvileg a játékban módosítottak bizonyos trófeák, illetve újak is belekerültek. A játék ezen részét nem teszteltem, hiszen elsősorban nekem a három rész kipörgetése volt a cél, ami sikerült is. Igazából a gyűjthető tartalmak sohasem vonzottak, ámbár tény, hogy belőlük aztán volt sok az előző generáción. Jó párat “véletlenül” persze én is begyűjtöttem, de igazából tudni érdemes, hogy az Explorer módban ezek a tárgyak nem szerepelnek a játékban. Ezen azért meglepődtem, hiszen emlékeztem, hogy egyes helyeken, amit el lehetett érni, de a továbbjutás miatt semmi értelme nem volt mindig beleakadtam egy-egy összegyűjthető dologba. Ezt azért sajnálom még akkor is, ha különösebben nem is érdekeltek.

Ami viszont mindenképpen fontos számomra egy játéknál, hogy mennyire is stabil. Szerencsére elmondhatom, hogy a The Nathan Drake Collection nem okozott nekem ebből a szempontból csalódást, bár meglepő volt részemről,hogy sikerült három játékot rázsúfolni egy Blu-ray lemezre. Mint ahogyan fentebb írtam egyszer estem ki a pályáról,s kétszer tűntek el a textúrák körülöttem. De ezek a harmadik epizódban fordultak elő. Bár hozzáteszem, hogy az én vásárlásom bőven a kiadvány megjelenése után volt, s ahogyan feltelepült a konzolra máris csordogált lefelé a frissítés. Két negatívumom volt a stabilitással szemben. Az egyik, hogy telepítés után is a lemeznek a meghajtóban kell lennie (ugye digitális változatnál ilyen nincs), illetve egyszer fordult elő, hogy nem volt hajlandó elindulni. Némileg persze megijedtem, de nem kapcsoltam ki a konzolt, inkább gyorsan a gép elé ültem, s rögtön elkezdtem keresni, hogy volt-e valakinek ilyenben része, de nagyjából 4 percnyi fekete képernyő után hirtelen elindult. Utána ilyet nem produkált a szoftver.

Összegezve azt gondolom, hogy remek vétel volt a The Nathan Drake Collection, hiszen hozta azt a szintet, amit vártam tőle. Mindezek mellett örültem is a kiadásnak, hiszen így tovább adhattam az előző konzolt, így minden olyan cím, ami érdekel vagy Playstation 4-en van meg, vagy pedig PC-n. Így nem kell azon gondolkodnom, hogy mit hová teszek, vagy hogyan csatlakoztatom a TV-hez, mert már elfogytak a szabad csatlakozó helyek. Mindenezek mellett még a teljes ár is teljesen barátságos, ha megnézzük, hogy három játékot tartalmaz.

Aki még nem futott neki Nathan Drake kalandjainak annak itt a lehetőség, aki pedig hasonlóan áll a grafikai megvalósításokhoz, mint én, annak viszont szinte kötelező eme kiadvány.