The Last of Us: Remastered teszt (PS4)

Az emberek többsége a vizuális világban találja meg a szórakozási lehetőséget. Azonban továbbra is akadnak olyanok, akik nem szeretnek eme megalkotott világ passzív részesei lenni, s csak ülni vagy feküdni a képernyő előtt bámulva az ott történő eseményeket. Az aktív résztvevők pedig nem mások, mint a játékosok. Személyiségük egészen széles skálán mozog, hiszen kezdődik az alkalmi játékosokkal, s végződik az orvosi esetnek is felfogható függőkkel. Magamra nézve én valahol az arany középúton ballagok.
Egy játékosnak a társadalomkritika mellett mi jelenthet még problémát? Az exkluzív alkotások. Ezek azok, melyek egyetlen egy platformra érhetőek el, s bújtatott vásárlás ösztönzőként hatnak az emberekre. Megvoltam a számítógépemmel, s egyáltalán nem akartam játékkonzolt, mert nem volt (s most sincs) annyi cím, aminek többször nekiugranék. Ellenben filmnézési szokásom megvolt, s a The Last of Us volt az, ami végül rávett, hogy DVD/Blu-ray lejátszóként is üzemeltethető Playstation 3-ba vessem a hitem. A minőség jelen volt mind grafika, mind tartalom tekintetében. De jött a következő konzol széria, s ezzel egyetemben a felújított képminőséggel megáldott Remastered kiadás. Egy év után végre ezt is magamévá tettem.

Mit jelent a játékok világában a minőség? Ha objektív szeretnék lenni akkor azt kell mondanom, hogy eme szűk virtuális közösség elég felszínes irányba fordult. Ez alatt azt értem, hogy a játékosok többségének sajnálatos módon elég alacsonyan van az ingerküszöbe, így egy agyon dicsért cím többnyire nem más, mint egy remekül kinéző valami, mely többnyire semmi újdonságot nem hordoz magában a többi alkotáshoz mérve. Történetük nem igazán van, vagy ha pedig van, akkor többnyire csak összekötő szerepe van a helyszínek között. Nagy játékosnak nem mondanám magam, így ez annyira nem vágott szíven, hiszen megvagyok azokkal a kevés virtuális tartalommal, ami eddig megütötte az ingerküszöbömet, s ezáltal pozitív státuszt kapott részemről.
Mivel komolyabban nem követem a játék világ eseményeit, így a semmiből jött a The Last of Us, melyet időkorlát miatt talán négyszer tudtam csak magamévá tenni az előző konzol generáción. Viszont ez volt az a cím, ami részemről átírta a minőség fogalmát, s olyan szinten átformálta az ingerküszöbömet, hogy immáron ez a cím lett az, amit példának tudok felhozni mindenkinek, aki a játékok szórakozási faktorában kételkedne.

Én azok közé tartozom, akik rendelkeztek a Playstation 3-as változattal is. Azonban az új kiadás felé irányuló birtoklási vágy előtört már a megjelenéskor, hiszen olyan darabbal álltam szemben, amelyről biztosan tudom, hogy megannyi újrajátszást fog tartalmazni. Ha őszinte akarok lenni, akkor azzal tisztában voltam, hogy a látvány újraalkotásán kívül semmi pluszt nem fog tartalmazni, de még engem is meglepett, hogy ennek ellenére ugyanolyan érzés volt az elejétől eljutni a végére, mint első alkalommal. S olykor talán még jobban is szórakoztam, s nem azért, mert esetleg rémlett, hogy mit is kell csinálnom. Ez pedig jelent valamit, ha a szóban forgó tartalom nem más, mint egy játék.

Annak idején nagyon sok filmet, s sorozatot néztem. Elképzelhetőnek tartom, hogy elkerültem bizonyos címeket, de emlékeim szerint nem övezte ekkora hype a zombi témát, mint ahogyan manapság. Olyan szinten rongyosra lett járatva az emberi átalakulás személyiség nélküli ragadozóvá válása, hogy számomra is meglepetést okozott, hogy lesz majd egy olyan alkotás, amely ezt a témát alapul véve tud újat hozni ebben annyira, hogy jól is tudok rajta majd szórakozni. Mert miről is szól tulajdonképpen a The Last of Us? Nem másról, mint hogy eljön az a nap, amikor egy gombafaj által kibocsájtott anyag képes megfertőzni egy embert, aki viszont ezek után egy bizonyos időn belül elveszti személyiségét, s csak az alap állati ösztönök uralkodnak felette. Ez pedig nem más, mint a táplálkozás vadállati módon. A játék első tíz perce pedig tökéletesen bemutatja, hogy hogyan is omlik össze a társadalom ennek hatására. Történeti szempontból pedig húsz évvel később megkaphatjuk Joel karakterének irányítását.

Az egyik legnagyobb előnye a játéknak, hogy ha ki is hagyjuk az animációkat még akkor is van lehetőségünk arra, hogy képben legyünk a történésekkel kapcsolatban. Ez pedig nagyon fontos, hiszen ennek tudatában tudunk minél sikeresebb lenni az előre jutás érdekében. Joel és Ellie kapcsolata ráadásul fokozatosan fejlődik, s össze is kell játszaniuk ahhoz, hogy elérhessék a céljukat. Ami nem más, mint hogy eljussanak egy csoporthoz, amely megváltást kínálhat az embereknek, amennyiben képesek rájönni, hogy hogyan lehetséges az az állapot, hogy a lány immúnis.
Miben is rejlik azonban a sikeresség. Az én meglátásom szerint leginkább abban, hogy a történetnek itt tényleg nem csak abban van szerepe, hogy az adott helyszíneket összekösse. Hiszen gyakorlatilag egy egész évnyi utazásról van szó, melynek köszönhetően olyan helyszíneket járhatunk be, melynek nem csak látványa, hanem tartalmi elemei is magával rántanak, amennyiben nem csak az a cél, hogy gyorsan végig fussunk a fő történeti vonalon. Az akció, s a kaland elemei remekül lettek ötvözve, s e mellé pedig a történet drámai vonalon is alkot nem kicsit. A felturbózott látvány pedig erre csak rátett egy lapáttal, hogy további extra tartalmakra találhassak rá.

A készítők pedig nem fekáliával gurigáztak. Ugyanis megtettek mindent, hogy hihetetlen mennyiségű tartalommal töltsék meg a játékot, mely arra ösztönözze a képernyő előtt ülőt, hogy akár többször is nekifusson a kalandnak. Lehetőséget biztosít szinte minden személyiségű játékosnak, hogy remekül tudjon szórakozni, s elmerüljön a The Last of Us által megalkotott apokaliptikus világban.
Az egyik legnagyobb pozitívum, hogy az alkotóknak sikerült az akció, s a kaland közötti egységet eltalálni. Ebből fakadóan nem lehet megbélyegezni azzal, hogy egy idő után átmegy akció, vagy kaland játékba. Ösztönösen oda kell figyelni, hiszen egysíkú karakter itt nincs. Barátból lehet ellenség, vagy épp fordítva. Szinte mindenkiben ott rejtőzik a veszély forrás, s ezért érdemes minden egyes plusz tartalomra odafigyelni. Hiszen a fizikai támadásokat csak úgy tudjuk megoldani sikeresen, ha megfelelően felszereltek vagyunk. Mit is jelent ez?

Lehetőségünk van arra, hogy személyes tulajdonságaink mellett fegyverzetünket is erősebbé tegyük. A képernyő jobb alsó sarkában minden szükséges információt megkaphatunk, ami alapján be tudjuk mérni, hogy egy adott szituációban mennyi esélyünk van arra, hogy tovább tudjunk jutni. Így nem véletlen, hogy minden egyes tárgyra oda kell figyelni, ha szeretnénk könnyedén túljutni egyes pontokon. Különböző folyadékokat, ragasztószalagokat, vegyszereket gyűjtögethetünk, melyekből aztán egyszer használatos dolgokat tudunk létrehozni. Molotov koktél, kés, elsősegély csomag, vagy akár robbanószert is gyárthatunk. Mindenezek mellett lehetőségünk adott ahhoz, hogy különböző kézi eszközöket is magunkénak tudhassunk, melynek következtében a pusztakezes harc lehetővé válik. Látványban sem utolsó, ahogyan egy fejszével, vagy hatalmas csővel szétzúzzuk az ellenfél fejét. Mivel ezek az eszközök élettartama rövid, így ezek is némi fejlesztésre szorulnak, ha fabrikálásra kerül a sor.
Ennyiben persze nem merül ki a dolog. A helyszíneken – sokszor eldugva – különböző alkatrészekre bukkanhatunk, melynek köszönhetően a a már meglévő fegyvereinket tehetjük sokkal erősebbé. Példának okáért sokkal rövidebbé tudjuk tenni a tárcserét, vagy egy újabb eszközt csatlakoztathatunk hozzá, mely megkönnyíti annak használatát. Esetleg lőfegyverek esetében a sebzési arányt növeli. Hozzátenném, hogy amennyiben az adott játékos nem szereti az ilyen megoldásokat egy játékban nem kötelező ezeket alkalmazni. Viszont ahogyan haladunk előre úgy több ellenfelünk is lesz, s ugyan nekironthatunk az ellenfeleinknek, de nem biztos, hogy járható út ez sokszor.

A legnagyobb probléma a fejlesztéseket eszközölő játékoknál az szokott lenni, hogy mire az adott cím végére érünk gyakorlatilag a karakterünk képességei olyan szintre emelkednek, melynek köszönhetően akár egy Marvel jellegű képregény adaptációból készülő film főhőse is lehetne. Itt sikerült eltalálni az arányokat, s hiába mentem rá arra, hogy szinte mindent összegyűjtsek még így is maradtak bőven megkereshető tartalmak. A játékosnak kell döntenie, hogy mibe öli a már begyűjtött extra dolgokat. Az irányított karakter egészségi szintjének növelésére, illetve elsősegély csomagok megalkotására, vagy pedig az ellenfél elpusztítására való személyiség jegyekre, eszközökre. Én megpróbáltam az arany középutat választani, s most is úgy tűnt, hogy ez az, ami a legjárhatóbb út a játékban. Habár tény, hogy még így is maradtak olyan dolgok, amelyeket nem tudtam megszerezni.

Annak ellenére, hogy az előző konzol generáción nem egyszer mentem végig a játékban, még így is szembe kerültem olyan dolgokkal, melyek mellett elmentem. Nagyjából – grafikán kívül – szinte új dolgokkal nem találkozhat az a játékos, mely már az előző generáción végig vitte a játékot. Azonban a stabil képfrissítési sebességnek, s a részletgazdag textúrának köszönhetően könnyebben kiszúrhatóak azok a dolgok, melyek nem tűntek begyűjthetőnek, elérhetőnek. Az összegyűjthető tartalmak között például a kapszulákra voltam ráállva, hiszen ezeknek az összege hozta magával, hogy a személyiség jegyeinket fejleszteni tudjuk. Így meglepődve tapasztaltam, hogy különböző gyógynövényeket is magunkénak tudhatunk, s ezeknek köszönhetően is plusz pontokat szerezhetünk. A fejlesztésekhez szükséges tárgyakat pedig máshogyan is megszerezhetünk. Ilyenek a széfek, lezárt ajtók és társaik. A készítők persze okosak voltak, hiszen nem elegendő például egy széf kombinációt tudni anélkül, hogy az adott számsort tartalmazó papír fecnit nem találnánk meg a játékban.

Nagyjából négy évszakot jelenít meg a The Last of Us, melynek köszönhetően úgy lettek megalkotva az adott helyszínek, hogy az adott időjárásnak megfelelő terepen járhassunk. Mint ahogyan fentebb említettem itt szinte mindenki potenciális ellenfél lehet, így aztán oda kell figyelni, hogy kivel is állunk szóba. Az adott helyszínek pedig arra jók, hogy tökéletesen bemutathassa, hogy kiben milyen személyiség lakozik. A látvány mellett pedig a terepet is bőszen felmérhetjük. Hiszen hiába központi téma az emberiséget megtizedelő járvány, amikor a vadállattá változó külsőleg torz emberi ellenfelekkel akár hosszú időn keresztül nem is találkozunk. Ekkor tökéletes megjelenítéssel azon kapjuk magunkat, hogy emberi mivoltukból kiforduló banditákkal, vagy pedig túlélő ösztöneitől vezérelt ember társainkkal kell szembenéznünk. Ez pedig nem máshoz vezet, mint hogy mi is ölni kényszerülünk. A játék nem véletlenül kapta meg a legnagyobb korhatár besorolást, hiszen akadnak benne bőven olyan jelenetek, melynél véresebb már csak a horror filmekben lehet. Itt kiemelném mindenképpen, hogy az agyatlan mészárlás érzete egyáltalán nem érződik, mivel minden esetben azért kell likvidálnunk az adott ellenfelet, mert életünk a tét.

Az összegyűjthető tartalmak sora itt még nem ér véget. Az egyik technikai negatívum sajnos itt a címbeli tartalom sajnos csak konzolra érhető el, ott pedig a modifikáció nem járható út. Ez alatt azt kell érteni, hogy hiába van választható nyelv sajnos a magyar nincs benne. S hiába van lelkes fordító csapatunk, amennyiben eredeti a gépünk, s gyári szoftver fut alatt nincs lehetőség a magyar felirat importálására. Így az adott játékosnak legalább középszintű nyelvtudásra van szüksége. Nem csak azért, hogy megértse a fő történetet, hanem az összegyűjthető tartalmak miatt. Levelek, könyvek, különböző értékek, melyek további történeti résszel ajándékoz meg. Nem arról fog szólni egy adott rész, hogy bemegyünk egy házat átkutatni az ott rejlő dolgok miatt, hanem különböző levelekből, levélrészlet akár megtudhatjuk, hogy ki is volt a ház lakója, vagy hogy hogyan is ért véget élete. Ezekből pedig rengeteg van, s érdemes is összegyűjteni őket. Nem csak azért, hogy a játék végén minél pozitívabb legyen a statisztikánk, hanem egyfajta életet ad a helyszínekbe. Olyan érzetet kelt az emberben, hogy az adott helyen tényleg volt élet, s nem csak egy üres, bejárható terepet kapunk.

További problémám szokott lenni más játékokkal az önismétlés. Ez alatt azt értem, hogy egy bizonyos idő után az adott cím egyszerűen elkezdi másolni, s ugyanazt visszaadni, amiért leültem elé. Az ellenfelek azonossága, megoldási sorrend, vagy pedig ha akadnak rejtvények, akkor nem sokkal különböznek a játék elejétől. Szerencsére itt ez minimálisan fordul elő. Természetesen van egy játékmechanika, amely kitart végig, de szerencsés módon ez folyamatosan fejlődik egészen a játék végéig. Olyannyira, hogy szinte minden egyes új helyszínnél tud újat mutatni a játék. Legyen az eszköz, ellenfél, vagy csak egyszerűen egy új fajta megoldási módszer. Természetesen a történet ezen még többet dob, hiszen fordulatokban gazdagon mesél el mindent. Mindezt úgy, hogy első végigjátszáskor bizony rengeteg extra információhoz juthatunk, hogy hogyan tudunk tovább menni.

Bevallom az első nekifutáskor azt hittem, hogy kevés újdonság ér majd az előre haladás közben, de szerencsére ebből a szempontból iszonyatosan nagyot csalódtam. Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy játék ugyan, de így is sikerült jó párszor elcsodálkoznom, hogy mennyire élethűen tudtak megalkotni dolgokat, amit minden bizonnyal nem volt könnyű dolog. Ez alatt a játék közepén megszerzett lovat (is) értem, melyen vágtázni maga volt a gyönyör. Ez egy olyan plusz volt, amely akkor jött, amikor kicsit kezdtem érezni, mint ha lanyhulna a játék. Ennek a résznek volt egy olyan mozzanata, amelynél egyszerűen azt éreztem, hogy ki kell élvezni minden percét, s az adott helyszín minden egyes zugát át kell fésülni. S még itt sem éreztem azt, hogy ezen jelenetek sokasága erőltetés lenne csupán. Egy percig sem éreztem azt,hogy hülyének akarnának nézni a készítők.

Részemről a legerősebb dolog a karakterekben rejtőzik. Olyan jól sikerült vizuális személyekről beszélünk, akik ugyan nem léteznek, de ellenére szinte minden érzelmi szálat megmozdítanak bennünk. Ugyan nem éltünk át hasonlót, mint ők, de ennek ellenére mégis mindent átérzünk helyettük. Aggódunk, izgulunk, mérgelődünk. A tökéletes történet vonal mellett még köszönhetjük ezt a külsőre remek arcmimikával megalkotott testiségnek, illetve ehhez pontossággal passzoló szinkronnak is. Ami igazán ritka, hogy a mellék karakterek is mennyit hozzátesznek a főhősökhöz olyannyira, hogy egy-egy elhagyása után egy hatalmast űrt érezhetünk miközben tökéletesen átérezzük az irántuk táplált tapasztalat negatívumát, vagy pozitívumát. Erre leginkább azért is tértem ki, mert a játékosok többsége nem szereti, ha egy játékban túl sok átvezető animáció van. Véleményem szerint a The Last of Us nem lő túl a célon, de azért előfordul, hogy tíz percnyi játék után bedob egy ilyen videót megszakítva ezzel az aktív időt, melyet vele töltünk. Lehetőség van a menübe kilépve eme videók lejátszását megszakítva ismét kezünkbe kapva az irányítást. A tökéletesség itt mutatkozik meg, amikor a sokadik végigjátszás után is megtekintem ezeket a videókat. Némi extra természetesen az, hogy a játék főmenüjéből ezek a videók külön is elérhetőek.

Minden egyes helyszín tartogat valami újat, valami mást, melynek köszönhetően nem fásulunk bele az egészbe. Utólag belekukkantottam a fentebb említett videókba, s végigjátszás után, hogy mely helyszíneken jártam, s azt kell mondanom, hogy olyan tartalmasra sikerült a játék, hogy sokkal “dúsabbnak” éreztem, mint valójában. S ez bizony elég ritka egy vizuális tartalommal szemben. Ha pedig a statisztikát veszem alapul továbbra is meglepődve nézek magam elé, hogy sokkal több időnek véltem a The Last of Us-szal töltött időt, mint ami valójában volt. Ez pedig nem másnak köszönhető, mint a minőségi szórakozásnak.

Szereplőink egyszerű emberek, akik egy kegyetlen, veszélyekkel teli világban próbálnak túlélni. Ez pedig koránt sem könnyű. Mint ahogyan fentebb említettem itt vannak a fertőzöttek, amelyeket nem lehet egyértelműen zombiknak tekinteni (zombi szó egyébként nem is hangzik el a játékban!!), hiszen rengeteg változatuk van. Vannak a sebhelyekkel telítettek, amelyek gyorsan tudnak futni, illetve van a teljesen deformáltak melyek külsőre nem is nagyon hasonlítanak már emberre, továbbá az olykor pár percnyi főellenséget jelentő izomkolosszusok. Kezdetben úgy tűnik, hogy majd ők lesznek, akik ellen harcolnunk kell, de végül rá kell jönnünk, hogy ez nem így van. Hiszen vannak olyan ember hordák, melyek fosztogatásból, s gyilkolásból tartják fenn magukat. Nem is véletlen, amikor jó magunk is megborzadunk attól, hogy egy ember mire nem képes a túlélésért. A magas korhatár besorolás ebből a szempontból pedig nem is véletlen, hiszen sokszor hátborzongatóan naturista próbál lenni eme világ. S ha részletesen belegondolunk, akkor nem is meglepő az embert fogyasztó ember sem, mint ellenfél. Gyenge gyomorral rendelkező játékosoknak nem is ajánlom, hiszen itt egy helyszínen akár több liter vér is elfolyik. Arról nem is beszélve, hogy hányféle módon tehetjük az ellenfelet ártalmatlanná.

A tökéletes történeti egyensúlyhoz mindenképpen kell, hogy mi játékosok tökéletesen bele tudjuk képzelni magunkat az adott karakter bőrébe, amihez elengedhetetlen, hogy ne érezzük magunkat halhatatlannak. Könnyen sebesülhetünk, s egyes ellenféllel fenn lévő konfliktust nem is rendezhetünk le tömeggyilkos módjára. Okosnak, s élelmesnek kell lenni. Hiszen lényegtelen, hogy kikkel állunk szemben. Látnak, hallanak minket, így aztán minden túlélő ösztönünkre, s parádés megoldásra szükségünk van. Nem ronthatunk neki az ellenfeleinket, hanem szépen levadászhatjuk őket. Mi döntjük, ámbár tény, hogy utóbbi sokkal könnyebb megoldás az előrébb jutáshoz. A tárgyelemek ehhez csak hozzá tesznek ráadásul.

Az egyik meghatározó dolog egy ilyen címnél, hogy vajon milyenek is az ellenfelek. Nagyon sok különböző játéknál olvastam el a hozzászólásokat, melyek csupa negatív élménnyel volt tele. Olyanokra gondolok, hogy az adott ellenfél olyan “buta” volt, hogy akár mellette simán el lehetett menni az észre sem vette. Itt ennek nyoma sincsen, sőt! Én az a fajta vagyok, aki semmi élvezetet nem lát abban, ha egy adott játékban azért nem haladok, mert minden egyes lépésnél újratöltődik az egész, mert olyannyira nehéz, hogy nem tudom az adott szakaszt végigvinni. Itt öt nehézségi szint van, de mivel fontos nekem az újrajátszási faktor eddig mindig a könnyű fokozaton estem neki. Ennek kapcsán viszont észrevételem az volt, hogy még mindig magas az elhalálozási faktorom, mely annak köszönhető, hogy az ellenfél szinte minden egyes neszt észrevesz. Meglát, meghall. Jó pár olyan videót láttam, melynek a szerzője nem csinált mást, mint hogy minél kevesebb idő alatt végig vitt egy játékot. Például egyes ellenféllel nem küzdött meg. Itt ilyen opció nincs.

Talán a múlt évben olvastam egy pszichológus írását, miszerint azon játékosok, akik élvezetet látnak az erőszakos címekben sokkal könnyebben válnak gyilkossá, mert amit megélt a vizuális világban azt át vinné a valódiba is. Nem tudom mennyi valóság tartalma van, azonban tény, hogy ebben a játékban szinte öröm minden egyes ellenfél támadó képességének lenullázása. Legtöbbször a fejlövés a legjobb módszer, de akár fel is robbanthatjuk őket, vagy akár molotov koktéllal szépen ropogósra süthetjük őket. Tény, hogy ezen a téren a játék eléggé széles megoldási lehetőségeket kínál nekünk, de én még nem fedeztem volna fel magamon, hogy szeretném ezt a valóságba is átvinni.

Egyre nagyobb tendencia az, amikor egy adott címet félkészen adnak ki. Szándékos mód ez, hiszen így bizonyos eltávolított, vagy el nem készült tartalmat sokkal kevesebb játékidővel ugyan, de értékéhez képest sokkal nagyobb áron kerül értékesítésre. Igen. Ez a DLC, amelyet kifejezetten nem szeretek, mert én a folytonosság híve vagyok. S történeti szempontból ezt a folytonosságot töri meg egy plusz kiegészítés. A Left Behind volt az, amely egyfajta kiegészítésként szolgált, hiszen megismerhettük Ellie fertőzés előtti idejét, illetve a játék egyik pontjának elmagyarázásául is szolgál. Két idővonalon futott a megvásárolható tartalom, s a Remastered kiadás egyik legnagyobb pozitívuma volt, hogy ezt a DLC-t meg is kaptuk az alap játékkal együtt. Önmagában annyira nem fogott meg, de a főjáték kiegészítésének több, mint megfelelő. Ez nagyjából még nettó két órányi játékidőt ad az egyébként sem rövid kampányhoz.

Miért is cseréltem az előző változatot a Remastered-re?
Sokan azt mondják, hogy a grafika nem fontos. Ez nem igaz. Fontos, de nem a legfontosabb. Elég sok évvel ezelőtt még képcsöves TV-vel, s monitorral rendelkeztem, azonban sokszor futottam bele abba a kifejezésbe, hogy HD illetve Full HD. Egy letöltött teszt videó kapcsán pedig eldöntöttem, hogy munkába állásom után első dolgom lesz egy Full HD TV készüléket megvásárolni. Akkor technikai analfabéta hozzáállásom lévén jött a pofára esés, amikor egy ilyen készüléken DVD-t akartam nézni, hogy bizony ha szép képet akarok, akkor annak minimum HD felbontásúnak kell lennie, mert különben a felbontásbeli különbségek negatívumát fogom tapasztalni: az életlenséget.
A 3-as készüléket már ennek fényében vásároltam meg, hogy az általam kiszemelt játékok rendelkeznek ilyen felbontással. Már akkor is áll leejtős volt eme játék, de azért érződött, hogy hiába HD felbontás, azért az az 1280*720-as kép még mindig nem éles. Mindennek mellett olyan szinten megdolgoztatta a gépet a játék, hogy akár serpenyőt is tehettem volna rá, melyben öt perc alatt megsült volna egy tojás, olyan forró volt a gép. A hangról már nem is beszélve. Így végül az új generációs gépbe vetettem a hitemet, illetve immáron Full HD felbontású textúrákkal rendelkező Remastered kiadásba.

A vásárlást nem bántam meg,hiszen sokkal stabilabbá vált a program. Egyrészről megszűnt a zaj, hiszen a gép feltelepíti a programot, ámbár a lemeznek a meghajtóban kell lennie. De még így sem pörög olyan zajjal, mint ha egy teherhajó készülne a kikötőbe beállni. Továbbá a konzolt sem kellett fogdosnom, hogy fél óránként kikapcsoljam az általa kibocsájtott hője miatt.
Mindezek mellett, ami fontos volt, hogy a játék megkapta a Full HD textúrákat, melynek köszönhetően iszonyatosan jó képélességet kapott. Persze emellett még lettek javítva textúrák, s egyes helyszínek kaptak is némi pluszt. Sokszor előfordult, hogy nem is extra tartalmak miatt kóvályogtam az adott helyszínen, mint a viharban eltévedt sirályfos, hanem bámészkodtam, s kiéltem magam teljesen. Amolyan vizuális orgazmus kerülgetett minden egyes percben.
Rengeteg fórumon találkoztam szembe az fps-dologgal. Igazából soha nem is értettem, s valahogy nem is nagyon érdekelt a dolog. Lévén az általam játszott játékokkal még nem volt ebből a szempontból gondom. Azonban itt nagyon feltűnt, hogy a stabil fps-nek (is) köszönhetően a játék sokkal dinamikusabb, gyorsabb lett. E miatt egyes helyszíneken tovább tudtam menni elhalálozás nélkül, de a korábbi változatban ez nem működött. Főleg célzásnál lehetett észrevenni, hogy sokkal gyorsabb, s precízebb lett. Hibákra nem emlékszem, habár a lemez behelyezésekor már azonnal töltődött is le egy javítás.

Azt gondolom kevés olyan dolog van, ami ennyire megfog. A The Last of Us ilyen, s előre látom, hogy még rengeteg órám lesz még benne, mert nem ez volt az utolsó végigjátszásom. Bárkinek bátran ajánlom: azoknak, akiknek megvolt, de jobb látványban akarnak részesülni, s azoknak is, akik kihagyták.