Need For Speed The Run teszt

Annak idején hatalmas rajongótáborral rendelkezett a Need For Speed széria. Ahogyan lenni szokott a játékosoknak a minőség volt elsősorban a fontos, s a kiadónak pedig a profit. Így az első rész sikere után az EA Games gondoskodott róla, hogy a köztudatból ne kophasson ki a franchise, melynek a fénye jelentősen megkopott az első rész óta.
Az első részekről rendkívül sok pozitív hozzászólást olvastam különböző oldalakon, s emellett még jó pár dicsérő tesztbe is belefutottam. Emellett pedig nem egy videót láttam különböző címekből, de ezektől eltekintve elég hosszú idő telt el míg ténylegesen ki tudtam próbálni valamelyik epizódot. Arra már nem emlékszem pontosan melyikkel tettem próbát, de nem sok időt töltöttek a játék fájljai az az akkor épp aktuális merevlemezemen. Áhítattal néztem továbbra is a videókat, s szerettem volna olyan hasonló élményt átélni, mint a látottakon, de sajnos ez nem jött össze. Ugyanis számomra irányíthatatlan volt az egész olyannyira, hogy az általam kipróbált cím első pályáján sem tudtam túljutni.

Részemről el is temettem a szériát egészen addig, míg PC fejlesztésre nem adtam a fejemet. A fejlesztés sikeres volt, s sikerült némi pénzt is spórolnom. Akkor már foglalkoztatott bizonyos emberek hatására a játék közbeni kényelem, így a maradék összegből végül a saját kategóriájában egy igencsak jó minőségű gamepad-et sikerült kifognom. Az új videokártya tesztelésére pedig az akkor legfrissebb Need For Speed-re, azaz a Hot Pursuit-re esett a választásom. Jó pár napot eltöltöttem a játékkal mire a végére értem, s mellkasom rendkívül dagadt a büszkeségtől, hogy végre én is megtanultam végre Need For Speed-ezni köszönhetően az egykori gamepad-emnek. Bár szégyen szemre a korábbi játékokkal (még) nem ültem neki ebből fakadóan megint.
Különösen nem volt nagy várakozás a The Run iránt részemről, viszont az már nálam biztossá vált, hogy mindenképp fogok vele tenni egy próbát. A játék bő egy évvel ezelőtt jelent meg, s az elsők között voltam, akik a parancsikonra kattintottak telepítés után. A sokadik indítás után a remény szertefoszlott, hogy én ezt a játékot is végig vigyem, így végül a játék sorsát megpecsételte a lomtárba helyezés. Egy tökéletes konzolporttal akadt dolgunk, mely az egykori gamepad-emet nem ismerte meg, s billentyűzet-egér kombinációval pedig számomra játszhatatlannak minősült a játék. Természetesen időközben ismét költöttem némi összeget a PC-mre, s így újra próbát tettem a játékkal. A végső eredmény pedig két nap folyamatos játék lett, melynek a végén úgy kapcsoltam ki a számítógépet, hogy ismét kipörgettem egy Need For Speed-et.

Történet szempontjából semmiféle elvárásom nem volt a játékkal szemben. Nyugodtan hívhatjuk, hogy a tucat játékosok szintjével volt egyenlő az, amit vártam. Lényeg nekem leginkább az volt, hogy egy remek hangulatú, s grafikájú játékot kapjak, ami egyébként nem túl nehéz. Utóbbi nekem leginkább azért mérvadó, mert időm nagyobbik részét a munka, kisebbik részét pedig az alvás tölti ki, s ez a két cselekvés elég sok időmet emészti fel, s így tényleges szórakozásra elég kevés időm marad. Ebből a szempontból pedig nem szerettem volna kínlódni napokig, hetekig. Egyrészt elment volna az egésztől a kedvem, másrészről egy esetleges hirtelen operációs rendszer újrarakása tökéletesen semlegesíthette az addigi mentéseimet.
Szerencsére azonban nem kellett a fentiek miatt aggódnom, s egy kellemes hetet tudhatok magam mögött, melynek nagyobbik részét a játék kipörgetése emésztette fel. Az már rögtön pozitívum volt számomra, hogy a korábbi bosszúságokat tökéletesen orvosolta egy PC-hez is használható Xbox 360-as kontroller, így irányítással nem volt semmi problémám. Tökéletes kényelem közepette kezdtem neki, s értem végére a játéknak. Visszakanyarodva az eredeti mondandómhoz, tehát részemről semmiféle elvárás nem volt történet felé. Ennek ellenére minimális történetvezetést azért kapunk, s nem csak arról szól az egész játék, hogy céltalanul furikázunk, habár az egyszeri játékos sokszor érezheti ezt. Ezúttal egy férfi karakter bőrébe bújhatunk név szerint Jack-ébe, aki olyat tett, amit nem lett volna szabad: hatalmas adósságba verte magát, s nem éppen egyszerű hétköznapi embereknek lett így az adósa. De természetesen nem kell, hogy sokáig fájjon a feje, ugyanis a színen feltűnik egy Sam nevű nő, aki igen vonzó ajánlattal áll elő. A férfinek nem kell mást tennie, mint beneveznie egy versenyre, s azt megnyernie.

Az első indítás után az alkotók rögtön bedobnak minket a mély vízbe, s bizony menekülőre kell fognunk. Aki még nem találkozott a quick time nevű megoldással játékok körében, az az első percben megtapasztalhatja milyen az, amikor az ember nem nyom meg egy gombot a megfelelő időben, s a megfelelő gyorsasággal. Ezzel különösebb problémám nem volt, mert kevés van belőlük, de a hozzájuk tartozó átvezető animációkból már jóval több, s nem is lehet őket átugrani. Legalábbis én erre opciót nem találtam sem kontrolleren, sem billentyűzeten.
Ha túljutottunk a kezdeti nehézségeken, s pár pályát magunk mögött hagyunk akkor többnyire két dolog történhet velünk. Vagy nagyon beszippant a játék, s végig visszük, vagy pedig csak fogjuk a fejünket a kihagyott lehetőségeket felismerve. Bevallom őszintén nekem csak agykikapcsolódásra volt szükséges, így az ilyen kihagyott ziccereket csak később ismertem fel, amikor már a játéknak a végére értem. De így utólag különösebben ezek nem zavarnak. Ami viszont mindenképp példás maradt számomra egészen végig az a grafikai és az optimalizáltság. Nem mondható el, hogy egy igazán komoly és erős gépezettel rendelkezem, de maximális beállítások mellett Full HD felbontáson semmi probléma nem volt a játék futtatásával. Amióta sikeresen megoldottam, hogy hogyan kössem össze a PC-t az LCD tévével, így ez hatalmas pozitívum volt a játék részére. Változatos pályákat tartalmaz a The Run, így a grafikai motort egészen jól sikerült kihasználnia. Egyedül a városi pályák azok, amelyek nekem nem tetszettek, de a többire panasz részemről nem volt. A kocsikon megcsillan a napfény, sáros, koszos lesz, ha tócsába hajtottunk, akkor a víz a képernyőre “csapódott”. S mindezek mellett a tájak rendkívül részletesen ki vannak dolgozva. Tehát a látványra egyáltalán nem lehet panasz.

Részemről grafikai terén hibátlan a játék. Sok mindenben hasonlítok az átlag játékosokhoz, viszont csak azért semmit nem vagyok hajlandó végig játszani, mert szép a grafikája. S eddig erre nem is volt példa. Ez nem jelenti azt, hogy a játéknak nem voltak, s nincsenek hibái, de több pozitívumot kaptam tőle, mint negatívumot, melyből kiindulva részemről egy végigjátszást bőven megért. Az, hogy újra le-e fogok ülni a játék elé az természetesen már más kérdés.
Annak ellenére, hogy hamar végigértem a játékon azért akadtak bőven vért izzasztó helyzetek. Amennyiben valaki végig tudja vinni úgy a játékot, hogy egyszer sem töri össze a kocsiját, s minden kampányt elsőre végigvisz ne lepődjön meg, ha a játékidő kifulladt valamivel több, mint két óra alatt. Bár szívesen találkoznék azzal, aki hiba nélkül végig tudná így vinni a The Run-t.

Az alap szituáció, hogy San Francisco-ból kell eljutnunk New York-ba egy verseny keretén belül. A két táv között pedig különböző szakaszok vannak különböző versenyekkel. Mikor befejezünk egy szakaszt akkor mindig kapunk egy átvezető filmecskét, melyből kiderülhet számunkra, hogy milyen terepen bizonyíthatunk majd. És a terep az, ami nem mindegy. Ugyan sok kocsi áll rendelkezésünkre, de mindegy az, hogy milyet választunk magunknak ugyanis azt tudni kell, hogy nem minden jármű alkalmas bizonyos terepekre. Pontosabban alkalmas mind, de ha épp nem szerencsésen választunk, akkor bizony vért izzadhatunk, ha teljesíteni akarjuk a ránk váró kihívást. Ugyanis nem mindegy, hogy az adott jármű mennyi idő alatt gyorsul fel, illetve bizonyos terepen mennyire lassul le, vagy épp mennyire befolyásolja bizonyos talajtípus az adott kocsi sebességét. Az első igazi hajtépés leginkább ebből fakadt számomra. Ugyanis szinte lehetetlen kiválasztani a megfelelő járművet, hogy aztán felhőtlenül el tudjunk merülni a játékban. Mert ami kis idő alatt gyorsul fel az például csúszós, földes területeken nem jó, ami meg igen, az meg lassú, csak hogy a két erős végletet említsem. Ezzel különösebb problémám nem lenne, de hiába van rengeteg használható jármű a játékban, ha kevés esélyünk van arra, hogy választani tudjunk közülük.
Az általam korábban játszott epizódban többnyire minden szakasz előtt választhattam, hogy milyen járművel akarok végigkocsikázni az adott útvonalon. A The Run esetében ez koránt sincs így. Néha feltűnik egy ikon a képernyőn, ami jelzi, hogy a közelben benzinkút található. Ide beérkezve tudunk járművet váltani. Először azt gondoltam, hogy csak azzal van a baj, hogy ezek a helyek nagyon ritkán fordulnak elő. Ez a megoldás azonban ettől sokkal bonyolultabb problémát okozott nekem a játék alatt. Először is az ikon későn jelenik meg, s képtelenség lefékezni, vagy épp sérülésmentesen beérkezni. Mint ahogyan fentebb írtam óvatosan kell választani a kocsik közül, ugyanis nem egy-két pálya erejéig tesszük őket magunkévá. A megfelelő információk természetesen rendelkezésre állnak számunkra, hogy eldönthessük, hogy melyiket válasszuk, azonban ha sokáig mélázunk addig simán elveszíthetjük az adott szakasz megnyerésének lehetőségét. Ekkor pedig lehetőségünk lesz újrajátszani az adott szakaszt természetesen a korábbi járművünkkel. Nekem sikerült egy olyat kiválasztanom, ami tényleg nagyszerűen tette a dolgát, s gondoltam az egész játékot ezzel az egy kocsival viszem végig. Ez csak kósza leányálomnak bizonyult, ugyanis akadnak olyan átvezető animációk, amelyekből arról tudatnak minket, hogy az adott járművünknek annyi, s amint lehetőségünk engedi másikat kell választanunk.

A másik sarkalatos pontja egy játéknak az a mentési rendszer. A The Run checkpoint alapú mentési rendszerrel rendelkezik, ami véleményem szerint nem probléma. Pontosabban nem lenne probléma, ha a játék ezt megfelelően tudná használni. Ami legjobban szúrta a szemem az az, hogy rendkívül precíz irányítást várt el a játék. Ha letérünk az útról, vagy karambolozunk és ripityára törjük a kocsinkat akkor lehetőségünk van az utolsó checkpointra visszatérni. Egy-egy teljesítendő szakasz alatt ilyenre összesen kilenc alkalommal van lehetőségünk. Ez ötletes mindenképp, csak épp a megvalósítás nem sikerült tökéletesre. Az érthető, ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy nem tudunk visszavergődni az útra, akkor a program máris cselekszik, s visszadob az utolsó mentett checkpointra. Azonban az felettébb dühítő volt sokszor, hogy egy-egy kanyarban sikerül kisodródni, de úgy, hogy lehetőségünk lett volna simán visszatérni az útra. De a szoftver úgy gondolta visszatesz minket az utolsó mentésre.
Ebben az volt a legjobban bosszantó, hogy váltakozóak a checkpointok. Ez alatt azt kell érteni, hogy van mikor sűrűbben ment a játék, van mikor ritkábban. És roppant dühítő, amikor jelentősen visszábbra kerülünk. Arról nem is beszélve, hogy ennek köszönhetően egy idő után, ha elég szemfülesek vagyunk akkor rájöhetünk, hogy teljesen kiszámítható a játék. Ha egy adott szakaszt végigviszünk, és valami miatt a korábbi mentésre kerülünk vissza akkor megfigyelhetjük, hogy minden ugyanúgy történik. Tehát, ha egy akadályt nem tudunk legyűrni akkor többféle módon tudjuk megoldani. Ha gyorsan végére akarunk érni a játéknak, akkor ez pozitívum lehet, de aki a kihívást keresi annak minden bizonnyal hatalmas negatívumként élheti meg ezt a dolgot.

Mindezek ellenére akadtak bőven szórakoztató részek, melyeket rendkívül jól oldottak meg az alkotók. Ehhez természetesen még a grafikai megjelenés is ad némi pluszt. Meglepő volt amikor lavina elől kellett kitérnünk, vagy épp a metró alagútban kellett száguldozni. Amellett, hogy élvezetes volt még látványban sem volt utolsó ez a megvalósítás. Már ezekért a pályaszakaszokért érdemes volt nekiülni és végigvinni az egész játékot.
Maga a fő játék nem csak rövidnek mondható, hanem ténylegesen rövid. Ezt leginkább akkor rónám fel negatívumnak, ha más alternatíva nem rejtőzne a szoftverben. De szerencsére erről szó sincs. Amennyiben végigvittük a játékot akkor indulhat a vadászat a bónusz pontokért, érmekért, és további extra opciók feloldásáért. A kampány mód mellett a játék rendelkezik egy Challenge nevű opcióval, melyen belül további kihívásokat kell teljesítenünk, s ha ezeket sikeresen teljesítjük akkor további pontokat kaphatunk, vagy egy korábban bónusz tartalomként szereplő kocsi is a mienk lehet. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg pálya vár itt a játékosra, hogy a korábbi eredményeit javíthassa, vagy pedig önmaga által felállított rekordokat döntögesse. Az egyik igazi kihívás itt lakozik, nem pedig a fő játékmenetben.

Természetesen lehetőségünk van online játékmenetre is, ugyanis a The Run rendelkezik multiplayer móddal is. Azt hiszem nem kell kiemelnem, hogy a játék legjobban és legtöbb kihívást tartalmazó része ez lett. Itt nincs checkpoint, s nem ugorhatunk a pályáknak neki sokadszorra is. Mindezek mellett az ellenfelek nem előre megírt kód szerint futó programok, hanem valódi emberek virtuális profillal. Itt igazán tökösnek kell lennie a játékosnak ahhoz, hogy bármit is tudjon produkálni. És igen! Ha nem figyelünk, kisodródunk, vagy valaminek olyan erősen nekicsapódunk, hogy járművünk ripityára törik akkor bizony az adott pályát már nem fogjuk tudni teljesíteni, vesztettünk.
Emellett pedig fürgének kell lenni a kezeinknek, hisz a kampány módban még bele-belefér, hogy kicsit ügyetlenkedjünk, vagy ismerkedjünk az irányítással. A multiplayer módban viszont erre koránt sincs lehetőség, hisz itt akadnak olyan játékosok, akik már profiknak számítanak, s könnyedén sarokba szoríthatnak, vagy pedig elérhetik, hogy hamar véget érjen számunkra a játék.

És akkor érdemes pár szót ejteni a játék nagy negatívumáról, az irányításról. Mint ahogyan a bekezdésben is írtam a billentyűzet-egér kombináció nálam teljesen felejtős volt. Arról nem is beszélve, hogy nem is lehet átkalibrálni, így elég érdekesen lehetett irányítani annak idején számomra a játékot. Ráadásul az akkor meglévő gamepad-emet sem volt hajlandó felismerni. Végül pont emiatt kukáztam a játékot. Az irányításra végül egy PC-hez is használható vezetékes Xbox 360-as kontroller lett a gyógyír, mellyel több, mint tökéletes volt a játékélmény. Tény, hogy nem bántam meg a beruházást, s szándékomban is volt egy ilyen ketyere beszerzése, de valahol azért mégis csak dühítő, hogy ilyen húzócímnél ennyire le legyenek magasról pottyantva a játékosok ilyen szempontból. Ami azért is elgondolkodtató, mert egy ilyennek híre megy, s nem biztos, hogy az egyszerű ember megvenne egy olyan szoftvert, amiről tudja, hogy irányíthatatlan, ha nem rendelkezik bizonyos technikai feltételekkel.

Összességében nekem komolyabb problémám nem volt a játékkal végül kellemes szórakozásnak bizonyult. Bár azért továbbra is fájó pont, hogy az irányítás miatt egy évvel a megjelenés után tudtam csak ténylegesen játszani vele. És azért ekkora húzócímnél ez eléggé gáznak ítéltem meg.
Optimalizáltság terén problémába nem ütköztem, habár nem egy gyenge vason futtattam a kicsikét. Azt gondolom, ha nem állít senki nagy igényeket a játék iránt kellemes perceket tud magának szerezni. Azonban, ha nagyok az elvárások akkor minden bizonnyal hatalmas csalódás lehet a vége. Az, hogy mennyire hű a játék a korábbi epizódokhoz mérten objektív nem tudok lenni, hisz az első úttörőnek számító epizódokkal nem játszottam. Ennek ellenére azt gondolom akinek van lehetősége tehet vele egy próbát. De szigorúan alacsony elvárásokkal!