Aliens vs. Predator (2010) teszt

Az idegenek 1979-ben, míg a ragadozók 1987-ben tették tiszteletüket a mozik vásznain. Előbbi
több folytatást ért meg a gyártónak, de ennek ellenére hatalmas rajongótábora alakult ki mindkét
filmnek, melyekből képregények, videojátékok is készültek.

Az idegenek 1979-ben, míg a ragadozók 1987-ben tették tiszteletüket a mozik vásznain. Előbbi több folytatást ért meg a gyártónak, de ennek ellenére hatalmas rajongótábora alakult ki mindkét filmnek, melyekből képregények, videojátékok is készültek. Hamar megszületett az az ötlet, hogy mi lenne akkor, ha egy közös történet erejéig összeeresztenék a két sci-fi vérszomjas fenevadjait. Az idegenek és a ragadozók először képregényben, majd két számítógépes játékban, s végül 2004-ben a mozivásznakon is összecsaptak. Rajongói szempontból ezeknek az alkotásoknak a szórakoztatás a céljuk, de addig a gyártó oldaláról pedig ezek csupán üzleti kellékek, melyeket profit szerzésre használ, így anyagi siker után nem volt kérdés, hogy jönnek meg az újabbnál újabb alkotások minden formában. S minden bizonnyal addig, amíg van profit bármely franchise-ban addig kapni fogunk majd új anyagokat kedvenc teremtményeink főszereplésével.

Annak ellenére, hogy lehetőségem volt kipróbálni, de én ennek ellenére kimaradtam a lázból, amit a 2001-ben megjelent Aliens vs. Predator 2 indított el a PC-s játékosok körében. Noha hatalmas siker volt számomra elég megdöbbentő, hogy a 2010-es epizódig egyetlen egy játék nem jelent meg a témában, s ami pedig tervezve volt megjelenésre azt is jegelik egy ideje a fejlesztők. Aktívan egyébként sem vettem részt a játékvilág híreivel kapcsolatban, így nekem meglepetés volt az új epizód megjelenése, s lévén annak idején frissen vizsgázott munkanélküliként tengetettem a napjaimat megvolt a lehetőségem arra, hogy mélyebben bele tudjak merülni az új játékba, amelyről rengeteg teszt, s kritika született nem csak itthon, hanem külföldön is. Volt olyan írás, amely 10 pontból 4-et adott rá, de akadt olyan is, amelynél elérte a 8.5-ös értékelést is. Tehát erőteljesen kijelenthető, hogy a legutolsó Aliens vs. Predator epizód eléggé megosztotta a rajongókat. Szerencsére én azok közé tartozom, akiknek pozitív véleményük van a játékról, s azóta többször is sikerült végigjátszanom. Mindezek mellett pedig anyagi szinten is áldoztam rá, hisz végül eredeti lemezen is megvásároltam, még ha az LV (Legjobb választás) rendkívül akciós kiadványaként.

Az alaptörténet szerint nem sokkal a második Alien film után vagyunk. Természetesen az emberek soha nem tanulnak a saját hibáikból, így továbbra is feltett szándékuk, hogy az idegen fajt tanulmányozzák, s ha lehetőségük adott lesz, akkor katonai célokra használják őket fel. Mindezt a BG-386-os bolygón, hogy a kíváncsi tekintetetek elől rejtve legyen nem csak az idegen faj, hanem a katonai cél is. Azonban a bolygón nem csak a telepesek, katonák vannak, hanem egy ősi piramis is, amit Weyland kinyit, s ezzel a bolygóra szabadítja a ragadozókat, melyek bosszút akarnak állni a szentélyük megsértéséért miközben az idegen faj is keresztezi az útjukat.

Első ránézésre három különálló küldetés közül választhatunk, s mindhárom küldetést más-más fajjal vihetjük végig. Lehetünk foglyul ejtett, s szabadulni vágyó idegen, vagy szentélyt védelmező ragadozó, de akár hős katona is. Igazából elmondható, hogy lényegtelen melyik küldetést választhatjuk, hisz bizonyos pályarészeknél ezek a küldetések egybeforrnak. Elhanyagolható, hogy melyik karakterrel kezdünk, hisz a történet csak akkor áll össze teljes egésszé, ha mindhárom küldetést végigvittük. A történetről többet nem szeretnék elárulni. Én azok táborát erősítettem, akik jó néhányszor csak néztek maguk elé, mert olyan történeti csavart kaptam a képembe, vagy éppen meglepő befejezéssel ért véget a küldetés. Az viszont látható, hogy a fejlesztők úgy alkották meg a játékot, hogy siker esetén folytatható legyen. Habár utóbbiról semmiféle hivatalos információval nem rendelkezem, hogy valóban folytatódna-e a 2010-es epizód.
Én nem sokat tanakodtam. Ahogy elindítottam a játékot a tengerészgyalogos küldetést választottam. Főhősősünk egy fiatal férfi, aki landolás közben sérülést szerez, majd pedig egyedül hagyva egy gyengélkedőn tér magához. Egyetlen egy segítsége a rádiója, melyen keresztül kommunikál társával, aki ellátja mindenféle hasznos tanáccsal. Miután magunkhoz tértünk már sejthető, hogy a kampány végéig az esetek többségében egyedül kell majd boldogulnunk, hisz nem lesz senki ott mellettünk, aki fedezzen, vagy megvédjen minket. Hisz nem szabad elfelejteni, hogy ebben a küldetésben mi emberek vagyunk. Páncélzatunk nem a legerősebb ezáltal az idegenek savas vére simán átmarja, vagy az acéléles karmaikkal könnyen áthatolnak rajta, hogy kitépjék a belső szerveinket. Emellett pedig bármely magas kiszögelésről érkezhetnek támadások. Oda kell figyelnünk, hisz nem tudunk simán elfutni az ellenfelek elől, hisz lassan mozgunk, s hamar elfáradunk. Könnyű nehézségi szinten akadhatnak problémák ugyan, de könnyen teljesíteni tudjuk a ránk váró nehézségeket. Aki viszont a legnehezebb szinten akar idegeneket irtani annak viszont jól fel kell kötnie a nadrágját, mert nem lesz könnyű menet!

Semmiféle bemelegítésre nem lesz lehetőségünk. Amint magunkhoz térünk máris megszólal a rádiónk, s miután nyilvánvalóvá válik, hogy komolyabb fizikai, s mentális sérülést nem szenvedtünk talpra is kell állnunk, s tennünk kell, amit egy jó katonának tennie kell. Nem is kell sokáig bóklásznunk a terepen, hogy kapjunk némi ízelítőt abból, hogy milyen is az, amikor egy idegen létforma támad ránk. Innentől kezdve rendkívül jól megalapozott hangulattal számolhatunk. Ugyanis a tengerészgyalogos kampánynál a három faj közül mi vagyunk a leggyengébbek, s legkiszolgáltatottabb, s ez egészen a történet végéig kitart. Hisz soha nem tudhatjuk, hogy mikor támadnak ránk, vagy épp honnan. S a kampány közeledtével pedig már nem azon fogunk töprengeni, hogy vajon honnan bukkanhatnak elő, hanem azon, hogy vajon mennyien akarják majd vérünket ontani.

Annak ellenére, hogy emberként a leggyengébb fajnak számítunk a játékban a fejlesztők igyekeztek, hogy tökössé tudjanak minket tenni a játék előrehaladtával. Ebből kifolyólag különböző fegyverarzenálból választhatunk a későbbiekben, amelyekkel az idegenek lényeket szenderítjük jobb létre. Kezdetben persze még a végtelen munícióval rendelkező pisztolyunk lesz a társunk, de később elég komoly fegyvereket is birtokolhatunk. Némelynél elég szép aprításokat végezhetünk, de akad olyan is, amelynél elég egy pontos célzás az idegenek fejére, s az szépen loccsan szét, mint a napon felejtett záptojás. Ezek mellett sem könyvelhetjük el magunkat tökösnek, ugyanis könnyen elfogyhat a lőszer, s akkor viszont bajban lehetünk. A legtöbb fegyvernél hiába van meg a lehetőség, hogy pontos célzás esetén egy fejlövéssel végezhetünk a ránk támadó idegenekkel, ha a kampány elejétől kezdve csapatosan támadnak ránk, s egyszerűen nincs időnk arra, hogy pontosan célozzunk. Ebből pedig az esetek többségében az szokott következni, hogy idegesen össze-vissza rángatjuk a kamerát bízva abban, hogy minél több idegent mészárolhatunk le. Ugyan eközben sérülnek ők, de nem eléggé ahhoz, hogy elpusztuljanak, mi pedig tökéletesen fogyasztjuk a lőszerünket. Arról nem is beszélve, hogy ha csapatosan kezdenek támadni elég nehéz résen lenni, s minden oldalról visszaverni az idegen lények támadását. Viszont, ha elég szemfülesek vagyunk akkor tudunk a lőszerrel is takarékoskodni, de egy egész idegen kolóniát is ki tudunk irtani. A helyszíneken sok olyan tárgy van, amibe elég egy golyót röpíteni, s máris robban, s ellenfeleink pedig fűbe haraphatnak azonnal.

Emberi mivoltunkból fakadóan szinte nincs olyan dolog, amire nem kellene odafigyelnünk. Nem a legkellemesebb élmény, amikor eljutunk egy bizonyos szakaszig majdnem fogytán lévő életerővel, s egyszer csak feltűnik a főmenü, mert meghaltunk azért, mert átmentünk egy oszladozó idegen tetemén, vagy nekiértünk valami elektromágneses dolognak, esetleg megégetett minket egy kis tűz. A játék folyamán lehetőségünk van kis ampullákat összegyűjteni, melynek segítségével visszanyerhető a teljes életerőnk. Az igazság viszont az, hogy a játék rendkívül akciódús, s kevés az olyan alkalmak egyike, amelynél lehetőségünk van szusszanni egyet olyannyira, hogy eszünkbe jusson az életerőnket feltölteni. Ezt roppant könnyű elfelejteni, ugyanis a játék alatt nem mindig látszik az állapotjelző, s többnyire épp nyugalmi állapotban van az a helyzet, amikor nem jelenik meg a képernyőn.

Az emberi kampányban tökéletesen átjön a kiszolgáltatottság érzése. A helyszínek ezen csak erősítenek. Egyetlen egy negatívumot tudnék felhozni ezzel a kampánnyal kapcsolatban, hogy sajnálatos módon a ragadozók ebben nem sok szereplést kaptak. Egyetlen egy bossharc keretén belül volt szerencsénk harcolni eggyel, de sajnos ebben ki is merült az egész. Ahogy viszont haladtam előre egyre inkább feltűnt, hogy a készítők a nehézséget nem az ellenfelek erősségében látták elsősorban, hanem a fizikai erősségükben. Ugyan számomra ez nem jelentett negatívumot, de azért örültem volna, ha kevesebb ellenféllel, de sokkal nehezebb harcot kellett volna vívnom. Ellenben az ellenfelek mesterséges intelligenciája bőven hagy némi kívánnivalót. Ugyanis ezek kizárólag támadnak. Ha rájuk rontunk nem bújnak el a golyózápor elől, nem menekülnek el, csak jönnek felénk a biztos halálba.

Ennyiben nem merül ki még a tengerészgyalogos kampány. Annak ellenére, hogy a többségben egyedül kell boldogulnunk azért akadnak olyan helyzetek, helyszínek, amikor segítőtársakra is akadunk. Ugyan kicsit szabadabban tudunk mozogni, hisz az idegenek elsősorban őket fogják támadni, de némi keserű szájízt hagyott bennem, hogy meg is ölhetik őket ránk semmiféle hatással nem lesz, tehát nem kötelező megvédenünk őket, de mi sem várhatunk semmiféle segítséget tőlük. Azaz, ha egyik társunk szorosan a hátunk mögött van, s megjelenik előttünk egy idegen, amely épp ránk akar támadni bizony társunk csak nézni fog a boci szemeivel, de nem fogja fegyverét az életünkre törő idegenre fogni, s majd pedig meghúzni a ravaszt, hogy a túlvilágra küldje a bestiát.

Ha végére értünk a tengerészgyalogos kampánynak, vagy csak simán meguntuk akkor választhatunk a másik kettő között. Az idegen kampányban egy 6-os számú lény bőrébe bújhatunk, aki Weyland személyes kedvence. Első pillanattól szabadulni vágyunk, s amint lehetőségünk akad rá meg is tesszük. Míg a tengerészgyalogos küldetésnél megvolt az igazi félelemérzés addig az idegen küldetésből ez teljesen hiányzik. Pont azért, mert most mi vagyunk a vérszomjas bestia, amely azon kívül, hogy szabadulni vágyik, s vadászni szeretne még meg kell védenie a királynőjét. Ahogyan a többi kampányban itt is kapunk majd némi segítséget, ha a szöveges utasításokat nem értenénk, bár ez leginkább azoknak nagy segítség, akik hadilábon állnak az angol nyelvvel. Aki viszont nem küzd ezzel a problémával az sokszor úgy érezheti, hogy minden sarkon felkínálja a megoldást a játék, s egy bizonyos idő után ez elég frusztráló lehet. Ennek ellenére nem sok rossz szó érheti a kampányt, s az elején kell is segítség, hisz az idegent irányítani a három faj közül a legnehezebb. Az első húsz percben mindenképp ajánlott az irányítást tesztelni ugyanis, ha későbbiekben nem tudunk villámgyorsan mozogni akkor könnyen fűbe haraphatunk. Annak ellenére, hogy az emberi karakterünk a leggyengébb fizikailag mégis ott vannak a fegyverei, s egy pontos fejlövés nekünk, s terülünk a földön. Így kétszer is meg kell gondolni, hogy mikor lendülünk támadásba, arról nem is beszélve, hogy bármikor belesétálhatunk egy pofás kis csapdába, s csak örülhetünk, ha ki kell találnunk, hogy hogyan jussunk ki onnan, s nem az fut keresztül az agyunkon, hogy vajon melyik volt az utolsó mentés, ahová visszarak a játék sajnálatos elhalálozásunk után.

Ha megfordulna a fejünkben, hogy közelharcban akarnánk bevetni idegenünket akkor jobb, ha mindenki elfelejti. Főleg, ha legnehezebb nehézségi szinten szeretné ezt véghez vinni, ugyanis ott minden bizonnyal azonnal fűbe fog harapni. Így a legbiztonságosabb, ha megtervezzük a támadásokat. Utóbbit főleg akkor, amikor nem egy ellenféllel van dolgunk. Eleinte kicsit zavart, hogy nem gyilkolászhatok kedvemre, de aztán végére megbarátkoztam ezzel a játékmenettel, s rájöttem, hogy még így is bőven szórakoztató az idegen kampány. Ugyan sok időt vesz el a rejtőzködő előrejutás, de érdekes manővereket lehet véghez vinni, hogy ellenfeleket lemészároljuk. Akár a plafonról lefelé lógva is elkaphatjuk őket, majd pedig a magasban kivégezhetjük őket, vagy akár a helyiség kis szegletében elbújva lesből támadva gyilkolhatunk.

Persze nem csak az a célunk, hogy mindenkit legyilkoljunk, hanem fajtánk életben maradása is. És ez nem abban merül ki, hogy lemészárolunk mindenkit, aki az idegen fajra támad. Emberi ellenfeleinket nem kötelező megölni. Megfelelő pillanatban elkapva őket arcukra helyezhetjük az arcra támadót ezzel is növelve az esélyét a faj fennmaradására. Ez csak ábránd, mert a ragadozók és az emberek is vadásznak ránk. Könnyű elhalálozásunknak köszönhetően sajnos hamar véget érhet ez a kampány. Észrevételem szerint a három közül talán épp az idegené az, ami a legrövidebb. Mindenesetre az elmondható, hogy történeti befejezése talán ennek a legjobb.

A harmadik kampányról is érdemes szót ejteni. Ebben ragadozóként kell helytállunk. A kezdéskor egy “arénában” találhatjuk magunkat, ahol egyik társunk segít nekünk némi kiképzés formájában, hogy aztán utunkra tudjon engedni minket. Itt is ugyanazok érvények, mint az előbbi két küldetésnél: amennyiben hadilábon állunk az idegen nyelvvel biztosan tudni fogjuk, hogy mit kell csinálni, ugyanis sokszor szinte a képünkbe tolja a játék a megoldást a továbbjutáshoz. Szinte mindent megkapunk fizikailag, amit megkaphat egy ragadozó. A három faj közül talán a legerősebbel lesz dolgunk, habár nem szabad elbíznunk magunkat, hisz ebben a kampányban is könnyen fűbe haraphatunk. Hatalmas nagy előnyt jelent, hogy teljesen észrevétlen tudunk maradni az emberi ellenfelek között, így sokszor akár simán el is mehetünk mellettünk úgy, hogy azok észre sem vesznek. Ha kellően közel megyünk hozzájuk megneszelhetnek, ekkor viszont ki kell végeznünk őket. Nem mintha más választásunk lehetne velük kapcsolatban. Ami viszont nekem kicsit szemet szúrt, hogy álcázó módban is észrevesznek minket az idegenek. Így ő előttük rejtve nem tudunk maradni sajnos. Habár velük a harc élvezetes, s velük szemben sérülünk a legkevésbé.

Annak ellenére, hogy a játék legerősebb játszható karakteréről van szó még nem jelenti azt, hogy könnyen végigjuthatunk a pályákon. Ugyanis akadnak olyan részek, ahol oda kell figyelni, hogy mit csinálunk, merre megyünk, ugyanis könnyen megeshet, hogy a menüben találhatjuk magunkat, s remélhetjük, hogy nem jelentős megtett szakasz vált az enyészeté. Minden tulajdonságunk megvan ahhoz, hogy a legsikeresebbek lehessünk ebben a küldetésben, s igazán nehéz ellenfeleket is kaphatunk akár. Könnyű nehézségi szinten ezek elég nagyon csalódást keltettek, ugyanis iszonyatosan könnyű volt ezeket a részeket legyűrni. Ahogyan a többi kampánynál itt is igaz az, hogy a nehézségi szint elsősorban az ellenfelek számának növelését jelenti, s nem azok erejét. Bár én elvoltam az általam kiválasztott nehézségi szinten, azonban valahol éreztem némi hiányérzetet a kihívást illetően. Függetlenül attól, hogy páncélzat borította testünket még nem jelentette azt, hogy teljesen sérülésmentesek lehettünk, illetve korlátlan energiatartalékokkal rendelkezünk. Az általam nagy becsben tartott vállon megtalálható plazmafegyvert pont emiatt kevésszer tudtam csak használni, ugyanis többször belefutottam abba, hogy az energiaforrások lemerültek, így végül maradtak a közelharcok. Akadtak különböző területeken olyan tárgyak, amivel az energiaforrásokat fel lehetett tölteni, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy az egész kampányon keresztül kitartsanak. Legtöbbször egy nagyobb horderejű támadás elején elhasználódtak, s később pedig ügyeskedni kellett elég keményen. Szerencsére utóbbival kevesebbszer találkoztam, mert különben elő kellett volna kaparnom a fiók aljáról a tartalék billentyűzetemet.

Mint ahogyan fentebb említettem a három kampány együttesen adja a történet egészét. Ugyan a kampányok külön-külön is értelmezhetők, mégis bizonyos részeken összefonódnak. Én ezt hatalmas pozitívumnak éltem meg. Példának okáért, ha idegen kampányban lemészárolunk egy csapat tengerészgyalogost, akkor az emberi kampányban találkozhatunk ezekkel a szerencsétlenül járt katonákkal. Esetleg ragadozóként állítunk egy csapdát akkor a tengerészgyalogos kampányban előfordulhat, hogy szépen belesétálunk.

Minden kampánynak megvannak a sajátosságai, amire érdemes odafigyelni. Lehetőségünk van mindegyiknél különböző tárgyakat gyűjteni, ami különféle extra tartalmakat nyithat meg. Ahhoz, hogy minden ilyen titkos tárgyat megszerezzünk a helyszíneket teljesen át kell fésülni, s olyan helyekre is el kell jutni, ahová egyébként nem kellene. Én soha nem tartoztam azon játékosok közé, akik ilyenekre szívesen pazarolnak időt, így ennél a játéknál sem változtattam ezen a hozzáállásomon. Ami az utamba esett az felvettem, de a többit hagytam a pályákon. Nyilván sokan vannak, akik megszállottan keresik, gyűjtögetik őket, de valahogy engem soha nem vonzott ez, s a legnagyobb lényeg nekem az volt, hogy a játékot teljes mértékben magaménak tudjam tenni, ami kizárólag a végigjátszásban manifesztálódott. A játékok többségénél egyébként sincs értéke az összegyűjthető relikviáknak, s sajnos az Aliens vs. Predatornál sincs ez másképp, s miután sokadik végigjátszás után egy 100%-os mentés megerősített abban, hogy csak statisztika növelésére lett volna a tárgyak gyűjtögetése, mert sajnálatos módon az extra tartalmak nem érik meg a ráfordítható időt.

Mint ahogyan fentebb említettem a három kampány együttese adja a történtet. Emiatt nem akadtam fent azon, hogy egy-egy kampány hamar véget ért, de azonban az összkép már elgondolkodtató. Ugyanis normál nehézségi szinten a három kampány együttese olyan 8-10 órányi játékidőt eredményez, ami egy mai játéknak elég kevés. Ez nálam még bőven hibahatáron belül lenne, de gyakorlatilag a három kampány majdnem ugyanazon a helyszínen játszódik, így hagyhat többeknél némi keserű szájízt, jogosan. A multiplayer részével nem sokat játszottam. A fő ok az időhiány mellett leginkább az volt, hogy nem kis idővel a megjelenés után szereztem meg eredeti szoftverként a játékot, így már működő szerverek nem igen vannak, amik meg működnek azokon általában csak pár ember szokott lézengeni.

A tartalom mellett mindenképp szót kell emelni a technikai háttérről is. Számomra egyik legnagyobb negatívum, hogy a játék futtatásához – amennyiben eredeti lemezekkel rendelkezünk – mindenképp feltelepítve kell legyen a Steam gépünkre, emellett pedig nem árt, ha rendelkezünk egy felhasználói fiókkal is. Sajnálatos módon sem időm, sem energiám nem volt arra, hogy akár először, akár másodszor egyhuzamban végigvigyem a játékot, így roppantmód idegfeszítő volt számomra a Steam-mel szenvedni még akkor is, ha így csak két plusz kattintást kellett végrehajtanom, mint az általános játékok esetében, de azért valahol mégis dühítő volt. Arról már nem is beszélve, hogy nem egyszer fordult elő, hogy nem lemezről akart települni a játék, hanem szépen felcsatlakozott a netre, s szépen elkezdte tölteni a 14 gigányi telepítőt, amivel ugyebár eredeti szoftver formájában rendelkezem. Kész kínlódás volt rájönni arra, hogy hogyan is tudom lemezről telepíteni magát a játékot. Sikeres telepítés után természetesen büszkeség öntötte el a tudatomat, de azért ott motoszkált a kérdés a fejemben: az olyanok mit tesznek, akiknek otthon nincs internet hozzáférésük?

Amire viszont ténylegesen nem lehet panasz az a grafika, s a hangvilág. A hangzásnak eddig nem igazán tulajdonítottam nagy jelentőséget, lévén egy egyszerű sztereó hangfalszettel rendelkeztem. Azonban a sors úgy hozta, hogy sajnálatos módon kilehelte a lelkét, így új hangfal vásárlásra adtam a fejem. Azonban egyszerű sztereó hangfalért sokallottam a mostanság elterjedt árat, ellenben egy akció keretében némi ráfizetéssel szert tettem egy 2.1-es hangfalszettre. A hangzás új világa nyílt meg előttem. Kifejezetten élvezetes volt végigvinni ismét a játékot. Az idegenek és a ragadozók hangja sokkal élesebbek, s mélyebbek. A fegyverek hangját akár kilométerekről is lehet hallani. A géppisztoly használata közben csak úgy ropognak a hangfalak miközben az apróbb tárgyak pedig mozgó funkciót végeznek a hangforrás közelében. Eddig azt gondoltam a látvány mellett a hangvilág elhanyagolható, de ilyen élmények után rájöttem, hogy igenis számít, hisz rendkívül sokat tett a hangulathoz a rendkívül jól megkomponált hangvilág.

Grafikai viszont tényleg kevés panasz lehet. Annak idején nem volt lehetőségem arra, hogy a DirectX11-es környezetben futtathassam a játékot, de ennek ellenére annak idején is nagy hatást gyakorolt rám a látványvilág. Csak elképzelni tudtam, hogy vajon a DirectX9-es környezet ilyen, vajon milyen lehet a 11-es?
Szerencsére úgy hozta a sors, hogy az első végigjátszás óta sikerült gépet fejlesztenem, s szinte egy teljesen új PC állt össze, így új VGA vásárlás terén is fő szempont volt, hogy DirectX11-et tudja kezelni. Ugyan e fejlesztés lassan egy éve ment teljesen végbe, de az újabb végigjátszásra mégis az vitt rá, hogy megvásároltam eredeti lemezen. Noha valóban nem került sokba, de ha már az ember egyszer megvásárolta, akkor használja is alapon ismét nekiültem. DirectX11 környezet valóban fantasztikusra sikerült. A környezet valóban él, lélegzik szinte még így két évvel a megjelenés után is bárkinek szabadon ajánlható. Természetesen kapásból lehetne jó pár olyan játékot mondani, aminek jobb grafikai megjelenéssel rendelkezik, de azt hiszem ennek ellenére is még mindig gyönyörű a játék. Ami viszont szemet szúrt rögtön, hogy az átvezető animációk minden bizonnyal DirectX9-es környezetben lettek felvéve, vagy pedig eléggé agyontömörítették őket, mert borzalmasra sikerült a minőségük. Viszont gyengébb vason némi kompromisszummal is szépen muzsikálhat a játék, tehát nem kell neki atomerőmű, hogy ki tudjuk használni a benne rejlő lehetőséget, s ez mindenképp pozitívum pont nem csak a játék részére, hanem a fejlesztőkére is. Az viszont számomra meglepetésnek bizonyult, hogy sem a korábbi, sem az újabb PC-m nem fordultak elő semmilyen bugok, vagy legalábbis egy sem volt olyan figyelemfelkeltő, hogy észrevegyem.

Összességében elmondható, hogy nem egy hibátlan, de rendkívül szórakoztató játékot készített a Rebellion. Ugyan bőven akadnak benne negatívumok, melyeknek többségét én fel is soroltam, de ezzel szemben bőven akadnak pozitívumok, amelyek ellensúlyozzák ezeket a csorbákat. Az viszont kijelenthető, hogy egy megosztó alkotással van dolgunk, ugyanis a többségnek vagy bejön, vagy nem. Ami viszont mindenképp javasolható azoknak, akiket érdekel a téma, vagy kedvet kaptak hozzá nyugodtan tehetnek vele egy próbát elképzelhető, hogy nem bánják meg.

Pozitívumok:
> Grafikai és hangvilág
> Három kampány, három faj
> Monumentális harcok
> Többféle kivégzési módszer ragadozó és idegen kampányban egyaránt

Negatívumok:
> Rövid játékidő
> Megnyitható bónusz tartalmak értéktelensége
> Egy idő után a helyszínek monotonná válnak