Űrgolyhók

Többször találkoztam már a Warhammer 40 000 világával kapcsolatos RTS típusú játékadaptációkkal, de mivel ezen fajtájú programokat nem kedvelem és csak néhányat tudhatok a kedvenceimnek, így nem nagyon vett rá a lélek, hogy bármelyiket is megvizsgáljam közelebbről. 2013 júniusában azonban rátaláltam a Space Marine-ra, az egyetlen TPS nézetes akciójáték feldolgozásra és úgy gondoltam, szerencsét próbálok vele...

Grafika terén nagyon rezeg a léc! 2011-ben sok-sok olyan játékot láthattunk, köztük a Battlefield 3-mat és a The Witcher 2-őt, ami ennél százszor szebb volt. Még a meglehetősen régi, elavultnak számító Modern Warfare 3 engine-je is jobban tetszett, mint a Space Marine-é. Nem mondom, hogy csúnya, de azért ennél többet vártam tőle. Tekintve, hogy a sci-fit és fantasyt imádó ismerőseim csupa jót áradoztak a világról és az azzal kapcsolatban készült könyvekről.

A történetre megint elmondható, hogy valami egészen másra, jobbra számítottam. Kapunk három főszereplőt, akik már rögtön a játék elején belevetik magukat az orkok elleni harcba. Lesz néhány fontosabb mellékszereplő (az egyikhez köthető a történet talán egyetlen, komolyabb fordulata) és két főellenség. Az elsőnél egy kicsit úgy éreztem, mintha a 2009-es Batman: Arkham Asylummal játszanék és Bane-nel küzdenék, csak éppen más stílusban és más eszközökkel. A második fő gonosz elleni küzdelem azonban (részemről) a játék egyik legjobb jelenete volt. Végig azt éreztem, hogy ha ilyen látványos és hangulatos részeket is képesek voltak csinálni a készítők, akkor ezt miért nem tették meg már az elejétől kezdve? Karakterek szempontjából körülbelül olyasmiről van szó, mint a Battlefield 3 esetében. Titusra (a főhősre) csak azért fogunk emlékezni, mert ő áll a történet középpontjában (és mert őt irányítjuk). Mindenki más teljesen átlagos, felejthető. Még formára sincs nagyon különbség közöttük. Két társunk és Drogan például szinte egy az egybe ugyan úgy néznek ki. Még talán Nemeroth az, aki emlékezetesnek mondható. Ő legalább valahogy kinéz és hozzá kötődik egy drámai fordulópont, valamint a vele való küzdelem (mint ahogy azt korábban is említettem) a leglátványosabb és a legjobb része a programnak.

Játékmenet szempontjából olyan elemekkel dolgoztak a készítők, amiket már vagy ezerszer láthattunk. TPS nézetben irányítjuk Tituszt. Lehet sprintelni, vetődni, az "E" billentyűvel ajtókat nyitogatni, lifteket működtetni, ellenfelet kivégezni és más egyéb interakciót végezni. Négy fegyver lehet nálunk: egy pisztoly és egy hozzá tartozó tőr; egy gépfegyver; egy mesterlövész puska; egy gránátvető. Miután mindegyiket a megfelelő időben megszereztük, a későbbiek során lecserélhetjük nagyobbra vagy erősebbre. Például a tőr helyére láncfűrészes kardot, hatalmas fejszét vagy éppen kétkezes kalapácsot vehetünk fel. Természetesen rendelkezésünkre áll gránát is, valamint kellő mennyiségű piros hordó, amiket felrobbantva felgyorsíthatjuk a pusztítást. Itt fontos megjegyeznem: nagyon sajnáltam, hogy a rombolható környezet minimális lehetőségét is kihagyták a játékból, valamint a fedezékrendszert. A harcok során a Space Marine törekszik a változatosságra: néha-néha a felszerelésünkre kerül egy jetpack, amivel a pályák egy bizonyos szakaszán repkedhetünk és a magasból csaphatunk le az ellenségre; valamikor egyedül, valamikor csapatban küzdünk; valamikor egy légi járműből lövöldözünk; van egy olyan rész, amikor a számítógép által vezérelt, hirtelen előbukkanó ágyúkat kell megsemmisítenünk, és akad még olyan is, amikor bizonyos katonai támaszpontokat vagy szimpla állásokat kell megvédenünk. "Normal" vagy "hard" nehézségi fokozaton már azért oda kell figyelnünk. Egy-egy küzdelem adtán, amikor is ránk zúdul egyszerre több tucat közelharcra, néhány óriási pusztításra és még pár tucat kimondott tűzharcra kiképzett ork, illetve démon (harcos), muszáj egyszerre többfajta fegyvert is használnunk, igénybe véve a pusztítás felgyorsításáért felelős lehetőségeket. A kivégzések véresek és látványosak (és végrehajtásukkal az életcsíkunk egy részét visszatölthetjük), csak kár, hogy ahhoz a pár közelharci fegyverhez csupán egy-két mozdulat tartozik. A ruhánk körüli pajzs néhány másodperc után újratöltődik. Körülbelül a játék kétharmadánál egy felvehető eszközzel pedig felerősödik és ellenállóbbá válik. A meglehetősen szűk, csőszerű felépítéssel rendelkező pályákon találhatunk (nem túlságosan eldugva) pirosan világító, lebegő koponyafejeket, amik hanganyagok részleteit tartalmazzák. Ha mindet megszerezzük, akkor (még a történet végigjátszása előtt) meghallgathatjuk mindegyiket. Ezek plusz információkat közölnek, de a játékmenetet vagy a játék végkifejletét nem befolyásolják.

A multiplayer nagyjából ugyanaz, mint a Call of Duty 4-é, csak kevesebb lehetőséggel. Van két játékmód: Annihilation (amolyan team deathmatch) és Seize the Ground (területfoglalás). Két frakció közül választhatunk: Space Marine és Chaos Marine. XP-ket gyűjtögetünk és szinteket lépünk (41-es szint a maximum). Szintlépések következtében páncélokat, fegyvereket és más extrákat szerezhetünk meg, illetve testre szabhatjuk (viszonylag részletesen) karakterünk külsejét. Harcainkhoz öt térkép áll rendelkezésünkre, de további térképeket is le tudunk tölteni a programhoz. A multiplayer számomra kicsit olyan élményt nyújtott, mint amikor anno az Unreal Tournament első részével játszottunk az osztálytársakkal informatika órán. Kellemes kikapcsolódás, de engem hosszabb távra nem tudott lekötni.

A Warhammer 40 000: Space Marine egy erősen közepes játék. Sem a történet, sem a játékmenet, sem a zenei világ, sem pedig az elég pocsékra sikeredett szinkronhangok nem emelik magasabbra. Viszont van egy nagyon érdekes, mondhatni speciális hangulata, ami főleg a végére kezd el kikerekedni és ez hirtelen beszippantja a játékost. Küzdelmeink utolsó egyharmada rádöbbent minket arra, hogy végtére is ez egy remek szórakozást nyújtó játék, amit lehet, érdemes lesz még egyszer végigjátszani.