Hiba a rendszerben

A Phantom 8 Studio csapata friss, mint a ma született bárány. Konkrétan 2016-ban alakultak. Egyetlen játékuk a Past Cure, ami idén februárban került a boltok polcaira. Első látásra érdekesnek tűnt a koncepció, úgyhogy amint lehetett, bele is vágtam Ian kalandjába.

A Past Cure szép lett. A manapság elvárható kötelező szintet bőven teljesíti. A fény-árnyék játék egyes helyeken kifejezetten szemkápráztató. Nem állítom, hogy tökéletes, messze van még attól, de az egész összességében véve nagyon pofás. Ez azonban audiovizuális szempontból már korántsem sem mondható el. A szinkronhangokkal nincs probléma, sőt Iant nagyon szívesen hallgattam volna még, a háttérben viszont ugyanaz a pár monoton dallam ismétlődik újra meg újra és ezen nem sokat javít a 2005-ös érát megidéző papírhangzás fegyverek terén. Maradandót nem tud letenni az asztalra, és sajnos más elemeiben sem.

Ian szinte semmire sem emlékszik. A hadsereg küldte valamiért Szíriába, de ott történt valami, ami végett három évre eltűnt, majd előkerült és azóta a testvére, Marcus házában dekkol, miközben különös képességeit igyekszik kordában tartani. Durva hallucinációk gyötrik és állandó rémálmok, melyekben megelevenülő porcelánbábuk próbálnak az életére törni. Mindez egy napon megváltozik, amikor az egyik álomban megjelenik egy nő, akivel mintha ismernék egymást, Marcus pedig nyomokat talál, amik talán válaszokkal szolgálhatnak. Ezer és egyszer láttuk, hallottuk és olvastuk az emberi elmével kapcsolatos kísérletek történetét. A Past Cure ebben a témában szeretett volna kitűnni a tömegből, de nem járt sikerrel.

A cselekmény alapvetően jól épül fel. Fenn tudja tartani az ember érdeklődését, és bár nagyjából a végére minden körvonalazódik, mégis számos megválaszolatlan kérdés marad. Remek atmoszférát teremt, ami olykor Bond-filmeket idéz, olykor egy csontig hatoló thrillert, amikor nincs más, csak egy elemlámpa, sötétség és frusztráló motoszkálás… És akkor jön a fekete leves további része. Se multiplayer, se co-op, se mellékküldetések, se fejlődési rendszer, se gyűjthető tárgyak… Csak egy indokolatlanul sok átvezetővel teletűzdelt kampány, ami 4-5 óra alatt végigvihető.

Játékmenet szempontjából is alig lehet miről beszélni. Összesen négy fegyver (kétfajta pisztoly, egy sörétes puska és egy géppisztoly) kapott helyet, háromféle ellenféltípus (ebből az egyik fegyvertelenül hozzád rohan, és puszta kézzel akar végezni veled) és két képesség. Az egyik képességgel belassíthatjuk az időt, a másikkal elektronikai eszközöket tehetünk tönkre vagy kapcsolhatunk be, és egy-két alkalommal beszállhatunk valaki fejébe. Az életünket adrenalinos injekcióval tölthetjük vissza, bár ez magától is megtörténik, csak lassabban. A képességeink használatához „mana”-ra lesz szükségünk, amit kék pirulák lenyelésével tölthetünk fel újra. Sprinteléskor a rövid kis staminánk csökken, ami egész gyorsan vissza is töltődik. Fedezékrendszer nem került a játékba, se döntési lehetőségek a történetre nézve. Lopakodásra is akad lehetőségünk, sőt egy szakaszon kötelező, de teljesen fapados megoldással, ami főleg annál a résznél vált ki nyáladzó rohamot az emberből, amikor észrevétlen kellene maradni. Bossharcból kettő került a játékba. Ebből az utolsó ötletes és változatos, de rettenetesen idegesítő (párszor neki kellett futnom).

Tehát a Past Cure ígéretes alapokból építkezett, de annyi felé próbált nyújtózni, hogy végül egy teljesen középszerű program lett. Egy próbát mindenképp megér, de ha ne adj isten, lesz folytatása, annak sokkal többet kell mutatni ahhoz, hogy egyáltalán versenybe szállhasson olyanokkal, mint mondjuk a SOMA.