Zsebben hordható Castlevania felújítva, sok extrával (PSP)

Ahogy a kis bevezetőben említve lett, a DXC a Rondo of Blood remake-je, mely PC Engine-re jelent meg, valamint megjelent SNES-re is Dracula X néven, bár ez a játék sokban különbözik az alapjátéktól.
Minden pálya 3D-be lett átültetve, de megmaradt az old-school 2D-s platformer stílus. Ezen felül sok extra is felkerült a lemezre. Nem csak, hogy szebb lett a játék, de megkapjuk az eredeti Rondo of Bloodot angol nyelven és még a híres neves Symphony of the Night is játszható! Ráadásul a SotN új szinkron hangokat kapott, melyek jobbak, mint az eredeti, mely enyhén erőltetett volt, plusz a fordítás is eléggé furcsa volt. Az új fordítás is jobb... de picit hiányzik a "What is a man? A miserable little pile of secrets" és társai. A két extra játék (plusz egy) nem játszható a kezdetektől, a felújított RoB-n keresztül kell megnyitni őket, bizonyos tárgyakat megszerezve. Természetesen ezek nem a legnyilvánvalóbb helyre vannak téve. Nem meglepő.

De térjünk rá a fő attrakcióra! A DXC egy remekül sikerült remake. Eleinte nagyon furcsa volt a grafika számomra az old-school játékmenet mellé. Nem éreztem azt, hogy összepasszolnának. De gyorsan szokható volt és bár sokáig mondogattam magamban, hogy szentségtörés egy ilyen játékot 3D-be átültetni, végül egy idő után inkább áldásnak éreztem a dolgot. Ugyanis a grafika eléggé szép lett, a karakterek jól kidolgozottak, sok apró extra részletre odafigyeltek a pályák készítői. Természetesen PSP-hez viszonyítva kell nézni a dolgokat, helyenként azért vannak elmosott textúrák és apróbb hiányosságok, de összességébe véve jól sikerült. Kifejezetten öröm volt látni ismerős helyszíneket más, 2D-s Castlevania játékokból 3D-be átültetve. Hmmm, toronyórát látva és az utolsó pályát látva sokszor megfordult a fejemben, hogy milyen jó is lenne egy 3D-s Symphony of the Night.

Játékmenet... be kell vallanom, az első Castlevania játék számomra a Symphony of the Night volt (erről majd talán később, egy másik tesztben), nem is olyan régen. Majd elkezdtem az NES játékokat és a SuperNES-re megjelent Super Castlevania IV-et. Nagyjából tudtam, mire számítsak a DXC-vel kapcsolatban.
Richter Belmont, akár csak felmenői, Simon és Trevor nem igazán mesterei a levegőben történő koordinációnak. De némileg azért ügyesebb. Magyarul: eléggé limitált a levegőben történő mozgásunk, így jól kell kimérni az ugrásainkat. Szerencsére egy irányváltás engedélyezett, szóval ennyiből jobbak a képességei a fiatal Richternek. Sőt, képes hátra szaltóra is, amely kicsit megnöveli az ugrás magasságunkat, de pontosnak kell lenni vele. Néhány nehezen elérhető helyre fel lehet így ugrani és jó támadások elkerülésére.
Ezt leszámítva kellemes az irányítás, minden gombnyomásra azonnal reagál a karakterünk. Gyors, késés nélküli a kontroll. Egyébként a DXC Richter Belmontja követi a trendet. Van egy remek ostorunk, amivel csak egy irányba tudunk célozni, valamint másodlagos fegyvereink is segítségünkre vannak. Például szentelt víz, kések, fejsze és a bumerángszerűen működő kereszt.

Van egy másik karakter is a játékban, akivel lehet játszani, miután megmentettük: Maria Renard. Egy 12 éves lány, Annette húga aki szégyenbe hozza a fiatal Belmontot képességeit tekintve. Gyors, képes dupla ugrásra, madarakkal és más egyéb állatokkal támad. Óh, és képes a földön csúszni, miközben kapálózik a lábaival és karjaival... no comment. Vicces, de nagyon hasznos képesség. Enyhén szólva túlszárnyalja Richter képességeit, bár sokkal kevesebb találattól eltávozik az élők sorából, szóval legalább van némi gyengesége is.
Ennek ellenére egy nehezebb és frusztrálóbb pályán érdemes bevetni sokadik Richterrel elszenvedett kudarcunk után. És igen, ebből jut majd számunkra bőven.

A játék nehéz! Nagyon nehéz. Nem az a szint, amit a mai modern játékoktól megszoktunk, ahol kézen fogva minden segítséget megkapva oda nem figyeléssel is végig lehet játszani. Bár azért a NES játékokhoz képest jelentősen könnyebb, gondolok itt például az első Castlevania játékra.
Bármelyik karaktert is választjuk, pár találat és vége. Vannak ellenségek, melyek 1/4-ét leveszik teljes életerőnknek egy támadással. És ott van a klasszikus visszalökés. Ha levegőben eltalálnak minket, könnyen vízbe, tüskékre vagy halálos verembe eshetünk. És ez a játék sem mentes a szinusz görbe-szerűen mozgó medúza fejektől. Mindenki nagy kedvencei!
Ez a játék izzasztó, frusztráló, de némi gyakorlás után könnyűszerrel végig lehet játszani a pályákat. Ugye?
A játék régimódi. Nincs véletlenszerűsítés, az ellenségek bizonyos mintákat követve támadnak. Minden mindig ugyanott van. Nincs olyan dolog, amit ne lehetne megtanulni. Aztán vigyorral az arcunkon rohanhatunk végig a pályákon. Legalábbis a legtöbb esetben. Szerencsére azért vannak mentési pontok a pályákon. Szóval ha meg is halunk, nem kell az elejéről kezdenünk, kivéve, ha minden életünket elveszítettük. Akkor az adott pályát elölről kezdjük, de gyakorlat teszi a mestert. Később, a végigjátszott helyszíneket újra és újra elővehetjük, kiválaszthatóak a játék menüjéből.

A pályák egyébként többnyire lineárisak, de vannak mellék utak, amelyek alternatív főellenséghez vezetnek a legtöbb esetben, valamint szerezhetünk bónusz dolgokat, mint például hanglemezeket... igen. A játék során lesznek hanglemezek és más egyéb extra tárgyak. Megnyithatunk vele zenéket, amiket kedvünkre hallgathatunk később. Ezenfelül rengeteg jól elrejtett titkos hely van. Érdemes a falakat végig csapkodni egy kis husiért, vagy más egyéb dologért. Vannak olyan különleges falak, melyekhez valamilyen mágikus tárgy kell, hogy szét tudjuk törni őket. És bizony, erre szükség lesz ahhoz, hogy a játék jó befejezését kapjuk meg. Tehát, mivel bizonyos utak nem járhatóak elsőre, néhány pályát újra végig kell játszani, hogy ráleljünk a titkos helyekre és bizonyos tárgyakat használva olyan helyekre eljussunk, ahová eleinte nem lehetett. Ez jót tesz a játék szavatosságának.

A hangok jól el lettek találva, bár a szinkronhang nem a legjobb (választható japán szinkron is a játékon belül). A többi hangeffekt a helyén van. Szépen szólnak a csontok, a páncélok, amint lesújtunk rájuk kedvenc ostorunkkal. Környezeti hangokra sem lehet panasz.

A zene? Hmmm, ezen teszt írása közben is azt hallgattam. Hogy miért? Mert a játék zenéje hihetetlenül jó! Klasszikus Castlevania. Sok régi téma újrafeldolgozása nagyszerű minőségben. Bloody Tears még véletlenül sem maradhatott ki! A Konami Kukeiha Club, Michiru Yamane, Masanori Akita felelnek ezért a gyönyörű soundtrackért. Hatalmasat dob a játékélményen. Fenomenális. És ha nem tetszik egy adott pálya zenéje, akkor választhatunk másikat! Persze ehhez meg kell szerezni a már említett lemezeket, melyek gondosan el vannak rejtve, de ha úgy kívánjuk, minden pályára betehetjük a Bloody Tearst, vagy akár az utolsó pályára kiválaszthatjuk a Prologue-ot. Igen, a Symphony of the Night zenéit is hozzárendelhetjük a DXC pályáihoz!

A normál sztori mód mellett egyébként van Boss Rush mód, ahol a főellenségeket kell egymás után legyőznünk. Itt lehetőség van akár két játékos módban is játszani. És említettem korábban a plusz egy játékot. Ez a Rondo of Blood mellett eredetileg is megtalálható Akumajou Dracula Peke nevezetű minijáték. A világ legjobb játéka mellesleg... neeem, ebben semmi szarkazmus nem volt.

Összességében ez a játékcsomag nagyon kellemesre sikerült. A felújított Rondo of Blood szuper, a Symphony of the Night jelenléte önmagában jó dolog. Bár sajnálatos, hogy a Sega Saturn verzióban található extra helyszínek nincsenek benne, de legalább a SotN ezen verziójában játszhatunk Maria Renardként (ellenben a PS1-es kiadással, ahol csak Alucard és Richter volt játszható karakter).

A játékot ajánlom minden Castlevania rajongónak és mindenkinek aki szereti a nehéz platformer játékokat. Nem ajánlom azoknak, akik türelmetlenek, vagy csak egy laza, kellemes kikapcsolódásra vágynak komolyabb kihívások nélkül. A játék nehéz és nagyon sok kudarccal társul ez.

Összegzés pontszámokban kifejezve:
Játékmenet: 8/10 (egyszerű, de nagyszerű, kihívásokkal teli és szórakoztató)
Irányítás: 8/10 (korlátolt ugrás, de gyorsan reagál a karakterünk mindenre)
Hangok: 8/10 (szép környezeti hangok, egész jó angol szinkron)
Zene: 10/10 (mestermű)

Újrajátszhatóság: 6.5/10 (extra játékokat nem számítva)
Extrák: 8+1*/10 (eredeti Rondo of Blood (PC Engine verzió) és Symphony of the Night (PS1 port))

(*+1 pont a Peke miatt, mert az ugye annyira jó!)

Ezek után kérdés, miért is nincs Symphony of the Night remake? De tényleg, iszonyat jól meg lehetne csinálni! Egyedül a soundtrackhez nem nyúlnék hozzá, mert az alapjában véve mestermű és csak elrontani lehetne. Hobbi játékfejlesztői és modellezői elmém fogaskerekei erősen kattognak, ahogy Castlevania toronyórájának kerekei... (de azért a medúza fejeket inkább hagyjuk, ha lehet)