Egy gép a disznóknak... hiányzó alkatrészekkel

Három évvel ezelőtt megjelent egy piciny fejlesztőcsapat, a Frictional Games Amnesia - The Dark Descent című túlélő horror játéka. Hatalmas siker volt, sokan a legfélelmetesebb, legnyomasztóbb horror játéknak titulálták. Mint ahogy sejthető volt, lesz folytatás. 2013. szeptember 10-én megjelent A Machine for Pigs címet viselő rész, melyet a Dear Estherről ismert The Chinese Room fejlesztett...

Spoiler mentes értékelés, gondolataim a játékról.

Hatalmas lelkesedéssel vágtam bele az új játékba. Új fejlesztő csapat, új zeneszerző. A Frictional Games pedig inkább csak a kiadó és felügyelő volt a játék munkálataiban. A játék története 60 évvel a The Dark Descent eseményei után játszódik 1899. december 31-én. A két történet nem kötődik egymáshoz, ez egy közvetett folytatás. Főhősünk Oswald Mandus ipargyáros, ki mexikói expedíciójából hazatérve lázasan fekszik ágyán, álmodva egy hatalmas gépről...

Oswald kalandjai saját házában kezdődtek. Első észrevételem, hogy a grafika nem sokat változott. De ez nem zavart. Az Amnesia sem volt csúcs a maga korában mégis hihetetlen hatásos volt. A játék kezdetén tippek formájában megkaptuk az irányítást. Ezúttal nincs inventory, nincs elmeállapot mérő, se életerő. Persze, meghalni ettől még meg tudunk. Ami még változtatás volt, hogy a lámpánk, amit a játék elején találunk meg, nem tud kifogyni. Ezenfelül sokkal kevesebb a felvehető tárgy. Hmmmm... gondoltam magamban, okés, kivettek pár dolgot, de mással pótolható a régi játékban keltett hatás. A zene, a hangok nagyon jók a játékban, és fontos részét képzik egy ilyen játék hangulatában.

Kemény egy óra játék után a kezdeti lelkesedésem csökkent... alig történt valami. Egyszerű puzzle-öket kellett megoldanom. Rádöbbentem hamar, az inventory hiánya probléma, nem volt így technikailag sem kivitelezhető, hogy a fejlesztők rávegyék a játékost arra, hogy régi helyeket látogassanak meg egy új, megszerzett eszközzel a hátizsákunkban. Szóval a játékban csak előre és előre haladunk, nincs visszafordulás. Meglehetősen sok zárt ajtó volt, és sok ajtó ránk záródott egy terület elhagyása után. Hiba volt, nagy hiba volt ez is. Mert így lényegében egyfajta biztonságérzetet adott a játék. Bezárult ajtók, nincs hová menekülni, nem jöhet onnan semmi és hamar rájöttem, hogy nincs és nem is lesz igazi veszély. Igazam volt... sajnos. A lámpám csak tovább növelte biztonságérzetem. Hiába az ijesztő hangok, hiába az érdekes, szomorú és érdekes történet, nem féltem. Hiányoltam a lámpa töltését. Hiszen, ha kellett volna töltögetni, akkor több helyen körül kellett volna nézni, több időt tölt a játékos a felfedezéssel, lett volna értelme plusz szobákat épületeket készíteni, és nem csak mentem volna előre megállás nélkül. Hosszabb és félelmetesebb lett volna a játék. Persze, így is sok helyet megnéztem, mert kíváncsi voltam, de igazából értelme nem volt.

Vegyes érzelmekkel voltam teli egy óra után. Bosszús voltam. De nem hagytam abba, nem tudtam abbahagyni a játékot, mert reménykedtem, hogy valami lesz, valamint a sztori folyamatosan fenntartotta az érdeklődésem. A történet tetszett, nagyon tetszett, valamint a helyszínek is. London utcái, géptermek, templom, és még sorolhatnám. A helyszínek jók, a megvalósításuk szép, a hangokkal együtt különleges, magával ragadó atmoszférát adtak a játéknak. De nem volt különösebb izgalom, félelem. 1 óra telt el, tovább haladtam és végre kezdhettem reménykedni. Hallottam az első igazi veszélyforrást. Kezdtem kicsit félni. Kezdett meglenni a hangulat. Aztán szembe álltam azzal a szerencsétlen, torz, malacképű, de mégis emberi teremtménnyel. Aztán elfutottam és 10 másodperc alatt leráztam... mindössze 10 másodpert alatt! A lámpa nyugtatott, láttam őt, nézhettem őt. Ekkor kezdtem el hiányolni az elmeállapot mérőt az első játékból. Milyen kár, gondoltam magamban.

Sajna a játék maradék része is így telt. Lényegében a végefelé már szlalomoztam az ellenségeim között. Egyszer-kétszer megsérültem, egyszer majdnem meg is haltam, de saját hibámból, mert magasról akartam leugrani. Nem haltam bele és szépen lassan meggyógyultam. A történet hajtott előre, a történet mesélése nagyon jól működött. A szinkronhangok erőteljesek, hatásosak, nagyon el lettek találva. De hamar véget ért a kaland. Célomat teljesítettem, és nem azzal az elégedettséggel hagytam abba a játékot, mint az első részt. A befejezés bár jó volt, de így nem éreztem magam olyan felszabadultnak, mint a The Dark Descent esetében, mert nem is volt igazán feszültség. A történet méltóképpen lett lezárva. Dicséret a történet írójának. Bár helyenként kiszámítható volt, összességében nagyon jó.

Viszont frusztrált voltam, mert akkora potenciál volt a történetben, meg a helyszínekben, olyan sokat ki lehetett volna belőle hozni! De a The Chinese Room egy Dear Estherre emlékeztető játékmenettel és történet meséléssel szolgált, mely nem méltó a régi Amnesia nevéhez.

Nem mondom, hogy rossz játék. De aki játszik vele, felejtse el az első részt, mert ez más élmény lesz. Csalódott vagyok, mert nem azt kaptam, amit vártam. És látszik a kritika gyűjtő oldalakon is. Nagyon sokan lehúzták a játékot. Én is kicsit átverve érzem magam. Jó volt, de nem az, amire számítottam. És az a 4-5 óra játékidő sem sok.

Minden a helyén volt, majdnem minden. Csak éppen a gépezet legfontosabb fogaskerekeit vették ki. A gépezet szívét tépték ki! A játék magját, mely az Amnesia - The Dark Descentet olyan nagyszerűvé tette. Talán, ha a Frictional Games csinálta volna egyedül... ők meg tudták volna csinálni, mint ahogy eddig mindent. Penumbra sorozat, első Amnesia, nagyszerűek voltak. Nem lettem volna ellene az újításoknak, változtatásoknak, ha működnek. De az egyszerűsítés minden téren rossz irányba vitte az Amnesia - A Machine for Pigs című játékot.

Mindenesetre nem vesztettem el a hitemet. Nagyon csalódott vagyok, de tudom, hogy tanul mind a két csapat a hibából és a következő Amnesia jó lesz! Hiszek bennük!