Trine teszt

A mostanra már húsz főre duzzadt Frozenbyte fejlesztőcsapatról nem mondható el az a tény, hogy korábban igazi sikerjátékokat tettek le az asztalra. A Shadowgrounds című alkotásuk nem volt olyan felejthető, hogy a játszhatatlan jelzőt ráaggassuk, sőt, nagy általánosságban mindenki pozitívan nyilatkozott a játékról. A folytatás sem sikerült rosszabbra, a fix kameranézettel ellátott shoot’em up kellemes szórakozást nyújtott annak, aki kipróbálta. A csapat azonban nem folytatta a Shadowgrounds sorozatot, hanem úgy döntöttek, hogy áteveznek a fantasy területére, amiben egy igazi side scroller játékot szerettek volna megalkotni, logikai fejtörőkkel és kellő változatossággal. Általában nem ülök le egy ilyesmi játék elé, mert eléggé idegen számomra ez a stílus, de valami azt súgta, hogy nem ártana kipróbálni a Trine című Frozenbyte programot (ez viszonylag későn, de sikerült is). Az első húsz perc után azonban olyannyira megkedveltem a játékot, hogy nehezen tudtam elszakadni ettől a csodaszép mesétől. Mégis mivel vett le a lábamról a Trine? Ezt próbálom majd a következő sorok segítségével bemutatni.

A Trine története három, egymástól jelentősen eltérő hős útját mutatja be nekünk, nem kevesebb, mint tizenöt pályán keresztül. Abban biztos vagyok, hogy a sztori miatt nem kell félniük a nevesebb fantasy íróknak azért, mert a Trine miatt csökkenhet az irodalmuk által generált bevételük, ugyanis elég egyszerű a cselekmény bemutatása. Körülbelül annyiban ki is merül a dolog, hogy vannak a jó hősök és a galád gonoszok, az előbbi társulat legyűri az utóbbit, és kifújt. Itt mindjárt felmerül az a kérdés, hogy tekinthető-e a mese színvonala negatívumnak egy side scroller játék esetében? Nos, ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, akkor nem igazán, hiszen egyrészt a Trine cselekménye bár végtelenül egyszerű, azért nem rémesen bugyuta, másrészt ebben a stílusban sokkal többet ér az, ha van egy remekül működő játékmenet, ami elvonja a figyelmünket az ilyen botlásokról. Jó, nem azt mondom, hogy nem léteznek ebben a kategóriában olyan játékok, amiknek nagyszerű a sztorija, elég csak megemlíteni a 2010-ben megjelent Limbo-t, ami igenis megmutatta, hogy lehetséges mély mondanivalót belecsempészni ebbe a műfajba is. A Trine azonban azzal igyekszik palástolni történeti hiányosságait, hogy kissé megfricskázza a szokásos fantasy karakterek személyiségét. Derék lovagunk, Pontius a játék elején nem igazán törődik mással azon kívül, hogy megtömje a bendőjét, Amadeus, a varázsló pedig képtelen megtanulni egy egyszerű tűzlabda varázslatot, ellenben szüntelenül csapja a szelet a materiális vagyonokra vágyódó tolvajunknak, Zoya-nak. Ezekből a dolgokból néha valóban elsülnek többé-kevésbé poénos beszélgetések, úgyhogy alkalomadtán azért fogunk mosolyogni. Nagyon sajnáltam azt, hogy a háttérvilágról nagyon kevés információ derül ki, mert a Trine univerzum egyszerűen ámulatba ejtő.

Kalandunk kezdetekor az első dolog, amit meg kell majd tennünk, hogy összeszedjük az állunkat a gép előtt. A Trine egész egyszerűen csodaszép, ha minden beállítást maximumra állítunk, nincs az a játékos, aki ne ismerné el a megjelenítés kiválóságát. Én például pár percig meg se mozdultam a karakterekkel, hanem bambán nézegettem a különféle fényeffekteket, a hold misztikus csillogását, az apró bogarakat, ahogyan körülveszik a fáklyákat. Mikor végre sikerült rávennem magam, hogy elinduljak, a karakter animáció megintcsak arra késztetett, hogy elámuljak. Hőseink minden megmozdulása aprólékosan kidolgozott, tolvajunk játszi könnyedséggel ugrál platformról platformra, a terebélyesebb lovagunk egy nagyon kicsit lomhán mozog, de ha harcra kerül a sor, megembereli magát, mágusunk pedig varázslás közben elegánsan mozgatja karjait. Pár perc után sikerült azt is nyugtáznom, hogy a fizikai motor is nagyszerűen működik a Trine-ban. Mivel a fejtörők jelentős hányada pont a fizikához kapcsolódik, ezért szinte kötelező, hogy ez az aspektusa megfelelően állja a sarat a játéknak. Leginkább akkor fogunk szembesülni ennek kiválóságával, amikor tolvajunkkal kilövünk egy nyílvesszőt, az pedig kecsesen ívelt röppályát alkotva szeli át a képernyőt. Ne feledkezzünk meg a varázsló levitációjáról sem, amikor egymásra rakosgatjuk a dobozokat, vagy mozgásba hozunk vele egy platformot, az pontosan úgy fog megmozdulni, ahogyan a valóságban is tenné. Külön kiemelném még a zenét is, ami elképesztően varázslatosra és hangulatosra sikerült, és a környezet hangjai is nagyon rendben vannak. A Trine megjelenítése és hangvilága valóban ámulatba ejtő, de az igazi erőssége a játéknak nem csupán a grafikában keresendő.

A játék fő mozgatórugója a különféle trükkös fejtörők megoldása lesz, melyek fokozatosan nehezedni fognak. A későbbi pályákon gyakran kell majd megállnunk, hogy szemügyre vegyük az előttünk álló környezeti kihívásokat. Ki kell hangsúlyoznom azt, hogy egy-két igazán frusztráló esettől eltekintve a Trine fejtörői inkább a kellemesen nehéz kategóriában vannak. Nem sok olyan pályarész adódik, ahol a hajunkat fogjuk tépkedni, de azért néha tényleg érdemes kicsit lassítani, körülnézni és megtervezni, mit is akarunk tenni. A továbbjutásunkat nem csak a sokféle fejtörő nehezíti, hanem a környezeti ártalmak jelenléte is. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor hatalmas, tüskékkel telerakott szakadékok fölött kell pontos ugrásokkal közlekednünk, de megemlíthető a forró hangulatot teremtő tűzfújó csapdák jelenléte is. Ha ez még mindig nem lenne elég nekünk, ott vannak az ellenfelek is, akik nagyon készségesek, ha bőrünk lenyúzásáról van szó. A játék hajlamos arra, hogy egyszerre több ellenfelet is bepakol nekünk a kényesebb pályarészekre, amitől néha tényleg idegbajt lehet kapni, de azért nem kell mindjárt a nyugtatókért nyúlni, ha fűbe harapunk a csontvázak miatt. A ropikon kívül másfajta ellenfél nem nagyon fog az életünkre törni (a roppant idegesítő denevéreket és pókokat érdemes még megemlíteni), de őket is épp elég lenyomni, pláne, hogy a későbbiekben íjjal és pajzzsal felszerelkezve rontanak nekünk.

Három hősünk játékstílusa jelentősen különbözik, ez pedig eléggé megnöveli a játék változatosságát. Kezdeném azzal, hogy egyes szituációkban mindig valaki másra lesz szükségünk, hogy előre jussunk. Ezt az határozza meg, hogy éppen melyik karakter speciális tulajdonságait kell majd bevetnünk a siker érdekében. Lovagunk az egyetlen, aki képes a közelharcra, ezért ha sokan körbevesznek, ő lesz az, akire leginkább számíthatunk. Kardjával és kalapácsával pár pillanat alatt rendet rakhatunk, sőt, a pajzsunk segítségével még ki is védhetjük a ránk zúdított csapásokat. Képesek vagyunk felemelni a nagyobb súlyú ládákat és köveket, illetve el is hajíthatjuk őket, ha ügyesen célzunk, jelentős veszteséget okozhatunk az ellenfelek soraiban. Tolvaj leányzónk a kezére erősített horgot bármilyen fa és ahhoz hasonló felületbe belelőheti, ami így kötelet ereszt, ennek segítségével pedig a nagyobb szakadékok felett is átjuthatunk. Emellett ő úszik a legfürgébben, illetve a mozgása is gyorsabb valamennyire a másik két hősnél. Íjával tekintélyt parancsoló módon tudunk irtani távolról, de ha közel jönnek, fel kell venni a nyúlcipőt. Varázslónk pedig nem rendelkezik semmilyen támadásra alkalmas eszközzel, ellenben dobozokat, lebegő platformokat és deszkákat tud előteremteni a semmiből, melyeket aztán pakolgathatunk a levitáció segítségével. A három karakter képességeinek alkalmazásával bármilyen akadályt abszolválhatunk, csak épp rá kell jönni, hogy éppen mire van szükségünk az adott helyzetben.

A Trine nem csupán egy side-scroller és platformer hibrid, hanem belekerült egy igen szerény fejlődésrendszer is. Minden speciális képesség három szintre fejleszthető a szintlépések során kiérdemelt Skill pöttyök segítségével, a tapasztalati pontokat pedig a pályán elszórt és az ellenfelekből is pottyanó zöld üvegcsékből szedhetjük össze. Majd elfelejtettem, ezekből a fiolákból a másik, kék színű lesz az, ami pótolja a talentumok során elhasznált energiát. Életerőnk feltöltéséhez pedig a szív alakú italokat kell majd felszedni, ez is általában a csontváz barátainkból esik. Akkor sincs túl nagy probléma, ha valamelyik karakterünk elhalálozik, mert a Trine checkpoint-szerű mentésrendszere ezt kiküszöböli. Ha elérünk egy új checkpoint-hoz (vagy visszamegyünk egy régihez), akkor a megboldogult hős feltámad. Kalandjaink során találni fogunk rengeteg felszerelést is, amelyek valamilyen extra erősítést adnak majd nekünk, lesznek olyan csecsebecsék, amelyek csak egyetlen egy vitézünknek szolgáltatnak majd bónusz dolgokat, de a kezünk közé akadnak majd olyan általános tulajdonságokat javító tárgyak is, amiket bárkinek odaadhatunk. Ezeket a felszereléseket általában ládák rejtik, amelyekbe úgy is belebotlunk, ha nem keressük őket, viszont néhány darab megközelítése elég kacifántos úton lett megvalósítva, ezzel is növelve a játék nehézségét.

Sajnos a Trine-nak is megvannak a maga bajai, a legfontosabb hiányosság a multiplayer opció eléggé szegényes kínálata. Lehetőségünk van coop módban játszani, ehhez viszont szükségünk lesz plusz controller-ekre, így ha nem rendelkezünk ilyesmivel, marad az egyedül történő végigjátszása a játéknak. Interneten keresztül lezajló többjátékos mókára sajnos nincs lehetőségünk, pedig mennyivel hangulatosabb lenne, ha mindenféle plusz játékvezérlőt igénylő macera nélkül tudnánk többedmagunkkal is kalandozgatni. Ahogyan már korábban említettem, néha hajlamos a játék picit frusztrálni az embert, főleg akkor, amikor a túl sok ellenség miatt nem tudunk megfelelő időzítéssel kikerülni egy mozgásban lévő csapdát. Szerencsére ilyesmi rendkívül ritkán fordul elő, de azért meg fogjuk tapasztalni ezt az árnyoldalát is a Trine-nak. A fizikai motor kiválósága ellenére néha hajlamos produkálni egy-két érdekes eseményt, de ezek általában nem rombolják le a játékélményt, ugyanis egyszerűen korrigálhatjuk őket. Nem feltétlenül negatívum, de én úgy éreztem, hogy amikor az utolsó pályát is sikerült teljesítenem, nem éreztem azt, hogy valamikor majd megint előveszem a játékot. A szavatossága számomra nem volt megfelelő, hiába szép és élvezhető a játékmenet, valahogy nem érzem azt, hogy megint nekiülök majd a későbbiekben. Természetesen ez szubjektív érzés lehet, de azért sejtem, hogy nem én leszek az egyedüli, aki nem fogja megint elkezdeni pályáról pályára a játékot.

Túlnyomórészt roppant elégedett voltam a Trine-nal. Nem egy olyan játék, amit hatalmas marketing kampány övezett, nem hiszem, hogy akkora büdzséből készült volna el, mint egy nagyon nagy név a játékiparban. Mégis azt vettem észre, hogy számos, több tízezer forintba kerülő terméknél sokkal jobb szórakozást biztosít számomra. Már a megjelenítés miatt a hatalmába kerít minket az a színes-szagos fantasy érzés, mindehhez még hozzájárul a lágy és csodaszép zene, az olajozottan működő játékmenet, a sok zseniális fejtörő, amelyek megfelelő nehézséggel rendelkeznek. Nem mondom, hogy túl nehezek, mert aki erősebb logikából, annak nem jelent igazán nagy kihívást a legtöbb feladvány, de azért tényleg gondolkodásra késztet egy-két pályarész. Az online játéklehetőség hiánya számomra egy fájó pont, de ez akkor sem billenti el negatív irányba a Trine-ról alkotott véleményemet. Ha egy kis agytornára vágysz, és emellett még szeretnél egy jót szórakozni, semmiképpen nem érdemes kihagyni a Trine varázslatos világát.