The Last Of Us: Left Behind teszt (PS3)

Ezen sorok leírása közben is azon gondolkodom, hogy talán esti programként nem épp valami kis pörgős, és látványos filmet kellene választanom szórakozásként, hanem a főjátékot újra elkezdeni elölről. Mivel nem volt elegendő tárhelyem a konzolomban, így képes voltam azt merevlemezzel bővíteni, hogy az idén megjelent Left Behind alcímre hallgató kiegészítő részt is magaménak tudhassam.

Azt szokták mondani, hogy az ember élete folyamán sokat változik. Engem az ilyen bölcsességek nem nagyon érdekeltek, s igazából most sem tartom olyannyira fontosnak őket, melyek hatással lennének az életemre. Azonban ahogyan telik az idő, s olykor nosztalgiaként visszagondolok dolgokra rájövök, hogy bizony igazuk volt ezeknek az embereknek. Emlékeim nem csalnak még az ezredfordulón köpködtem az akkor friss szórakoztató technika üdvöskéjeként megjelenő PC-t az otthonunkban, mert ennek a megvásárlásának köszönhetően nem kaphattam meg az általam nagy becsben tartott filmet VHS-en.
Időközben azonban olykor felvillant egy-egy olyan cím a közelemben, ami felkeltette a figyelmemet. Így hát a közellenségnek tartott számítógép manapság már a hétköznapi életem része, s elég sok olyan alkotás volt, amelyet már többször végigvittem. Hasonló hozzáállásom volt a konzolok iránt is, de a nagy hírversét kapó Uncharted és a The Last Of Us olyannyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy végül beruháztam egy Playstation3-ba. Innentől kezdve persze nem volt megállás, s eddig szerencsére az egyik legjobb vételek voltak az eddig felsorolt eszközök és szórakoztató címek.

Azt kell azonban mondjam, hogy az utóbbi cím viszont nem véletlenül kapott annyi elismerést, jelölést, melyeknek 80%-át bizony meg is nyerte. Tehát a Naughty Dog bezony tudhat valamit. Ezen sorok leírása közben is azon gondolkodom, hogy talán esti programként nem épp valami kis pörgős, és látványos filmet kellene választanom szórakozásként, hanem a főjátékot újra elkezdeni elölről. Mivel nem volt elegendő tárhelyem a konzolomban, így képes voltam azt merevlemezzel bővíteni, hogy az idén megjelent Left Behind alcímre hallgató kiegészítő részt is magaménak tudhassam.

Az alapjáték tökéletesen meggyőzött arról, hogy talán most először tényleg érdemes lenne többet belefektetnem egy játék kiegészítőjébe. Nem mondhatom azt, hogy negatív csalódás ért, habár tény, hogy ahhoz, hogy tényleg magaménak tehessem a Left Behind-ot bizony kissé többet kellett költenem merevlemez vásárlás, ugyebár…). Arról nem beszélve, hogy én kizárólag a fizikai adathordozók híve vagyok, így aztán ezzel kapcsolatos minden eszmémet kénytelen voltam félre tenni annak érdekében, hogy vizuális kapcsolatot teremthessek a tavalyi év legjobb játékának kiegészítő epizódjával.
Történeti szempontból a Left Behind két idősíkon fut. Az egyikben megismerhetjük Ellie háttértörténetét, azt az időszakot, amikor még nem ismerte védelmezőjét. Illetve némileg magyarázatot kapunk az alapjáték végi döntésére is. Mindezek mellett pedig a The Last Of Us egyik meghatározó részletének mozaikszerű bemutatását megkapjuk, melynek köszönhetően tudomást szerezhetünk arról, hogy az egyik legfordulatosabb eseménysor miért is nem ért véget valamelyik karakter halálával.

Őszintén bevallva mielőtt még nekiültem volna az alapjátéknak, rengeteg videót megnéztem róla. Így aztán egy kissé meglepődtem miután magamévá tettem majdnem húsz órányi kemény játék után, hogy mégsem egy vérbeli akciójátékot kaptam. Persze öröm lett volna számomra, ha ugrálhattam volna össze-vissza, miközben mindenkit legyilkolok magam körül, de azt a fajta stílust, s megvalósítást, amit az asztalra tettek a készítők részemről hatalmas pozitív csalódás volt. Az lett volna, ha ezeknek a motívumoknak legalább a fele nem tér majd vissza a kiegészítő epizódban. Kissé meglepődtem, hogy fegyverhasználat sokkal inkább háttérbe szorult, így legtöbbször tényleg kénytelenek vagyunk, hogy az eszünket használva juthassunk tovább. Ebből fakadóan pedig nem meglepő, hogy ugyan tényleg rövid a játék, de ennek ellenére, ha beleszámoljuk az elhalálozásokat, akkor feltehetően a program által jegyzet időnek a dupláját is megkaphatjuk. Másfelől számomra kicsit szájhúzás volt a vége, hisz Ellie háttértörténetében szinte semmi harc nem található, így ebből a szempontból kissé csalódás volt. Ennek ellenére mentem tovább a kiszabott úton, de rá kellett jönnöm, hogy ez így jó, ahogy van. Hisz így tökéletesen bemutatható Riley és Ellie kapcsolata, s azáltal, hogy nem kell minden percben harcolnunk, s nem is rontanak ránk félőrült emberek nagyobb érzelmi vonalat kap a játék. Ez viszont a végén rendkívül nagy hatást ér el.

Mint ahogyan fentebb is írtam szinte minden olyan motívum visszatér, amit az alapjátékból kaptunk. Bevallom én minden játékot először könnyű nehézségi szinten nyomom végig, mert valahogy nem abban érzem a kihívást, hogy teszem azt egy ellenfelet nem tudok megölni, mert azon a szinten rám köp és meghalok, míg az elsőt választva simán átmegyek rajta. Egyértelmű, hogy nálam ez leginkább azért van, mert akkor elég magassá válik az újrajátszási faktor száma. Itt is így ültem neki, mivel az alapjátéknál okozott némi fejtörést pár jelenet még könnyű nehézségi szint, de a Left Behind-nak nem mertem elsőnek neki ülni úgy, hogy majd megmutatom én vagyok a tökös gyerek, mert a legnehezebb szinten nyomom. Ennek ellenére viszont a szemöldököm sokszor ragadt a plafonra, ugyanis akadtak olyan helyzetek, amikor nem sok kellett ahhoz, hogy a kontroller megismerkedjen az új szőnyegemmel elég közelről.
Azonban a kiegészítő résznél sokszor akadtak olyan momentumok, hogy nem lehetett rambót játszani. Egyrészről nem kaptunk terülj, terülj, asztalkát fegyverek terén. Másrészről pedig hiába volt valamilyen kellemes eszközünk, ha hozzá szinte alig volt muníciónk, s közben az ellenfelek meg voltak. Nem is kevesen. Ilyenkor jöttek a téglák, üvegek, cserepek, melyeket akár nekivághattunk másoknak, vagy eldobhattuk messzire, hogy legalább tudjunk mozogni. Persze a fertőzöttek, és az emberek egyébként sem bírják egymást, így akár azt is megcsinálhattuk, hogy egymásra uszítva egy jó trükkel máris mehettünk tovább.

A fentiekkel ellentétben azért kíváncsi voltam, hogy vajon most mennyire is fog leesnem az állam a grafikát látva. Továbbra is akadtak olyan momentumok, amelyeknél úgy éreztem, hogy még mindig nem sikerült eltalálni a rendes fizikát, ami a karakterekre és egyéb tárgyakra vonatkozott (pl. párnára fekvés). Azzal tisztában voltam, hogy azért akkora nagy ledöbbenést nem kell várnom, lévén a játék továbbra is csak sima HD felbontással rendelkezik, melynek köszönhetően egy kompatibilis Full HD készüléken sajnálatos módon a textúrák nem olyan élesek, mint ahogyan kellene lenniük. Nyilván nem a játék hibája, ennyit tud a konzol. Nem véletlenül, hogy a szóban forgó cím majd jön a következő konzol generációra is. Viszont az előbb leírtak alapján sikerült meglepődnöm, ugyanis olyan helyszíneket sikerült generálnia a készítő csapatnak, hogy csak lestem magam elé, s legszívesebben nem is mentem volna sehová, csak körbejártam volna az egész terepet.

Példának okáért a plázában bolyongani számomra felért egy virtuális orgazmussal, ami a látvány okozott. Fantasztikus jelenetek sora volt ez számomra, s szinte én is éreztem azt az érzést, amit a karakterek is. Teljesen át tudtam érezni, hogy mi volt előtte, s végül mi lett a helyszínnel, s milyen életük is lehetnek azoknak, akik itt megfordulnak. Mielőtt leültem jobban belemelegedtem volna a játékba tényleg hiányoltam az akciót, de végül mindezt sikerült elfelejtenem.
Fentebb is említettem, hogy véleményem szerint körülbelül 4500 forint nekem nem tűnt soknak ezért a kiegészítő részért. Az más kérdés, hogy ha elég leleményesek vagyunk, vagy ha másodjára ülünk neki akkor bizony elég rövid lehet a játékidő. Ellenben így nem biztos, hogy nincs ez túlárazva, még akkor sem, ha a játékélmény pótol mindenért szinte. Én ellenben azok közé tartozok, akik a 12 GB-os konzolt szereztek be, s ebből fakadóan kénytelen voltam merevlemezt vásárolva bővíteni a belső tárhelyet, hogy játszhassak a játékkal, így a végső összeg nálam többre rúg. Habár még így olcsóbban jött ki a dolog, mint ha alapból nagyobb tárhellyel rendelkező konzolt vásároltam volna.

Itt ülve a monitor előtt jelen pillanatban azon gondolkozom, hogy vajon mikor is tudnék ismét nekiülni a játéknak. Pontosabban mikor is lesz majd nagyobb lélegzetvételnyi időm ahhoz, hogy ténylegesen végig tudjam játszani még egyszer az általam preferált címek mellett, ugyebár. Azonban eszembe jut, hogy mekkora nagy élményt kaptam, s ezt annak köszönhetem, hogy beruháztam egy konzolba. Ilyenkor viszont eszembe jut, hogy hányan vannak azok, akiknek anyagi helyzetük nem teszi lehetővé eme gyöngyszem beszerzését. Nyilván a konzol vásárlásra való ösztönzés van az exkluzív címként való léte mögött, de azért valahol elgondolkodtató, hogy ténylegesen mekkora siker is lehetne az alapjáték a kiegészítőjével együtt, ha multiplatform lenne.
Mindenesetre én csak annyit tudok mondani összegezve, hogy akinek lehetősége van akkor tegyen egy kört a The Last Of Us-szal, s ha elnyerte tetszését, akkor kihagyhatatlan a Left Behind.