The Last Of Us (PS3) teszt

Elég kevés olyan játékkal találkoztam, ami ennyire be tudott szippantani, hogy nem idegesített az átvezető animáció, hanem alig vártam, hogy jöjjön a következő, melyben újabb információkat tudhatok meg.

Van annak talán már hét éve is, amikor egy szép tavaszi napon egy általam nagy becsben tartott játék rajongói fórumán úgymond vitába keveredtem két szerkesztővel. A vita központjában leginkább az állt, hogy ők, mint konzol tulajdonosok nem igazán tűrik, ha egy árva szó esik is a PC-ről akár, mint problémaforrás, akár mint hétköznapi beszédtéma. Nem csak nem értettem, hogy mi ez a nagy konzol imádat, de még azt sem tudtam felfogni, hogy hogyan lehet úgy játszani, hogy egy konzerv doboznyi nagyságú műanyag valami van a kezünkben. Mondjuk annyira nem is izgatott a dolog, hisz a konzolok nem is érdekeltek mindamellett, hogy anyagi keretem sem tette volna lehetővé azt, hogy akár egynek is tulajdonosa legyek.
Ahogyan elhagytam az iskola padot azonnal beleöltem mindenbe a pénzem, amire vágytam, s számomra megvásárolható volt. Első körben így egy új TV vásárlása volt a cél, mely megvalósulása után egyre inkább kényelmetlenné vált a klaviatúra és egér használata játék közben, mint irányító eszköz. Ekkor fordultam a kontrollerekhez, s itt már nem volt megállás. Időközben az Uncharted széria már trilógiává bővült, s ugyan eléggé epekedtem irányába, de azért nem adtam arra a fejemet, hogy beruházzak egy konzolra. Azonban a tavaly megjelent The Last Of Us-nál viszont már egyértelművé vált, hogy annyira megvett a játék kilóra már a látottak, s olvasottak alapján, hogy idő kérdése egy Playstation 3 megvásárlásra. Ahogyan sejtettem végül mégis rászántam magam egy megvásárlására, s idén január végén már tulajdonosa is lehettem egynek. Innentől kezdve pedig szinte minden negatív érzésem elszállt a konzolokkal szemben. Persze mielőtt még a címbeli játékkal mehettem volna akár egy teszt kört is fontosnak tartottam a korábban megjelent címek kipörgetését. A The Last Of Us nagyon érdekelt, így végül valamikor február végén került megrendelésre, de csak nemrég tudtam nekiülni. Vártam rá, sokat. Nem hiába!

Noha többször megfogadtam már, hogy felhagyok a tervezéssel, mert valami mindig közbeszól, de a játékkal kapcsolatban valahogy ez nem sikerült. Mivel egyrészről dolgozni is kell valamikor, s némi pihenés sem árt, mely alatt nem a képernyő előtti tespedést értem, így márciusra terveztem a játék dobozos változatának a megvásárlását. Azért pár mondat erejéig kitérnék arra, hogy számomra eléggé elképesztő, hogy mekkora árrések, s árkülönbségek lehetnek offline és online boltok között. Hisz itt két ezer forintos eltérést nem számolva két bolt között jóformán a húsz ezer magyar forintot kóstolta a játék ára, míg online gameshopon keresztül fele annyiért sikerült megszereznem. Érdekes. Épp ezért is döntöttem úgy, hogy mielőtt még feljebb menne az ára be kell szereznem. Így február végén már epekedve vártam a futárt, hogy meghozza a régóta várt játékot.
Többször fordult velem olyan, amikor valamilyen vizuális anyag olyannyira jóra sikerült, hogy egyszerűen nem tudtam mellőle felállni. Valahol féltem a játéktól, mert a látottak, olvasottak alapján sajnos sikerült eléggé feltornázni az elvárásomat felé. Amikor megérkezett nem is rohantam neki, inkább vártam a másnapot, amikor kissé pihentebben tudok nekiülni ennek a sokak által nagyra tartott, s elég sok pozitív dicséretet begyűjtött kalandnak. Ha őszinte akarok lenni, akkor a legnagyobb félelmem abban rejlett, hogy csalódok majd nem kicsit, hisz egészen más valamit érezni, ízlelni, mint csak olvasni, látni. Kicsit húzós hónapkezdésem volt, de a játék tesztelését semmiképp sem akartam nem meglépni, s másik félelmem pedig az volt, hogy mi van akkor, ha annyira magával ragad a játék, s nem tudok felkelni mellőle? Azért érdekes lett volna másnap karikás, bedagadt szemekkel munkába menni, s végigszenvedni a napot sűrű ásítozások közepette.

A történeti rész elég jóra sikerült. Ezt azért is mondom, mert elég kevés olyan játékkal találkoztam, ami ennyire be tudott szippantani, hogy nem idegesített az átvezető animáció, hanem alig vártam, hogy jöjjön a következő, melyben újabb információkat tudhatok meg. Ami pedig valóban érdekes, hogy ebből a szempontból szinte minden egyes írott dolog olyan információval bír, mely élményromboló lehet azoknak a számára, akik még nem, de szeretnének a jövőben leülni a játék mellé. Így nagy vonalakban csak annyit kell tudni a történetről, hogy adva van az emberiség, amely természetesen saját pusztulásának okozója egy vírusnak köszönhetően, mely a népesség java részét megöli, vagy éppen elég érdekes módon létező húszabáló őrjöngő zombivá alakul. Főhősünk Joel, aki egy nap olyan megbízatást kap, hogy az emberiség jövő érdekében ki kell csempésznie a veszélyeztetett zónából egy lányt, név szerint Ellie-t, s biztonságos helyre kell juttatnia.
Ezekkel nagyjából mindenki tisztában volt, s feltehetően van. Épp ezeket teszi le nagyjából az első fél óra, melyben jóformán mindenre fény derül, amire szükségünk van. Természetesen vázolva lesz számunkra, hogy mi is várható a későbbiekben. Az Uncharted-hoz hasonlóan a mentéseknél kutakodva itt is lehetőségünk van megtekinteni a statisztikánkat, amelynél a játékkal töltött idő mellett azt is listázza nekünk, hogy nagyjából mennyi százalékot teljesítettünk. Nálam nagyjából olyan fél órányi játék, s olyan nyolc százaléknyi előrehaladás után valahogy kicsit csalódottan tettem le a kontrollert. Igazából nem égetett a vágy, hogy azonnal, esetleg minél hamarabb a magamévá tegyem a játékot. Kicsit frusztrált is a dolog, hisz megvásároltam egy eredeti szoftvert, illetve a hozzá szükséges konzolt is. Úgy voltam vele futok még egy kört Joel és Ellie történetével, mert élt bennem egy olyan érzés, hogy talán pihenő napomon, pihenten kellene nekiülni ennek a játéknak. Igaz, hogy ez adott lehessen vártam három hetet, de egyrészről a sejtésem beigazolódott, másrészről pedig megérte.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a The Last Of Us olyan történettel rendelkezik, amelyre még nem volt példa. Vagy esetleg olyan szavakkal dobálóznak, hogy ebben semmi klisé nem lelhető fel, illetve olyan események láncolata indul el, amelynek egyszerűen tanúja kell lennie mindenkinek. Második nekifutásra – immáron kipihenten, sok szabadidővel rendelkezve – úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdek minden, s sikerült olyannyira berántani a játéknak, hogy nagyjából a hatodik óra játékkal töltött idő után tettem le a kontrollert. De akkor is csak azért, mert már fájt a fejem, s a szemem is a TV előtt való folyamatos üléstől a sötét szobában. Visszatérve a klisékre, tehát hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyen nem lelhető fel a játékban, illetve nem akadnak olyan helyzetek, amelyeknél előre lehet számolni, hogy mi fog következni. Szerintem elég hosszú lenne a lista, s mindenki tudna legalább kettő olyan címet mondani, ami épp ilyen dolognál hasal el. Itt azonban ez mellékes, hisz olyan érdekes narratívát kapunk, olykor meglepő információkkal, hogy valahogy a felbukkanó klisék, illetve a kiszámítható fordulatok olyan szinten sikkadnak el, hogy arra már nem is érdemes több szót pazarolni. Mindezek mellett pedig nem mehetek el szó nélkül a karakterek mellett, amelyek olyan jól lettek eltalálva, hogy még a legutolsó mellékszereplőre is kíváncsi lettem, s kicsit sajnáltam, hogy nem jutott rá több idő.

Az én kalandom nagyjából 13 óra alatt volt meg, habár ez könnyen feltornázható 18 órára is. Azaz nyugodtan kijelenthető, hogy nem egy délután alatt kijátszható játékról van szó. Mondjuk én azért bíztam ebben, mert kíváncsi voltam a végére, de azért engem is meglepett, hogy a három napra tervezett TV előtt ülésből végül egy hetesre nyújt jóformán, ami még nekem is meglepő volt ahhoz képest, hogy mennyi energiát fektettem a végigjátszásba.
Nagyjából az első óra után már világossá vált számomra, hogy ugyan nincsenek hihetetlenül fejfájdító rejtvények, s nem kell pályákat végigjátszani ahhoz, hogy egyetlen egy ajtót ki lehessen nyitni. Mindezek mellett pedig nem lesz nekünk húszféle fegyverünk, amelyet használva John Rambo-t megszemélyesítve sérülésmentesen futhatunk végig a pályákon. Hisz a játékidőt eléggé szépen meghosszabbítja, hogy karakterünk valóban ember, s vigyáznunk kell rá. Eme kaland közepén már lassan felszisszentem, ha valami épp történt az általam irányítottal.

A fejlesztő csapat ebből a szempontból tényleg fantasztikus munkát végzett. Hősünk valódi hús-vér karakter, akire tényleg vigyáznunk kell. Mivel nem tudtam mennyi idő áll a rendelkezésre majd a kivitelre, s én sem tudtam mennyire leszek majd türelmes, így meglepő volt, hogy a legkönnyebb nehézségi fokozatokon is voltak olyan pillanataim, amikor kénytelen voltam kikapcsolni a konzolt, mert úgy éreztem, hogy azon nyomban földhöz fogom vágni a kontrollert. Joel nem teve, hátitáskájában nem egy fekete lyuk található, így ebből fakadóan a fegyverzetünk, muníciónk véges. Legtöbbször kénytelenek vagyunk arra hagyatkozni, hogy a falhoz lapulva szépen az ellenfél háta mögé osonva tegyük ártalmatlanná, mert egy közelharc végzetes lenne. Én legalábbis többször próbálkoztam, de sajnos nem sült el a legjobban.
Itt nincs olyan, hogy eltalál egy golyó és semmi bajunk nincs. Komoly sérüléseket szerezhetünk, melynek köszönhetően az elhalálozási faktor a játékban igencsak magas. Pillanatok alatt sem tudunk meggyógyulni, hisz akadnak egyes helyeken konzervek, csoki szeletek, melyek minimálisat, de növelnek életerőnkön, de az igazi megoldás mégis a sok szériában használt medipack, melynek száma igencsak limitált a jelenlegi címnél. Persze olykor ott van Ellie, aki segít, de rá sem támaszkodhatunk teljes egészében, csak úgy, mint a történetben felbukkanó karakterekben sem. Így nem marad más, mint hogy a helyszíneket szépen átkutassuk. Egyrészről gyűjtögetők örömére sok minden összeszedhető, másfelől pedig tárgyak megtalálásának köszönhetően fejlődhetünk, vagy épp egyéb eszközöket alkothatunk, készíthetünk.

Fentiek jelentősége pedig elég nagy, hiszen a továbbjutás sokszor neki(k) köszönhetjük. Az adott területen egy-egy tégla, vagy sörös üveg elég nagy érték lehet, hisz jó távolra eldobva magához csalja hangjával az ellenfeleket. Az emberi ellenfeleknél ott vannak a lőfegyverek, melyeknek köszönhetően hamar fűbe haraphatunk, de a fertőzöttek testi erejével pedig puszta kézzel felvenni a harcot sem könnyű. Így a játék nagyobbik részét a lopakodás, s a továbbjutásba ölt gondolkodás teszi ki. Mondhatnám azt, hogy ez idegőrlő, ami egy szinten az is, de valahogy itt olyan hangulat neki készítve, amitől egyszerűen nem lehet szabadulni, s újbóli újrajátszásra késztet.

A tovább jutáshoz olykor azonban nem elég, ha elég szemfülesek vagyunk, s megtudjuk merre kell menni. Ilyenkor többnyire társunkra is kell támaszkodnunk, melyből lesz egy pár a játék folyamán. Azonban egy ilyen világban nem szabad megbízni senkiben, s barátból könnyen lehet ellenség, s ellenfélből pedig könnyen lehet sorstárs. Így azonban jó pár meglepetés érhet minket, ahogyan majd haladunk előre a játékban. Ami engem leginkább megvett kilóra az az volt, hogy mindvégig képes volt fenn tartani a minőségi szintet, mellyel elindult az első egy órában, s arra késztetett, hogy ne tudjak majd felállni a TV elől. Erre természetesen rátett egy lapáttal a rendkívül hatalmas helyszínek, rendkívül jól megalkotott karakterek, illetve ide sorolható a látványvilág is, amely mindenképp érdemes pár dicsérő szót.

Abba most nem mennék bele, hogy a konzol fizikai tulajdonságai miatt “csak” HD felbontáson tehettem magamévá Joel és Ellie kalandjait, de azt kell hogy mondjam részemről az egyik legszebb játékkal találkoztam eddig tapasztalataim során. Hatalmas belső és külső tereket járhatunk be, melyek olykor csalódást keltőek, hisz szinte mint minden játék esetében itt is tapasztalhatunk láthatatlan “falakat”. Például amikor akarnánk egyet csobbanni egy kis forrásban, akkor nem tudunk oda menni, mert olyan, mint ha épp egy falba ütköznénk bele. Ebből jó pár van, de ez megszokás kérdése, így egy idő után ez már fel sem tűnik. Ami rendkívül jó megoldásnak tartottam a készítők szempontjából, hogy nem pár nap alatt végigmenetelő történetről van szó, hanem jóformán egy évet ölel fel, s ennek köszönhetően mind a négy évszak tiszteletét teszi a képernyőn. Azt viszont mindenképp el kell mondanom, hogy a készítők ezeknek a megalkotásával nem kis időt foglalkozhattak, mert valami eszméletlen milyen jól sikerült a végeredmény a hangulatról már nem is beszélve. Nyári esték, őszi lombhullás, téli hózivatarok, s lágy tavasz beköszöntése felért olykor-olykor egy vizuális orgazmussal is. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy mi volt alig tíz éve, amikor még csak kockapixelek léteztek, s erőmű kellett egy SuperMario futtatásához. Most pedig olyan szintűre fejlődött a videojátékok grafikai tulajdonsága, hogy egyes karakterek akár tökéletes maszturbálási alapanyag is lehet(ne).
Tavaly a Crysis 3 bemutatta, hogy milyen is lehetne, ha egy bizonyos esemény után a természet visszahódítaná azt, amit az ember elvett tőle, s betondzsungellé alkotta. A The Last Of Us ezt a dolgot tovább göngyölítette, s varázslatos grafikai megoldások keretén belül olyan hangulatban gazdag látványvilágot tett le, ami mellől aztán valóban nehéz felállni, s azt mondani, hogy ez bizony nem jó. Annak ellenére, hogy mindvégig ott lebeg a fejünk felett a halál, s egy percre sem érezzük magunkat biztonságban én azért nem mondanék nemet, ha egy ilyen környezetben kellene boldogulni.

Sajnálatos módon tökéletes játék még nem született semmilyen szempontból, így a The Last Of Us nem mondható az első fecskének ebből a szempontból. Az egy dolog, hogy mivel vannak tele a videomegosztó portálok, s én is csak lestem, amikor ezeket megláttam. De szerencsére az ott látott hibákból én nem sokat tapasztaltam. Grafikai bugok nem voltak egyáltalán, ellenben volt pár zavaró hiba. Olykor a karakterek ügyetlenkedése miatt nem sikerült tovább mennem. Olyanra gondolok, hogy a másik fél szólt, hogy adjam a kezem és a felhúz az általam el nem érhető peremre, vagy épp adjam át a tovább jutáshoz szükséges eszközt, de nem villant fel a megfelelő ikon, s az adott karakter csak állt és állt. Ez akkor volt nagyon idegesítő, amikor tudtam merre kell menni, s egyszerűen nem akart semmit sem csinálni az adott karakter. Arról már nem is beszélve, amikor épp megtámadtak, s azért haraptam sikeresen fűbe, mert nem reagált elég gyorsan a játék a kontrollerre. És nem tettem még szót arról, hogy miután a konzol online tudott lenni a letöltött frissítés után elég lassan töltődött be a játék. Talán még ide sorolható a checkpoint alapú mentése rendszer, melynek köszönhetően olykor adott elhalálozás után elég sok mindent kellett újrajátszani, mert olykor nem ment túl sűrűn.

Összegezve azt gondolom azonban, hogy a fentiek fényében mégis egy nagyszerű játékot tudhatok magaménak, amit természetesen szeretnék még párszor újrajátszani. Idén egy 12 GB-os belső tárhellyel rendelkező Playstation 3 tulajdonosa lettem, s véleményem szerint nem kell hozzá semmit fűznőm, hogy képes voltam növelni a belső tárhelyt, hogy vásárlás után le tudjam tölteni az idén megjelent Left Behind alcímre keresztelt kiegészítő epizódot.
Egy biztos, hogy ezek után a Naughty Dog munkásságát igencsak nyomon kell követni.