Metro: Last Light teszt

Artyom második visszatérése a metró világába...

Dimitrij Glukhovsky neve nem csenghet ismeretlen a játékosok számára. Az első könyvből készült játék 2010 márciusában jelent meg, s azonos címmel, mint az alapját képező könyv. Eléggé nagy érdeklődés övezte a játékot, bár engem akkor éppen a vizsgám foglalt le. Frissen megszerzett bizonyítvány után bizony én is elkezdtem munkát keresni. Ugyan kívülről mutattam, hogy mennyire tisztában vagyok a jelenlegi helyzettel, ami a munkaerő piacot érinti, de legbelül igazából úgy voltam vele, hogy majd két hétig pihenek, utána majd két csettintésre lesz munkám.
Nos nem így lett, így a huzamosabb ideig tartó itthon tartózkodást muszáj volt valahogy elütnöm. Így ekkor futottam egy kört a játékkal, körülbelül fél évvel a megjelenése után. Ugyan nem estem tőle hanyatt, de egy bizonyos szintig eljutottam, mire úgy döntöttem, hogy kaszálom a fenébe. Bár nem ez volt az első, s utolsó nekifutásom az első résznek. Végül úgy hozta, hogy szabadidőm is volt, kedvem is kerekedett hozzá, s az elmúlt egy-két év pont elég volt ahhoz, hogy “felnőjek” a játékhoz. Ebből fakadóan tavaly év elején végre én is magamévá tehettem a Metro 2033-at. Végül pozitív csalódás volt számomra, s leginkább a produktum gépigénye, s a kitartáshoz szükséges türelem volt az, ami miatt korábban bukott nálam nem egyszer. Mire végeztem pedig látószögembe került a folytatás is, amely nem sokkal az első rész kipörgetése után jelent meg. Először a szabadnap hiánya miatt jegeltem a dolgot, majd pedig a készülő honosítás miatt tettem el későbbre. Ugyan decemberi hónapban elég sok munkám akadt, de végül úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább, nekiülök végre a játéknak. Egy hónap kemény játék után végül a végére értem, s elmondhatom, hogy legalább nem kellett megbánnom, hogy esélyt adtam a Last Light-nak.

Főhősünk ismét Artyom, s nagyjából egy évvel vesszük a fel a történet fonalát az első rész után. Ha eléggé türelmesek, s elszántak voltunk, s elég szabadidővel is rendelkeztünk, akkor nem jelenthetett gondot, hogy az előző epizód két végződést hordozott magában, melyek eléréséhez bizonyos pontokon más döntést kellett hoznunk. Így végül két befejezést érhettünk el: a jót, s a rosszat. A Last Light az utóbbit folytatja, amikor is rakétával szépen kiirtottuk a Dark Ones nevű fajt. Azonban időközben kiderül, hogy bizony nem minden egyed pusztult el, s egyetlen egy életben maradt. Mivel ő is veszélyt jelent az emberi - életben maradt – társadalomra, így Artyom feladata az, hogy nyomába eredjen az egyetlen túlélőnek, s lehetőleg végezzen vele.
A fő feladatunk a kis dark one elkapása, de persze mellette rengeteg mellékküldetésbe, feladatba fogunk belebotlani. Az első rész pozitívumait a fejlesztők szerencsére tovább csiszolták, így szerencsére nem csak metró alagutakba kell majd bolyonganunk, szürkébb felszínen, hanem kicsit többet sikerül látnunk abból, ami az emberiséggel történt. De abba is bepillantást nyerhetünk, hogy mi is történt az építményeinkkel, amik immár csak emlékeket őrző romhalmazok, amelyeket mindenféle mutáns tekint otthonának.

A helyszíneket leginkább két részre tudnám osztani. Metró alagutakban, s egyéb föld alatti építmények között történő bóklászásokra, illetve a szürke, mindenféle teremtmény lakta földfelszínen történő bolyongásra lehet számítani. Ugyan elég erős grafikus motor fut a játék alatt, de ami igazán tetszett az épp nem a látvány volt, hanem maga a hangulat. Ugyanis ahogyan a Metro 2033 úgy a Last Light is képes volt megteremteni azt a posztapokaliptikus hangulatot, amely képes volt magával ragadni, s némi realitást csempészni bele. Méghozzá oly módon, hogy az ember valóban elhiszi, hogy mi is történne, ha éppen egy atomháborút, vagy atom támadást kellene túlélnie az emberiségnek, s kénytelenek lennének az esemény után már csak vegetálni.

Azonban óvatosnak kell lennünk, ugyanis barátból könnyen lehet ellenség. Ebből fakadóan pedig többször ért váratlan meglepetés. Az emberek a föld alatt élnek, s leginkább a metró állomásokat vették célba. Minden állomás más és más fajta közösséget hordoz magában: van olyan, ahol kedvesen, segítőkészen várnak minket, s minden jóval ellátnak. De akadnak olyanok is, ahol szinte keresztre feszítenek, mert nem ismernek minket, vagy éppen tolvajok, banditák lakják.
Tehát, ha azt gondoljuk, hogy könnyebb dolgunk lehet embertársaink körében, akkor bizony alaposan tévedünk. A Last Light azonban alaposan bemutatja szinte az összes állomást, ahol megfordulunk, így szinte minden információval rendelkezhetünk, amellyel tovább tudunk menni. S szinte minden ilyen helyen tudunk találkozni legalább egy olyan személlyel, aki a továbbjutáshoz szükséges információkat megosztja velünk, persze különböző ellenszolgáltatásért. Ugyan sok karaktert vonultat fel a játék, de az igazság az, hogy az esetek többségében mégis egyedül kell megoldanunk a ránk váró feladatot. Minden egyes pálya előtt kapunk egy pályabetöltő képet, ahol szükséges információkat megtudhatjuk, hogy mi is történt addig, természetesen ez Artyom szemszögéből, kissé elmesélős hangnemben. Persze, ha nem figyelnék eléggé akkor sincs semmi probléma, hisz ha a menübe kilépünk a bejegyzések alpontban minden szükséges információt megkaphatunk. Ha őszinte akarok lenni, akkor ezt mindenképp hatalmas pozitívumnak tartom, ugyanis sajnos az elmúlt időszakban az időm nagyobbik része sajnálatos módon munkával telt, s többször előfordult, hogy nem emlékeztem pontosan mit is tettem, vagy mit is kellene tennem. Így ennek megléte számomra felbecsülhetetlen értékű volt. De nem lehet elmenni szó nélkül, hogy a pályákon különböző helyszíneken mindenféle jegyzetet lehet összeszedni, melynek köszönhetően még tisztábban átláthatjuk a küldetésünket, vagy éppen segíthet a továbbjutásban. Azonban a történethez is sokat adhat.

Ha a pályákat, helyszíneket veszem alapul, akkor azt mondom, hogy nem túl hosszú a játék. Pontosabban nem kellene annak lennie. Azonban nem egy eszetlen FPS lövöldét kaptunk, ugyanis az első résztől némileg csiszoltak a játék ezen részén. Így aztán ténylegesen kell spórolnunk a lőszerrel, s meg kell tanulnunk, hogy egyes helyszíneken hogyan is tudjuk észrevétlenek lenni. Elmondható, hogy nem agyatlan lövöldéről beszélünk, ugyanis olyan minimális lőszert tartalmaznak a pályák, hogy egyszerűen nem tudunk olyan helyzetek megoldani, hogy ne kelljen valahogy logikáznunk, lopakodnunk benne.

Bevallom sokszor én is meglepődtem az ellenfelek sokaságán. De persze ezekre is megvoltak a remek trükkök. Olykor elég volt kicsavarni egy égőt, így sötétségbe borult a helyszín. Addig, míg a kivégzendő ellenfelek a megoldást keresik a sötétségre, addig akár simán mögé lopózhatunk, majd pedig eldönthetjük, hogy elvágjuk a torkát, vagy csak kiütjük. Óvatosságra ilyenkor is szükség van, hisz elegendő valamibe belerúgnunk, illetve valamit felborítanunk, amely zajt csinálj, s máris le vagyunk leplezve. Példának okáért, ha az ember a legnehezebb nehézségi szinten játszik, akkor még jobban oda kell figyelnie, hisz akár két lövéstől is padlót foghatunk.
Mindezek mellett mindképp okosabb döntést, ha a fenti módot választjuk. A különböző metró állomásokon, szálláshelyeken találhatunk olyan személyeket, akik fegyverekkel, információkkal kereskednek. Ahhoz, hogy a meglévő eszközeinket fejleszteni,cserélni, személyre szabni tudjuk, vagy a továbbjutáshoz szükséges információhoz jussunk szükségünk lesz némi munícióra. Az embertársaink között nincs pénz, s a zöldhasú szerepét pedig átvette a lőszerrel való kereskedés. Ha valamire szükségünk van, akkor bizony azért le kell perkálnunk némi utántöltést, mely a fegyverünk tárhelyéből származik. De jól meg is kell gondolnunk, hogy mire is “költünk”, hisz könnyen megeshet, hogy később szorult helyzetbe kerülünk lőszerhiány miatt.

Minden ilyen állomáson szerencsére lehetőségünk van, hogy meglévő fegyverzetünkön csiszoljunk. Így, ha valamire feltétlenül szükségünk van, így eladhatjuk a meglévő eszközeinket, vagy annak a tartozékait, hogy lőszerhez jussunk. Mindezek mellett persze akadnak a pályákon is elvétve, legtöbbször a már oszlásnak indult hulláknál találhatunk némi utánpótlást. Bár időközben különböző eszközöket is magunkénak tudhatunk, mint például a kés, melyet elég jól tudunk használni a mutáns lényekkel szemben.
Amíg a különböző fajokba csak bizonyos helyszíneken futhatunk bele, addig az emberi ellenfeleink már sokkal több helyen bukkannak fel. Így nem csak a fent említett lőszereinkre kell figyelnünk, hanem arra is, hogy véletlenül ne támadhasson ránk senki hátulról. Többször előfordult velem, hogy nagyban baktattam előre, hatalmas mosollyal a számon, hogy mindjárt kivégzek egy szintet, amikor pirossá vált légzőmaszkom, majd megfordulva pedig épp az esetleges támadót láttam meg. Artyom barátunk tehát a játék elejétől egészen a végéig nem igazán mondhatja, hogy biztonságban van.

Akadnak olyan helyszínek, ahol szükségünk lesz légzőmaszkra, illetve annak szűrőinek cseréjére. Ebből fakadóan pedig nem csak a fentiekre kell figyelnünk, hanem ezekre a dolgokra is. Ugyanis bármely támadásnál sérülhet ez a fajta eszközünk, amikor is váratlan elhalálozás várhat ránk keserves megfulladás után.
Az előző rész mutáns lényei most is visszatértek, s szinte mindenhol ott vannak, ahol csak tudnak. Bár őket nehezebb átverni, de nem lehetetlen. De még így is rengeteg problémát okozhatnak nekünk a különböző helyszíneken. Emellett kapunk néhány új fajt, így egyes szinteken bizony eléggé fel van nekünk adva a feladat, hogy vajon hogyan is küzdjük le az adott ellenfelet, s jussunk tovább. Arról nem is beszélve, hogy azért előfordult, hogy bizony ugrottam egyet az ágyban a hirtelen történő támadás miatt. Mindezt azonban kárpótolta a hihetetlenül jól sikerült környezet nem csak grafikai értelemben, persze. Akkor még nem tettem említést a hihetetlen hangulatról, amelynek köszönhetően tökéletesen bele tudtam magam élni Artyom helyébe.

Ahogyan az új epizód elődje, úgy a Last Light is kétféle befejezést tartalmaz. A készítők által elnevezett jó befejezést, s rosszat. Én az utóbbit fogtam ki, s habár beszippant a játék, s érdekes volt végigvinni mégis végiggondoltam, hogy vajon van-e számomra ismét nekiülni úgy, hogy bizonyos jeleneteket nem tudok egy szimpla gombnyomásra átugrani. Az új rész egyik legnagyobb negatívuma, hogy rengeteg bevezető animáció kapott benne helyet, melynek többségét sajnos kénytelenek vagyunk végignézni anélkül, hogy bármit is tudnánk közben tenni. Ez rendkívül idegesítő volt számomra, ugyanis amikor elhalálozás után ismét neki kellett leselkednem a játéknak, s sokadjára kellett végighallgatnom az egyik karakter mondandóját, akkor bizony legszívesebben belevágtam volna a kontrollert a TV közepébe.
A fentiek mellett még ami számomra nagy negatívum volt, az a láthatatlan falak, s az apró akadályok. Ugyan a Last Light nagyobb szabadságot biztosít a játékos számára, mint elődje, de mégsem lehet benne szabadon keringeni, mint egy elszabadult lufi. Egyrészről vagy visszakerülünk a letért ösvényre, esetleg láthatatlan falakba ütközünk. De az sem ritka, hogy átugorható, átléphető apró dolgok állják az utunkat, s kénytelenek vagyunk visszafordulni. S persze még így is akadtak olyan dolgok, amelyeknek köszönhetően sokszor nem tudtam merre kell menni, mert még korábban az a megoldás szóba jöhetett, addig másik helyzetnél pedig nem reagált a játék rá semmit.

Az irányítással semmi problémám nem volt. Ugyan nem én nem a hagyományos billentyűzet & egér kombinációt használtam, hanem egy vezetékes Xbox360-as kontrollert, de így sem volt semmiféle problémám a karakter irányításával. Megfelelő volt a mozgás, megfelelően tudtam mozogni, s semmilyen probléma nem ütötte fel a fejét ezen a téren, hanem a kontrolleres irányítást nagyon szokták savazni egy FPS esetében. Egyetlen egy anomália ért engem, ami előtt a játék végén is értetlenül álltam, az pedig az volt, hogy egyes fegyvertípusok nem működtek, hiába volt megfelelő mennyiségű lőszerem.
Utolsó sorban pedig nem mehetünk el a grafikai megvalósítás mellett. Annak idején hatalmas nagy hírnevet szerzett a játék első része, ugyanis brutális gépigényéről (is) sikerült elhíresülnie, melynek keretén belül igazi tesztpéldány volt azok számára, akik ép új alkatrész(eke)t akar beszerezni a már meglévő számítógépéhez. Említést érdemel az akkori játék kompatibilitási gondjai is, ugyanis a megfelelő gépigényű számítógépnek is bizony meggyűlt vele a baja. Az új rész a már kikövezett úton halad tovább: gyönyörű grafika, szinte élethű helyszínek, karakterek. Azonban a meglévő inkompatibilitások sorozata, illetve a grafikus szoftver tökéletesre való csiszolása most is elmaradt. Így megfelelő gépigény mellett is akadt érdekes helyzetek nálam, amit nem tudtam mire vélni, bár utána olvasva nem csak én jártam így.

Összességében a fentebb olvasható érdekes anomáliáktól, s negatívumoktól eltekintve jól szórakoztam. Nem mondom, hogy ismét nekiülök, de egyszeri végig vitelhez nem volt rossz választás. Rendkívül jól sikerült megteremtenie az alaphangulatot, amely elegendő volt ahhoz, hogy nekiüljek. A könyvekkel nem volt szerencsém, így sajnos arról nem tudok nyilatkozni, hogy mennyit is ad vissza az élvezetből, de ha félig ilyen jó az írott változat, akkor azt gondolom érdemes velük próbát tenni.